A vasi Hegyhát krónikása
Interjú Pintér György íróval
Az októberi Szemléző válaszadója egy kevésbé ismert író-tanár, aki Rába völgye szülötte, a Vasi hegyhát szerelmese, kutatója és krónikása. Múzeumpedagógus, de könyveinek témája rendkívül változatos, többnyire e táj történetét, néprajzát és mesevilágát mutatja be. Időnként kirándul a bűnügyi történetek világába is. Műveinek egy részét a Szülőföld Kiadó jelentette meg. Pintér György íróval beszélgetek.
1. Körmenden születtél, ami számomra már egy szellemi kapocs. Nem csupán azért, mert vasi vagyok, sokkal inkább – igaz, rövid életű- főiskolai tevékenységem kapcsán. Szép hely, történelmi atmoszférával és igazi vasi hangulattal. Mesélj egy kicsit a gyermekkorodról, a családról és a tanítóidról!
Pedagógus családba születtem. Édesapám is, édesanyám is tanár volt. Húgom is, én is folytattuk a hagyományt. Így egy ideig a vasárnapi közös ebédekkor egy csaknem komplett tantestület ülte volna körül az asztalt, ha ugyanabban intézményben tanítottunk volna. Iskoláimat Körmenden végeztem. Remek tanáraim voltak, akik megalapozott tudással engedtek utamra. Alapvetően a humán tárgyak érdekeltek, de nem jöttem zavarba, ha egy kémiai egyenletet kellett megoldanom vagy egy kvalitatív analízist elvégezni a laborban, lévén, hogy kémia tagozatot végeztem.
Érettségi után, ötven évvel ezelőtt, úgy alakult, hogy képesítés nélkül a gersekaráti iskolában kezdtem tanítani. Varázslatos évek voltak –, mind a negyvenegy.
2. A körmendi Kölcsey Ferenc Gimnázium és Szakközépiskola a megye egyik legstabilabb intézménye volt. Az onnét kikerülő, humán értelmiségiek megyei és országos szinten is nevet szereztek az intézménynek. Mesélj a Kölcsey-s éveidről, légy szíves!
Az egy évvel korábban elindult kémia tagozatra vettek fel. Ez az alaposabb kémiai elméletek mellé heti kétórás laborgyakorlatot is jelentett. Részt vettem néhány tanulmányi versenyen is, valamint ifivezetőként egy úttörőcsapatban dolgoztam, nyaranta táboroztatás volt a program. Pár nap múlva lesz az 50 éves érettségi találkozónk.
3. A főiskolák remek tanárokat, irodalmárokat neveltek, akár a pécsi, akár a szombathelyi intézményt veszem alapul. Neked mit jelentett az Alma Mater? A gersekaráti negyven évnyi pedagógusélet milyen nyomot hagyott benned?
A boldog főiskolás évek kimaradtak az életemből, lévén a munka melletti tanulás levelező tagozaton egy teljesen más világ volt. Nagyon csak megtűrt kategória volt akkor a levelezős társaság. Ettől függetlenül alapos tudást szereztem, ami szükséges volt a továbbiakhoz. Oroszból is kitűnő tanáraim voltak, történelemből is. Persze ennek a tanulási formának megvolt az előnye. Hiszen, amire a diplomát kaptam 1981-ben, rengeteg szakmai gyakorlatot szereztem. Az orosz nyelv segített abban, hogy többször eljussak Leningrádba.
Fura így utólag, hogy alig 18 évesen a nálam lényegesen idősebbek „tanár bácsi”-nak szólítottak a faluban. Összeségében több mint ezer tanítvány tudásához járulhattam hozzá -, remélem. A falusi pedagógus feladatai nem szűntek meg a kicsengetéssel. Én a legelső években nem csak történelmet tanítottam az egész felső tagozatban, de napközit is vezettem – minden nap este 6-ig. Ekkor még szombatonként is volt tanítás. Tanítványaimnak gyalog- és kerékpártúrákat szerveztem. Végigbicikliztük szinte az egész megyét, és elsőként karikáztuk végig a Rába vonalát, annak passaili forrásától győri torkolatáig.
Sokan úgy gondolják: „Megkaptam a diplomámat, készen van!” Pedig nagyon nem! Az akkori tudás egy pillanatnyi állapot, amivel évekig el lehet tanítgatni – akinek ez elegendő –, de ezt a tudást fejleszteni kell, hozzácsapva a felhalmozódott tapasztalatokat, módszereket. Így lehet valós, használható tudást átadni a gyerekeknek. Ha nem ez történik, akkor csak vesztegettük az időnket, és lényegében becsaptuk tanítványainkat, akik valós tudásért ültek az órákon (vagy azért, mert muszáj volt). Szerintem ez a lényeg, a használható tudás.
