Csak egy mozi...

Csak egy mozi...

Az esti nap sugarai mérgesen kerülgették a lugas leveleit, hogy a szedett-vedett asztalokhoz
juthassanak, és felmelegítve a pohárban lévő bort, bosszantsák a két öreget. Giancaldo álmos
utcái csak most kezdtek ébredezni, mikor a nap hevét már felváltotta a kövekből
visszasugárzó meleg. A tenger felől néha egy-egy fuvallat próbált végig szlalomozni a
sikátorokon, hogy a kis térre érve még utolsó erejével belerúgjon a porba, ami néhány forduló
után elszédülve, ismét letelepedett a fényesre koptatott macskakőre.
– Szomorú egy nap ez – mondta a fehér kötényes pincér a két öregnek – letette eléjük a két
pohárkát, majd a harmadikat, a sajátját magasra emelte. – A mozigépészre!
– Salvatore-ra! – bólintottak, és ők is felemelték az italt.
Az üres poharak koppanása az asztalon, mint egy startpisztoly szabadította fel az eddig
rajtvonal mögé zárt emlékeket.
– Emlékszel az első bezárásra?
– Ja! – vigyorodott el a másik öreg. – A prefektus pont úgy ugrált dühében, mint előző este
Chaplin a vásznon a „Diktátor” -ban.

* * *

Hajdanán, a kis cédula, amit a legnagyobb titokban már hetek óta adtak körbe bizonyos
emberek, visszaért Salvatoréhoz. Az összes név ki volt pipálva rajta. Néhányan még egy
köszönömöt is írtak mellé. A vetítés napján tele volt a mozi. A különös izgatottság végig
érezhető volt az egyébként semmitmondó film alatt. A végén a tömeg felvette a kabátját, és
elment haza... kivéve a listán szereplőket, akik kis idő múlva a hátsó bejáraton visszaosontak,
a kezükben egy-egy vastag paplannal. Addig Salvatore előkészítette a kamaravetítést.
A takarókkal leszigetelték az ablakokat, ajtókat és elindították a filmet. A borbély
könnyezve nevetett, mikor a filmbéli mását összekeverték Adenoid Hynkel karakterével, de a
földgömbös jelenetnél a többiek sem bírták visszatartani a kacagást, hiába intette csendre őket
Salvatore.
A dolgok örök rendje, hogy egyszer minden napfényre kerül, lent úgy, mint fent. Azonban
míg a karhatalom befoghatja a fecsegő szájakat, lent nincs erre eszköz, és mindig akad, aki
megfogható vagy „erkölcsi” haszonért elárulja a másikat. A nevetés, a kisember bosszúja,
amit nem visel el a hatalom, és amit mindig kényszeresen meg is torol.

* * *

– Nem sok híja volt, hogy kivégezzék Salvatorét. Szerencsére a polgármester megmentette.
– Erről még nem is hallottam – csodálkozott a pincér.
– Fiatal kakas – legyintett kacsintva az egyik öreg, mire a másik vigyorogva licitált rá: –
Még csak próbálgatja a kukorékolást.
A pincér sértődötten fordult sarkon, mire a két öreg felnevetett.
– Gyere vissza Antonio! – mondta nevetve Alessio, az öregebb, – és hozz még egy üveggel,
meg a poharad.
A pincér tettetett morcosságát a szája sarkában bujkáló mosoly leleplezte. Szerette a két vén
csirkefogót. Szerette a soha véget nem érő történeteiket, még az ugratásaikat is. Az öregek
nemrég kezdték el sejteni, hogy csak minden második poharat írja fel nekik – a kis hely

2025 augusztus 24.

