Kálmán
Írta: Mezei Attila
Közzétéve 3 hónapja
Megtekintések száma: 462
Kálmán
Február volt, másfél napig szakadt a hó, akkora pelyhekben, mint a mézeskalácsos sátra a búcsúban. Már világosodott, Kálmán kikászálódott az ágyából, várta egy kis tűzifa hasogatás a plébánosnál, szerencsére a fészer alatt, nem a derékig érő hóban. Persze, aki napszámból él, az ne válogasson. Kinézett, a tornácon nem volt hó, jól fújt a szél. Elől az apja is éledezett, káromkodott és köpött egy nagyot. Egyszerre hallották meg, hogy lovak törik a telet az utcán, az erdőőr volt. Leugrott a szánról, odaevickélt az apjáék ajtajához, Kálmán is előrement a tornácon. Az ő szobájával a kamra után lett toldva a ház. Éppen róla volt szó, a Varga favágó kompániájából az egyik ember egy büge szó nélkül elment Amerikába. Itt a hely, itt az esély, ahogy ez a cudar idő elmegy, indulnak a vágások, például a bregenzi gyöpnél, a gyakorlótérnél. A plébános várhat, a bibliában is sokan vártak erre-arra, a feltámadásra is várnak páran. Elcammogott a Vargához, örült neki, az erdőőr ajánlása is jót tett, még egy korty szilvát is ittak, ibolyás kupicákból.
A katonaság miatt a vágással nem lehetett várni, a nagy hóban álltak neki, a tő mellől lapátolni kellett, ne maradjanak túl magas tuskók. Ketten a fűrésszel vágtak egy alapot, másik kettő kicsapkodta a hajkot, a forgácsot összeszedték egy zsákba. Egy szabály volt, amikor kidőlt egy törzs, azonnal feldolgozták. Talpfa méretet szabtak, csak a nagyon szép, egyeneseket hagyták meg hat méter hosszúra. Külön rakták az oszlopnak, karónak való anyagot is, a többi tűzifa lett, a vastagját elhasították.
Kálmán mindennap nagyon elfáradt, mindig éhesen ment haza, pedig már három nagy szelet hurkazsírost vitt. Hagymával, vagy pár darab krumplival ette, amit úgy héjasan dobott a forró hamuba. Lassan megenyhült a tél, a depón boka fölé ért a sár, úgy néztek ki, mint a vályogvetők. A gazda nem szólt, hogy mindennap vittek haza egy darab méterfát, ez a kis kár meg sem kottyan őfelsége hadseregének. Igyekezett egyenesebb darabokat vinni, az apja karót, lécet, küszöbnek valót hasogatott belőlük. Meggyalulták és igyekeztek eladogatni, nem csak simítóval, de csín gyaluval is tudott bánni, a szerszámokat az apja még legény korában hozta Győrből.
A lódarazsak júniusban csípték meg, már egy másik vágásban voltak. Egy odvas, fagyléces nagy cserből rajzottak ki és az ajakát, nyakát, szemhéját érték. Az erdőőr véletlenül éppen ott volt a kocsijával, a dagadt fejű favágóval úgy ment orvoshoz, mintha az ügetőn lett volna. A méhesből előkeveredő öreg doktor azonnal felgyorsult, ahogy meglátta. Letuszkolt a torkán valami iszonyú kanalas folyadékot, kétszer is kiöklendezte. A közben megjelenő segítő nővér nyugtatgatta, hogy amit kihány, azt is ki kell fizetni. Talán emiatt, egyszer csak sikerült lenyelnie. Jobban lett, attól már nem kellett tartani, hogy megfullad. A jáger hazaszállította, a bedagadt szeme jött helyre a legnehezebben, napokig alig látott, nem tudott munkába menni. Vasárnapra került nagyjából egyenesbe, misére korábban ment, megvárta a Vargát, hogy hétfőn már menne. Kiderült, kellett az ember, a sógorát vitte, akinek megtetszett a fanyüvés, Kálmánnak várnia kell a következő üresedésre.