Már családos voltam, amikor az egyik tárgyam kicsúszott alólam. Az orosz nyelv, mint kötelező tantárgy, megszűnt. Ismét be kellett iratkoznom a főiskolára, ahol a magyar szakot végeztem el. Életemben annyi jó könyvet nem olvastam annyira rövid idő alatt, mint abban a pár félévben. Ekkor is kitűnő oktatóim voltak.
Gersekaráton, persze, nem „csak” az iskola töltötte be az életemet.
Megismerkedtem a község történetével, mese- és mondavilágával, és 2005-ben, kihasználva egy új tantárgy, a hon- és népismeret bevezetését, tankönyvi segédletet írtam a község történetéről és néhány oldal erejéig népszokásairól is. Végül itt, Gersekaráton alapítottam családot. Három felnőtt gyermekem mellett ugyancsak három unokám van.
4. Milyen indokkal váltottál? A múzeumpedagógusi állás pótolni tudja az iskolai élet hangulatát?
A váltást részben egészségi, részben személyes okok hozták meg. Tíz éve kezdtem a körmendi múzeumban dolgozni. Itt múzeumpedagógusi és tárlatvezetői feladatokat kaptam. Emellett a múzeum gazdag adattára, műtárgyai megalapoztak kutatásokat, amiknek eredményei különféle formájú tanulmányok és egyéb publikációk lettek. Több tanulmányom jelent meg a sajtóban, illetve a múzeum tematikus kiadványaként. Ezt a munkát ugyan össze lehet hasonlítani az iskolai munkával, de nem érdemes. A jellege teljesen más. Tehát szó nincs pótlásról! Itt nincs idő arra, hogy a foglalkozást tartó felépítgesse az érdeklődést, nem támaszkodhat arra, hogy tanárként tekintélye van. Itt azonnal, „padlógázzal kell indítani”, hiszen a maximum másfél óra vagy csak egy tanítási óra időtartama rendkívül kevés. Rövid ismertetés, világos feladatszabás és persze, az életkornak megfelelő feladatsorok, foglalkozási anyagok. Viszont az eszközrendszer bőségesebb, mint egy iskolában. A hangnem is más.
Rengeteg élményt ad ez a munka, és tetszik az azonnali visszacsatolás, a látogatók véleménye. Nem több, mint a tanítás, de mindenképpen más, és lehetőséget ad rengeteg dolog megismerésére. Ez a munka is inspirált az írásra.
5. Helytörténet írása sem könnyű, alapos kutatómunkát igényel. Mi ad ehhez erőt? Van ebben külső segítséged?
A kezdet kezdetén egy akkori befolyásos valaki, akinek azt mondtam, foglalkoznék Gersekarát történetével, azt mondta: Nem érdemes. Itt nem volt semmi.
No, ebből a „semmiből” azóta megszületett két község-, két oktatástörténet, egy, a környék néprajzát feldolgozó munkám, illetve összességében több mint ezer oldalnyi, történelmi kisregényeket, novellákat tartalmazó könyvem három kötetben, valamint egy mesekönyv, a „Hegyháti Mesék”, amit nagy örömömre kisebbik lányom, Panna illusztrált.
A kíváncsiság, a tudásvágy mellett az örök tanári hozzáállás –, a tudás átadásának igénye visz tovább. No meg az, hogy erősítsem azt a kötődést, ami vidékünkhöz köti a fiatalabb nemzedéket is. Ez az oka, hogy a történelmi regénykékben gyakran leírom a helyi nyelvjárást, mielőtt kikoptatja a mindent egységesítő tömegkommunikáció.
Az itt eltöltött évek sok olyan személyt hoztak, hoznak, akik történetekkel, adatokkal segítenek.
A másik és ez döntő, feleségem és családom türelme, amivel lehetőséget teremtenek arra, hogy belemerülhessek ezekbe a munkáimba. Nélkülük sokkal nehezebb lenne minden.
6. Számos könyvet írtál, széles a választék! Milyenek voltak a fogadtatások? Érdekli-e az olvasókat a helytörténet, vagy csupán a lokálpatrióták érdeklődését lehetett kiváltani?
