A jelenség
Írta: Takács Zoltán
Közzétéve 2 hónapja
Megtekintések száma: 259
A jelenség
A berendezés halkan felzümmögött, és a kifolyókon megjelentek az első éjfekete cseppek, majd a két kis vékony sugár egyre világosabb habot fújva megtöltötte a csészét. Reggeli kávéja közben megnézte a naptárját. 11-re valami pszichomókust küldtek hozzá. Addig bőven van ideje átnézi a jelentéseket. Kemény két évtizedébe került, mire feltornászta magát az utcáról. Már csak a fajsúlyos ügyekkel foglalkozott. Nem is értette, ezt miért rakták rá.
Miután az utolsó cseppet is felhörpintette, lerakta a pultra a csészéjét, majd este elmossa, és kilépett az ajtón.
...
– Uram, Bitskey professzor a 3-as kihallgatóban várja – törte meg az iroda csendjét a titkára.
– Kísérje ide, kérem.
– Igen, máris – válaszolta kissé csodálkozva. Ez nem volt szokás a Nemzetbiztonsági Szakszolgálatnál.
Összecsukta a dossziét, felállt a székből és az asztal elé lépett. A kollégái úgy intézték a dolgokat, hogy mindenben éreztessék a felsőbbségüket a „pácienssel” szemben. Ő már régen rájött, hogy ha megadja a tiszteletet, könnyebben elszólják magukat. Kisebb az önkontrolljuk, ha megvan a biztonságérzet és a rokonszenv.
– Üdvözlöm professzor úr! – nyitott ajtót – kérem foglaljon helyet! – mutatott a fotelekkel berendezett dohányzósarok felé. – Egy kávét vagy teát?
– Jó napot! Köszönöm, egy tea jól esne.
A titkár bólintott, majd becsukta maga mögött az ajtót.
– Köszönöm, hogy ide fáradt – futotta le az udvariassági köröket. – Kérem mesélje el az esetet röviden az elejétől.
– Az első megnyilvánulás még nem is tűnt fel, csak később tudtam értelmezni. Tudja, tartok csoportterápiás foglalkozásokat is. Ezek nem csak a páciensek szempontjából fontosak nekem, hanem az itt megjelenő kontextusokkal egy mikrotársadalmat is tudok modellezni.
Egy ilyen alkalommal történt, hogy az egyik páciensnek verbálisan nekitámadt a másik, és a többiek azonnal egy emberként megvédték.
– És a megtámadott hogyan viselkedett? – kérdezte a százados.
– Ez a legérdekesebb. Egyáltalán nem reagált. Mintha semmi köze sem lenne a dolgokhoz, és a vita csak a csoport többi tagja között zajlott volna.
A titkár kopogott, és belépett. Letette a tálcát a csészékkel a dohányzóasztalra, majd becsukta maga mögött az ajtót.
– Hmm, és az eset mikor ismétlődött meg? – az őrnagy töltött mindkét csészébe.
– Több hónap is eltelt, már nem is emlékeztem rá. Csak amikor kezdett gyakorivá válni, hallgattam vissza a felvételeket.
– Értem. Véleménye szerint mennyire elterjedt jelenségről van szó?
– Ma reggel a pékségben az eladónak támadt egy vásárló, mert elfogyott, amit kért, és a többi vásárló rakta helyre. Az eladó fel sem vette a durvaságát. Délelőtt az egyetemen a diákoknál figyeltem meg hasonlót két alkalommal is. Szóval, már meglehetősen gyakori az előfordulása.
– Mindez két hónapon belül... – mélázott el Hartmann. – Meg tudná matematikailag határozni az emelkedési görbét?
– Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ez lesz a társadalom válasza a konfliktusokra. Egyelőre én nem beszélnék általános tendenciáról. Most vizsgálom, hogy ez csak bizonyos karaktertípusoknál valósul-e meg. Az eddigi adatok nem túl bőségesek és nagy a szórás is, még keresem a megfelelő statisztikai módszereket az elemzéshez.
– Rendben – gondolkodott el néhány másodpercre Hartmann. – Meg tudná határozni, mi válthatta ki ezt az új viselkedésformát?
– Sokat gondolkodtam rajta, de sajnos nem. Maga a viselkedéstudomány nem nagyon ad konzerv kutatási metodikákat, így minden megfigyelést a vizsgálati módszerek meghatározásával és azok tesztelésével kell kezdeni. Következtetéseket csak ennek elkészülte után vonhatunk le. Addig csak adatokat tudunk gyűjteni. Jelenleg még nagyon az elején tartunk.
– Értem. Nagyon köszönöm, hogy idefáradt. Megkérhetem, hogy ha bármire jut a témában, telefonáljon? – nyújtotta oda neki az őrnagy a névjegyét – Bármi apróság legyen is!
– Természetesen – bólintott a professzor, majd a kártyát eltüntette egy régi kopott bőrtáskában.
A mozdulat mindent elárult Hartmannak. Pontosan tudta, hogy sosem fogja felhívni. Már a beszélgetés első felében nyilvánvaló lett neki, hogy sokkal többet tud, mint amit elmondott.
Felállt, megvárta amíg a professzor felveszi a kabátját, az ajtóig kísérte és becsukta mögötte, majd az asztalához ment, hogy kitöltse a lehallgatási kérvényt.
Régen egy ilyen esetben ráállította volna az egyik operatív csoportot, de amióta a Pegazust beüzemelték, az esetek többségében elég volt néhány billentyűleütés, hogy megtudja, amit akart. A rendszer nem csak a telefonbeszélgetéseket rögzítette, de követte is a megfigyeltet, és az élőbeszélgetésekbe is engedett belehallgatni.