Nem is ment be a templomba, a kerítés kövén ülve törte a fejét. A Katona Imre telepedett mellé, aki nemrég jött haza Amerikából, kifizette az apja adósságát és nemsokára indul vissza, vele megy három legény is a faluból. Mikorra az öreg esperes előkászálódott a paplakból, jóval a beharangozás után, már négyre emelkedett a létszám. Majd a guta ütötte őket a melegtől, de a trieszti vonat ablakát nem tekerték le. Féltek, hogy a büdös fekete masina kéményéből korom megy a szemükbe, az óceán túlpartján alapos vizsgálat várja őket, begyulladt szemmel karanténba lehet kerülni. Azért egy peták nem jár, az „Olivieri Eke-és Kocsigyárban” pedig napi hat dollár. Délután értek Triesztbe, a hajó csak másnap délelőtt indul, a rendőrök senkit sem hagynak a parton éjszakázni. A Katona eddig egy magyar üveges udvarán aludt, oda mentek most is. A zsákjaikra tették a fejüket, ahogy kivilágosodott, siettek a kikötőbe, ahol jó tengerillat volt és egy hadseregnyi ember. Egyenruhások igyekeztek sorba terelni őket, legalább négy helyen tört ki verekedés, elszakadtak egymástól, Kálmán nem jutott fel a tengerjáróra. Nem volt mit tenni, visszaballagott a „vitráriushoz”, ez állt az üzlete tábláján. A mindig lakkal, festékkel összekent barna köpenyben pompázó iparos megengedte, hogy a szín alatt töltse az újabb lélekvesztő indulásáig tartó hetet, ha összehasogatja a tűzifáját.
Szinte jókedvvel csapkodott és dobálta be az aprófát a pincébe, amikor a rőfős tegnapi verekedésben összerogyott kirakatának felméréséből hazaért az üveges. Azonnal lerakatta vele a fejszét és szinte elzavarta a kikötői irodába, ahol, tanulva a történtekből, elkezdtek sorszámot osztogatni a következő hajóra. Két óra múlva a kezében volt egy darab papír, rajta nagy, kétfejű sasos stempli és egy pacázó tollal ráeszkábált szám, 184.
A térre is csak azokat engedték ki, feltűzött szuronnyal katonák is előkerültek, akinek volt cédulája. Káromkodó, kisebb csoportok jöttek vele szembe, nem tudhatták, hogy már kell a biléta. Bőröndöt cipelő langaléta, kabátujja, nadrágszára egy arasszal volt rövidebb a kelleténél, figyelmeztette, hogy ha, nincs papírja ne loholjon arra, mert még jól pofán is verhetik. Emlegetett valami húsz koronát is, amit egy ilyen numeróért adna. Kálmán maga is elcsodálkozott, amikor azt mondta, hogy ő akár tud egyet.
Az üveges figyelmesen nézegette, amikor kiderült, hogy a nagy tömeg miatt ismét nem jutott a hajóhoz. Ezután már némi pénzért biztosította neki a helyet a fészerben, ahová egy üvegfedélre várakozó koporsó is odaóvakodott. Kálmán minden favágást elvállalt, másnap újra elment a büróba, két nap múlva újra. Emelte az árat és egy hét múlva a „Szlavóniának” hatvan koronával a zsebében integetett. A mester éppen a masamód szalon ablakának egyik szemét tette rendbe, reggel vásott kölykök verték ki parittyával. Félbe hagyta a kittezést, amikor meglátta, azt hitte, már javában a nagy vízen hánykolódik. „Kolumanus barátom, úgy látom maga nem igazán kíváncsi a rézbőrűekre”. Az üveges megmutatta a mindenkori segéd szobáját a szuterénban. Eddig két ilyen rangú alkalmazott dolgozott nála, az első a lányát szöktette meg, a második meg a feleségét. Az elrabolandók elfogytak, megtanította a bölényektől óvakodó fiatalembert képeket keretezni. Később a méregdrágán beszerzett keretlécekre sem volt szükségük, az újdonsült munkatárs gyártotta azokat is. Maga gyalulta az egyszerű, később cirádás rámákat, térdig állt a forgácsban. A Csernik, vagy Csermek Janika nevű kis kölök minden héten vihetett belőle egy zsákkal.