Valóban, sok mindenbe beleütöm az orromat. A fogadtatás vegyes. Van több olyan könyvem, ami az utolsó darabig elfogyott, és már a kiadó raktárában sem megtalálható. Van, amit jeles szakemberek mondtak értékes munkának. Egy viszonylag szélesebb csoport, aki büszke a községre, annak történetére, örül, hogy mindez írásba került. Témáik alapján helyhez kötöttek, hiszen a Vasi Hegyhát, illetve Körmend a fő helyszín. A mesék, a krimik, illetve az a két és fél regény, ami nem kötődik a környékhez (az egyik a lajtabánsági harcok bemutatása, a másik egy Gersekaráthoz is köthető, egri hős története és Pavetits Manó élete, ami Körmend mellett Cegléden is játszódott) –, a kiadó adatai alapján sok helyen jól fut.
Vannak kisebb lélegzetű munkáim, amik a múzeum „Testis Temporis” sorozatában jelentek meg, így a körmendi cserkészet történetéről, egyes érdekesebb múzeumi históriákról, édesapámról szólnak. Kiállítások mellé írt kiállításvezetők is készültek. Ez egy speciális múzeumi műfaj: az adott kiállítás anyagának bőségesebb adathátterű bemutatása, mint a Szovjet Hadsereg Körmenden eltöltött 12 évének leírása, egy retro-kiállítás háttere vagy az oktatástörténeti kiállításra készített kiállításvezető.
7. Legújabb könyved Múzeumi krimik 2. címmel jelent meg az idén. Ez a 2023-as kötet folytatása? Izgalmas olvasmánynak tűnnek. Avass be bennünket, olvasókat az ötlet, a tartalmak és a történetek rejtelmeibe! Miért érdemes ezeket kézbe venni? Melyik múzeum az érintett ebben? Mutasd be a legizgalmasabb történetedet!
Pillanatnyilag! Már nyomdai előkészítésben van a „Körmendi Krónikák”. Nos, a krimi valójában egyfajta álca. A cél ugyanis a körmendi múzeum, annak jelesebb műtárgyai, eseményei, az ott folyó munka bemutatása. Ha így nézem, az itt dolgozó személyek valódi irodalmi hősök. Kerestem egy formát, amibe szervesen beilleszthető egy precíz leírás érdekes műtárgyakról, mint az ezekkel kapcsolatos történelmi környezet úgy, hogy ne valami unalmas, száraz leltár legyen. Ugyanaz a hozzáállás, mint a tárlatvezetéseimben, hogy ne 20 perces múzeum legyen a miénk, amit, ha a látogató kilép, már el is felejt.
8. Izgalmas lehet a Tudás lámpásai (2026.) kötet, amely a címe alapján a pedagógusokról szól. Hasonló a Kölcsey (2026.) kötet is, főleg Körmenden, ahol majdnem minden értelmiségi „volt Kölcsey-s”. Beszélj egy kicsit erről a két kötetről!
Az a több mint négy évtized, amit tanárként töltöttem el, alapvetően meghatározta a feldolgozott témáim egy részét. A „Hegyháti Krónikák” köteteiben is visszaköszönnek az egykor ott tanító elődök, az iskolalapító Zrinovics Istvántól, aki a község első tanítója volt 1726-ban. Így készülhetett évtizedes kutatások után a gersekaráti közoktatás történetét bemutató két könyvem. „A tudás lámpásai” a gersekaráti oktatás megindulásának 300. évfordulójára jelent meg. A dolog úgy alakult, hogy nem lesz 301. év, lévén, hogy az iskola bezárt.
De megírtam annak az általános iskolának és gimnáziumnak is a történetét, amelyikhez személyes emlékek kötnek. Az előbbi egy hézagpótló munka, az egykori körmendi lányiskola, az azóta ilyen néven elmúlt Várkerti Általános Iskolának eléggé kalandosan induló története. „A” Kölcsey pedig az idén 80 éve működő körmendi gimnázium szintén kevés unalmas évet tartalmazó története. Mindkét munkámnál sokat segítettek maguk az intézmények, egykori tanítók, tanárok, köztük a szüleim, tanulók visszaemlékezései, a múzeum adattára, a könyvtárak sajtóarchívumai, a levéltár dokumentumai. Szóval, sokrétű kutatómunka előzte meg a könyvek megjelenését. Persze ez a munka egy „végtelen történet”, hiszen mindig vannak újabb adatok, szempontok. Van, akinek nem tetszik, mert nem emeltem ki eléggé a személyes teljesítményét. Persze a lehetőség mindenki előtt ott áll, hogy nekifogjon egy saját szempontjai szerinti munka megírásának.
