Közeli rokonság

KÖZELI ROKONSÁG

‒ Nem sütök pillecukrot ‒ közölte Tereza határozottan.
Vincent Boo az évek során megtanulta, hogy jobban jár, ha visszafogja az indulatait, ezért jeleléssel igyekezett meggyőzni a nőt: összeérintette a hüvelyk- és mutatóujját, miközben a többit a magasba tartotta.
Szeretném, mondta az ujjaival.
Vinie aránylag jól értette a nyelvet, de a beszédre alkalmatlan volt, ezért Tereza és a doktornő megtanították a siketnéma jelnyelvre. Meglepve tapasztalták, hogy nem csak a személyzet tagjaival, hanem társaival egymás közt is örömest jelelnek, holott tökéletesen megértették egymást a saját nyelvükön.
‒ Ma én vigyázok mindnyájatokra ‒ magyarázta Tereza. ‒ Azért hoztunk el mindent, amit kértél, hogy jól érezd magad a pikniken.
Vinie Boo, ahogy az elvárható volt, imádta a gyümölcsöt, de más ételekért úgyszintén odavolt, így került a hátizsákjába az alma, a banán és a narancs mellé zeller, paradicsom és kenyér is.
Vinie pakolt el pillecukrot, jelelte. Kaján vigyorral bólogatott, horkantva nevetett mellé.
Tereza megsimogatta a fejét, és a hinták felé mutatott.
‒ Látod, ott vannak a fiatalok. Őket nem téveszthetem szem elől.
Hántolt, vastag fatörzsekből ácsolt rudazat futott körbe a játszótérnek szánt tízszer tíz méteres terület körül a liget túloldalán. Némelyik illesztéknél egyszemélyes őrtoronyszerű fülkék kapcsolódtak a rudakhoz, máshol kötélhágcsók, mászó hálók csüngtek, a tornyok alatt deszkaülőkék és kiszolgált gumiabroncsok lógtak hinta gyanánt. Az építmény közepén, mint egy gömbre feszített pókháló, állt a sodronyból csomózott, acélvázra rögzített mászóka. A játszóteret magas kerítés határolta. Csak a legmegbízhatóbbak csatangolhattak szabadon a ligetben.
A kisebbek hintáztak, ugrándoztak vagy elmélyülten falatoztak a játszótéren. Boo megpillantotta Nbalalát, ismét felnevetett, karját a tarkójához emelte, töprengve vakarózott.
Nbalalát egy afrikai családtól mentette ki a szervezet, ahol bezárva tartották, és rendszeresen bántalmazták őt. Nagyobb lelki sérülést szenvedett, mint a többi gondozott, az ottani közösségek egyikébe sem tudott beilleszkedni, így került ebbe az európai intézetbe.
Eleinte itt sem mentek simán a dolgok, Nbalala durva volt, mondhatni kegyetlen. Aztán, ahogy egyre jobban sikerült kifejeznie magát, a félelmei alábbhagytak, és ő maga is kezelhetőbbé vált.
Vinie már a kezdetekkor felfigyelt a jövevényre. Szűnni nem akaró kitartással közeledett hozzá, nem tántorították el annak hisztériás kirohanásai sem. Ilyenkor megadóan félrehúzódott, hogy aztán újult energiával folytassa a barátkozást. Sok időbe telt, míg Nbalala megszokott náluk, és Vincentnek nagy szerepe volt abban, hogy ne kelljen a csoport peremén, kitaszítottként élnie.