A kikötői sorszámokkal addig üzletelt, amíg egyszer később ért oda és már a tér sarkából észrevette, kemény kalapos, kackiás bajuszú emberfia járkál a sor mellett, kezében rajzolt portréval. Janika most is ott volt, odaszaladt, aztán lelkesen újságolta, a grafika bizony a segéd urat ábrázolja. Sajnálhatja, hogy nem fénykép, mostanában az jön igazán divatba, azon jobban felismerhető lenne. Kálmán nem bánta, hogy a csalót kereső detektívek a hagyományos utat járták. A gondolat viszont talált egy kis zugot a fejében. Pár nap múlva az éjszaka közepén kopogott rá Hagyik üvegesre, pislákolt még valami kis fényt a lakásban. A „mester” hálóingben és sipkában cigarettát sodort éppen, a másnapi tucatot. Először nem támogatta feltétlenül a javallatot, hogy ha már a kereteket és az üveget is a cég készíti, ildomos lenne egy fotóapparát beszerzése.
Három hét múlva a monarchia legkezdőbb fényképésze már egy triciklivel járta a várost, ami magában sem volt szokványos, a masina a csomagtartóra eszkábált fonott utazó bőröndben követte gazdáját, az állvány lábai hátrafelé nyúltak. Nem veszélyeztették a járdákon, vagy a külvárosokban a házak elé rakott deszkákon grasszáló gyanútlanokat. Füst, durranás és villanás kíséretében megörökített mindent, amivel megbízták, ha házhoz ment, éppen ezért javasolta az ebek rövid ideig tartó elzárását. Megörökítette hajók érkezését, az ifjú párt, oroszlánt a cirkuszi ketrecben és délceg katonákat. A képeket alkímiával vetekedő titokzatos módon hívta elő, erre Trieszt már működő, első fényképészének segédje tanította meg, teljes titoktartást és öt liter pálinkát kérve. A fotókat gondosan üveg alá helyezték és elegáns keretbe foglalták, igényes, selyempapíros csomagolásban szállították le a megrendelőhöz. Mellőzve persze a felelőtlen kapkodást, hiszen a komoly munkához a megfelelő idő, köztudomásúan, nélkülözhetetlen.
Apja levélben értesítette az otthoni tűzvészről, a borítékot négy nap múlva tépte fel. Reggel már a vonaton ült, zsákjában az összes pénze. A falu alaposan megégett, a családjuk háza három dolog miatt maradt épségben. Pár éve, közderültséget keltve, lecserélték a jó meleg zsúpfedelet az állomási raktár régi cserepére, ezzel adósságba verve magukat. A jobb oldalon álló, régi, vert falú házat a tavasszal lebontották, a lábazat és az alapból kirángatott kövek védműként szerepeltek, abból az irányból lezárva a tűz útját. A baloldali ház zsúpfedelének pedig innen-onnan két hosszú létra támaszkodott, a lakóikon kívül Kálmán két, nemrégiben takonypócnak minősített öccse öntözte a füstölgő szalmát. Apjuk és a koromtól szerecsen varázslóra hajazó ópapa húzták a vizet, a két asszony pedig kettesével hurcolta a tizenöt literes vedreket.
Az „amerikás” pénzéből kifizették a cserép miatti visszalévő törlesztést, megvették a szomszéd telket, hoztak még hét szekér követ, csak úgy, szárazon, raktak némi falat a mezsgyére. A csütörtökön a soproni vonatról szállt le a biztosító társaság embere és a segédje, akik fényképezni jöttek a leégett házakat. Az őszülő, zömök férfi egyik kezében a marhabőr aktatáskáját, a másikban a kalapját és a gallérját lóbálta. Segítőjének minden, az illendőség szerint megnevezhető testrészén fityegett valami doboz, hátizsák, cekker.
Erre a szerelvényre szállt fel Kálmán is, az apja kikísérte, ugyan nem volt sok cipekedni való, nem volt mit adni a tűz után. Az öreg elmélázva nézte a hivatal terhek elosztásában járatlan potentátjait, aztán szinte maga elé mormolva megjegyezte, „Nagyon nem veszi be a paraszt agyam, hogyan élhet meg két ember is ilyen hiábavalóságból, hogy fényképezés?”