9. Munkád ars poeticája elárulható? Mit szól a család az írói tevékenységedhez? Mikor írsz? Mi késztet írásra?
Ars poetica? Nem is tudom. Ami számomra lényeges a munkámban is, az írásban is, hogy adhassak valami pluszt. Mindemellett hajt a további tudás megszerzése is. Mint a közmondásos pap sírköve: „Tanulmányait befejezte”. Ha ismeretlen területre tévedek, mindig megpróbálom az alapvető ismereteket megszerezni.
A család lehetőséget ad arra, hogy dolgozzak. Megteremti azt a hangulatot, környezetet, amiben koncentrálhatok az éppen aktuális munkámra. Emellett adott esetben első olvasói, bírálói is a könyveimnek. Sokat köszönhetek nekik, a türelmüknek, megértésüknek, támogatásuknak.
Általában hajnalban írok. Koránkelő vagyok. Ilyenkor csend van és nyugalom. A szövegek fésülése, esetleg javítása délutáni, esti program csakúgy, mint az anyaggyűjtés, ha olyan jellegű munkáról van szó, ami ezt megköveteli. Gondolok itt egészen aprónak tűnő dolgokra, mint adott esetben középkori török mértékegységek, nemesi megszólítások megismerése, hogy létezett-e az elbeszélt történet idejében az a falu, híd, épület abban a formájában.
Megrendelésre ritkán írok. Volt olyan, amikor a telekesi Rószner családról kellett egy kiadványt összeállítani. De az esetek többségében jön egy ötlet, egy impulzus, ami beindítja a gondolkodást.
10. Minden alkotó fejében ott van egy jövőterv! Milyen elképzeléseid vannak témák, tartalmak és kiadások terén? Örülök annak, hogy utóbbi könyveidnek egy részét a Szülőföld Kiadó gondozza. Hogyan kerültél vele kapcsolatba?
Mivel folyamatosan dolgozom, így jelenleg is vannak különféle készültségi fokban munkáim.
Alakul a krimi 3., készül egy tanulmányom a körmendi hidakról, a vasútállomás történetéről, a közvilágítás kialakulásáról is. Ezeknek kivonatos változata a „Körmendi Figyelő”-ben jelenik meg.
Kész anyag keres kiadót, támogatót, amit ketten írtunk Móricz Péterrel, a múzeum vezetőjével a körmendi kastélykomplexum történetéről. Vannak olyan munkáim, amikből, nem tudom, lesz-e valamikor kiadvány, inkább magamnak írom. Meglátjuk!
Az első négy könyvem, a „... hogy is volt?”, a „Plutyka, kajmó, dödölle”, „A palavesszőtől a digitális tábláig” és a „Fűzerőd” magánkiadásban jelent meg. Ekkorra nyilvánvaló lett, hogy ez számomra nem járható út, alapvetően az anyagi kondíciók miatt. A krimi első négy története még kijött magánkiadásban. Ez négy, 30+ oldalas krimifüzet. A nagyobb terjedelmű munkáimhoz már kiadó kellett. Így összeszedtem az eddig megjelent könyveimet, egyfajta bemutatkozásként, és felvettem a kapcsolatot a Szülőföld kiadóval. Úgy látszik, a kiadó látott fantáziát a könyveimben. A kiadó nem csak a könyveimet adja ki, de több könyvbemutatót, író-olvasó találkozót is szervezett. Így bemutathattam könyvemet Sopronban (2022. december 22. 2025. szeptember 30.), Zalaegerszegen 2022-ben, Cegléden (2025. november 6.) persze, Körmenden (2023, 2024. április 24. 2026. augusztus 27.), Vasváron (2019. november 9.) és Gersekaráton. Televíziós megjelenésem is volt a szombathelyi városi tv-ben 2024-ben.
Több televíziós adásban és a Kossuth Rádióban is szerepeltem, de ezek inkább a múzeumi munkámmal kapcsolatosak.
Könyveim beharangozásában komoly szerepe van a Körmend FM rádiónak, illetve a helyi sajtónak.
Záró gondolatokat nehéz megfogalmazni, mert egy pedagógusi életpálya módosítása sok esetben okozott már másoknál feldolgozási problémákat.
Szerencsére, Pintér Györgynél ez nem jelentett gondot. A lámpás lángja maradt, fényének célja és iránya változott. Igaz az a gondolat, hogy minden tanári diplomásban ott van egy rejtett irodalmár. Mert az életet valaminek ki kell teljesíteni, más szemmel figyelve a környezetre, a jelenre, a múltra. A szerző gazdag termést vallhat magáénak, melyet szétoszt szűkebb-tágabb környezete számára. Ők a leghívebb olvasói mára. Örömmel ajánlom könyveit a Szemléző olvasóinak figyelmébe is.
Pődör György