Őszeim asszonya
Írta: Fábián József
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 235
Őszeim asszonya
Kopár fák fölött,
A szürke égen,
Nem mozdul semmi.
Te lebegsz tudatom
Origóján.
Az idő,
Mint gombostűfej,
Oly parányi pont…
A galaxisok fényév-milliárdjait
Alig fogja be képzelet,
De lelkem belső univerzumában
Te töltesz ki minden teret.
Mert az évek összetörik testünket,
Mint papírt az idő,
S lelkünk elenyészik,
Mint régi írás kalligráfiái…
Csak kopár fák maradnak,
Lusta varjú károg olykor.
Őszeim asszonya!
Adj még egy kortyot
A fűszeres borból!
Ne nézz tükörbe!
Ne nézd petyhüdt ráncaim!
Csak fogadj be,
Mint a persely,
Hogy veled együtt jussak át
A legvégső horizonton,
A végső, nagy origón,
Akár teve a tűfokon!
Tél lesz.
A lét, a rét dermedve befagy,
S mi nem leszünk.
Ölelésed mégis,
Akkor is
Befogad.