Boo azt a jellegzetes hangot hallatta, amit mindig, ha akart valamit.
Süssünk pillecukrot, aztán segítek vigyázni, mutogatta.
‒ Tudod, mit? Idehívom Nbalalát. Tudsz egyszerre vigyázni a tűzre és őrá?
Vinie ragyogó szemmel nézett Terezára, láthatóan nem hitt a fülének, mert megismételte a nő szavait, végül rákérdezett:
Meggyújthatom egyedül a tüzet?
‒ Igen, nagyfiú. Megbízom benned. Végig nézni foglak a hintáktól, de ha baj van, azért csak kiabálj!
Tereza a fiatalokhoz sétált, Vincent a szemével követte nyugodt, ringó járását. I betűt formált az ajkával, amikor a gondozónő egy banánt húzott elő a nadrágja feneketlen zsebéből, majd ahogy rájött, hogy nem neki szánja a csemegét, becsukta a száját, és érdeklődve várta a fejleményeket.
Tereza Szasának nyújtotta a banánt, az kikapta a kezéből, és elszaladt vele, magára hagyva Nbalalát, akit a gondozónő kézen fogott és Vinie Boo felé vezetett. Boo örömében tapsolt néhányat, aztán kipakolta a hátizsákja tartalmát az előtte heverő plédre. Mire Tereza és Nbalala odaértek, ott sorakozott egymás mellett alma, narancs, banán, zeller, paradicsom és kenyér. Csak a pillecukor hiányzott. Nbalala azonnal falatozni kezdett, Vinie kérdőn nézett a gondozónőre.
‒ Vigyázol egyszerre Nbalalára és a tűzre is? ‒ tette fel az megint a kérdést. A nagyfiú hevesen bólogatott. ‒ Visszamegyek a hintákhoz. Kiabálj, ha kellek!
Magukra maradtak, most érezte meg Vinie Boo a felelősség súlyát. Makogva magyarázott, de Nbalala észre sem vette, ezért megbökte, hogy a másik felfigyeljen a jelelésére.
Ülj le! Sütök neked pillecukrot, mutogatta.
Nincs pillecukor, jelelte Nbalala, de engedelmesen leült.
Nekem van, közölte Vincent.
Adjál!
Vinie válaszra sem méltatta a társa követelődzését. Módszeresen összegyűjtötte a letört ágakat a közeli bokrok tövéből, és a plédtől valamivel távolabb lévő, darabokra tördelt apró gallyak fölé mérnöki pontosságú gúlát emelt belőlük. Nbalala abbahagyta a majszolást, bár még szorongatta az utolsónak felmarkolt paradicsomot, már csak a csöppnyi halomra bírt koncentrálni, a paradicsom rőt cseppjei ráfolytak ruhátlan lábszárára.
Boo gyufásdobozt kotort elő a hátizsák oldalzsebéből, óvatosan fogva tömpe ujjaival szertartásos lassúsággal kinyitotta és kiválasztotta az egyik szálat. Mély levegőt vett, mielőtt meggyújtotta volna. Egy alkalommal a gyufaláng megégette az ujját, és még benne élt a fájdalom emléke. Akkor lefelé tartotta a színes véget. Most különös gonddal figyelt rá, hogy a gyufa feje felfelé álljon. Óvatosan a gúla alá helyezte az égő gyufaszálat, lehajolt a rakáshoz, és csücsöri ajkával hosszú, egyenletes fújásokkal, felélesztette a tüzet. Elégedetten hallgatta a gallyak pattogását.
Nbalala mozdulatlanul ült, lenyűgözték a táncoló lángok.
Boo a táskáért nyúlt, egy megkezdett zacskó pillecukrot vett ki belőle, és letette maga mellé, Nbalalától távolabb. Feleslegesen aggódott, a másik még mindig a tüzet bámulta, nem érdekelte a sztaniol zörgése. Vinie felemelt egy ágat, amit kihagyott a gúla építésekor, kéjes lassúsággal felhúzott rá három cukrot és a tűz fölé tartotta.
A cukorkák hamar elkészültek, édes illatuk belengte a környéket. Vinie az orra elé emelte a nyársat. Megint csücsörített, de még nem ért a sült nyalánksághoz, csak gondolatban lakmározott, aztán a vágya legyőzte a megégéstől való félelmet, és ajkával lehúzott egy darabot a nyúlóssá vált édességből. Nbalala közel tolta a fejét az övéhez, árgus szemmel nézte, mintha azt kérdezné: na, milyen? A nagyfiú odanyújtotta neki a finomságot, de a nyárs végét nem engedte el.
Amikor a pillecukor elfogyott, Vinie Boo felvette a pléden heverő vizes palackot és tartalmát a lángra locsolta. Az aprócska tűz kihunyt. A vékony, felszálló füstcsíkokat lesték mindketten, miközben a szájukba ragadt cukorka zamatát ízlelgették.
‒ Elfelejtettem mondani, hogy ha végeztél, oltsd el a tüzet. ‒ Tereza állt mellettük, nyakában Ficsúr tekergőzött. ‒ De látom, magadtól is megcsináltad. Nagyon ügyes bonobó vagy.
Hogy nyomatékot adjon elégedettségének, megvakargatta a majom tarkóját.