Épp a térképen nézte, hogy a prof az épületből kilépve merre veszi az irányt, amikor felvillant a telefonon a titkári mellék lámpája.
– Nemrég a miniszter úr kereste telefonon. Érdeklődött, hogy mit sikerült kiderítenie. Visszahívást kér – hallatszott a titkár hangja, majd megjelent a miniszter neve a készülék kijelzőjén.
Megnyomta a hívás gombot, és felemelte a kagylót.
– Üdvözlöm uram. Hartmann vagyok. A professzor nem mondott szinte semmit, de két nap, és kiderítem mit tud. ... – Igen. Természetesen teljes megfigyelés alá vontam. ... – Egyetértek, valóban nagyon nyugtalanító a helyzet, minden reggel kilencig az asztalán lesz a jelentés.
...
A professzor az épület előtt leintett egy taxit. Miközben a jármű lassan haladt a pesti forgalomban, telefonált néhányat.
– Helló Bandi. Benn vagy az intézetben? Nem lenne nagy baj, ha megkeresnélek? ... – Nem, telefonon nem jó. Köszi. Már úton is vagyok feléd.
A másik két hívás nem érdekelte Hartmannt, erre a számra viszont rögtön kiadta a megfigyelési parancsot, és utánakeresett az illetőnek is. Dr. Fodor András biológus, vírusszakértő. Bitskey professzor gyermekkori barátja.
A személyes beszélgetésükből csak foszlányokat hallott, annyira nagy volt a háttérzaj, de ahogy kivette, Fodor megígérte, hogy utána néz valaminek és este felhívja.
A nap többi része a szokásos nyomozati munkával telt. Rutinból csinálta, de nem is nagyon tudott volna figyelni, annyira izgatta az esti beszélgetés.
...
Tizenkilenc óra harminchét perckor csippant a terminálja, a várt hívásról értesítette. A hangfelismerő rögtön jegyzetelte is a beszélgetést:
– Helló Karcsi. Ahogy kérted megnéztem a minták térinformatikai elhelyezkedését, és gyakoriságát. A szimuláció szerint nem sok idő van az áttörésig. Talán, ha 14-16 óra.
– És akkor visszafordíthatatlanná válik?
– Igen. Szerinted mennyi lesz az áldozat?
– Milyen áldozat? Pénz, vagy idő?
– Nem. Ember. A társadalmi átalakulás miatt.
– Ja! Embert nem veszélyeztet, mert ha valami át is lendülne, akkor a többség a szenvedő fél pártjára állna, legalábbis a megfigyeléseim alapján.
– Értem. És mire számítasz?
– Az uralkodó réteg véglegesen meg fog szűnni. Legalábbis abban a formában, ahogyan ma ismerjük.
– És akkor hogyan fog a társadalom működni?
– A demokrácia alapvetően ott csúszik el, hogy az irányítók mindig a többségre hivatkozva cselekszenek, hiszen azok választják meg újra és újra őket. Így gyakorlatilag egy többségi, vagy ha úgy tetszik, bolsevik diktatúrára lesz belőle. Most majd, hogy az emberek kiállnak a másik, azaz a kisebbség érdekeiért, már nem lesz ez az út járható.
– Értem. Sikerült rájönnöd, ezt miért teszik?
– Nem. Betegségnek vagy fertőzésnek semmi nyomát nem találtuk. A tudomány meg nem ismeri a pszichés járványt, de szerintem valami ilyesmiről van szó.
– Érdekes. Holnap beszéljünk, hogy mire jutottál, és ha kell valami nyugodtan szólj.
...
Hartmann őrnagy leállította a felvételt, majd egy pohár itallal leült a fotelba. Fél éjszaka járt az agya a történteken. A hajnal ugyanott találta. Alig hiányzott a poharából.
...
A daráló felvisított néhányszor. Levette a fedelét és ujjai között morzsolva ellenőrizte, hogy elég apró-e a szem, majd még egy kicsit nyomott rajta. Megtömte a fejet, és felrakta a kávégépre.
Már vagy tíz éve minden reggel eljátszotta ezt. A muzeális Cimballi presszógépet az öregtől vette meg amikor az bezárta a szemben lévő kis kávézóját. Mindent úgy csinált, ahogy az tanította neki. Ránézett a nyomásmérőre, még negyedóra, mire a 10 literes tartály felfűt. Hát igen, nem egy háztartási darab.
Leült a konyhapulthoz és a tabletjén belépett a rendszerbe. Még egyszer elolvasta a prof esti beszélgetését. Néhány mozdulattal kitörölte az egészet, majd kikapcsolta a gépet.
Már a kávéját kortyolgatta mikor csörgött a telefon.
– Igen, uram, folyamatosan lehallgatjuk. ... – Igen, uram, a jelenség globálissá nőhet. ... – Még talán nem gyorsult fel annyira a folyamat. ... – Igen, felkészültünk a beavatkozásra. ... – Nem, uram, a prof egyedül él. ... – Értettem uram, elintézem.
Hosszan nyomva a gombot kikapcsolta a telefont, majd letette a pultra. Az ajtó felé lépve a fali készüléket is kihúzta, majd belülről bezárta az összes reteszt, és készített még egy kávét.
A csészével a kezében kényelmesen elhelyezkedett a régi kopott bőrfotelben, feltette a lábát a puffra, majd a távirányítóval bekapcsolta a televíziót és a hírcsatornára kapcsolt.