tulajdonosát, a római ügyvédet, nem érdekelte az üzletmenet, csak ingatlanbefektetésnek vette
az osteriát 1 . A pincér nyakon ragadott egy palackot, felkapott egy poharat, és már ugrott is az
asztalhoz az újabb meséért.
– Csak hogy tudd, a mozit háromszor zárták be. Először a nácik, a „Diktátor” miatt, majd,
amikor a „Polip” első néhány részét levetítette Salvatore, végül, az egyik öreg polgármester a
„Maléna” miatt. Persze az épület nem létező statikai hibáira fogta, de volt némi felismerhető
párhuzam az életében a film egyik szereplőjével – kezdett bele Alessio a mesébe.
Antonio hamarosan már varázslatos tájakon, mélyen emberi történetekben találta magát. A
bárból kiszűrődő jazz-t mintha maga az „Óceán járó zongorista” játszaná, és a postás is a
„Biciklitolvajok” ellopott kerékpárján tekerne haza. A szemközti édességbolt ajtajában ma
Liona telt alakja helyett „Maléna” karcsú szépsége játszott, miközben az, a zárral matatott, és
mintha „A nő illata” úszott volna el az orra előtt a tengerparti szélben.
A meséktől mindig úgy érzi, hogy „Az élet szép”, hiszem maga Maria dobja le neki a szívet
nyitó kulcsot, „Legyetek jók, ha tudtok” felszólítással. A fenti ablakból vita hangjai
robbannak ki: egy „Házasság olasz módra”. Szerencsére a közeli „Országúton” még erős
motorhang, ideérve lenyugszik, és nem rontja el az „Édes élet” 2 érzését.

* * *

„Federico Pellegrino” – állt a levélszekrényen, amiből az asszony próbálta kihúzni a
begyömöszölt nagyméretű levelet – ha már egyszer úgyis megy takarítani a „tanár-úrhoz”,
miért ne vinné fel. A postaláda megadta magát az erőszakos női kéznek és elengedte a levelet,
azonban az éles sarok végig szakította a borítékot. Az előbukkanó dokumentumok érdeklődő
szemekre találtak. A bejárónő, mintha a lebukásának vajmi kevés esélye is lett volna,
kapkodva lapozta végig őket. Egy ügyvédi iroda küldött hagyatéki papírokat egy délolasz
ingatlanról, és egy levelet a nagyapjától:
„Drága Federico!
Tudod, hogy az apád halála után eladtam a mozit, nem volt kedvem az emberekhez, de
nemrég úgy éreztem, kár volt. Nem foszthatlak meg attól a csodálatos élménytől, amit nekem
is jelentett, ezért visszavásároltam, és most már a tiéd.”
– Na mit írnak a tanár úrnak?
A hang, ami félbeszakította az olvasását, attól az undok ficsúrtól jött, aki mindig szekálja. A
professzor felső szomszédja volt, de nem merte bepanaszolni neki, mert akkor kiderül a
kémkedése.
– Semmi közöd hozzá! – morrantotta oda neki a nő.
– Mint ahogy magának sem! – válaszolta az vigyorogva.
* * *

– Megjött az unoka, lesz újra mozi! – tette le mosolyogva az üveget a pincér a két öreg elé.
– Milyen unoka? Kinek az unokája? – emelte fel a hangját Alessio, úgy, mintha a világ
legnagyobb szamárságát hallotta volna. – Salvatore már rég eladta az épületet! – mondta
csendesebben, mikor megértette a mondat második felét is.
– Igen, a fia halála után – bólogatott a másik.

1 osteria: (olasz szó) borozó, ahol egyszerűbb ételeket is felszolgálnak
2 A kiemelt szavak, az amerikai Diktátor kivételével, mind olasz filmek címei

2025 augusztus 24.

Antonionak fülig ért a szája: végre most ő volt a jól informált, most ő mesélhet az
öregeknek:
– A múlt évben titokban visszavásárolta – vigyorgott – és most, hogy meghalt megörökölte
az unoka.
– Az nem valami tanárféle Bolognában?
– De, kultúrtörténész. Most jött nemrég, Tarantóig vonattal, utána bérelt kocsival.
– És ő mondta neked azt, hogy újra nyitja a mozit?
Alessio hangja élesen metsző volt, mint aki már nem akarna hinni abban, hogy a dolgok
egyszer képesek jó irányba is változni.
– Nem... csak... mi másért jönne! – határozta el magát a remény mellett Antonió, és hogy az
öregek ne tudják ebben a kéjesen édes érzésben megingatni, inkább beállt a pult mögé
mosogatni.

* * *

Pellegrino úr, a giancarloi polgármesteri hivatalban az ingatlan ügyeknél várt a sorára. Bár
sornak a legnagyobb jóindulattal sem lehet nevezni, csupán kivárta, amíg az ügyintéző
befejezi a pultnak támaszkodó fiatal nővel való kávézgatást. Még gyerekkorából emlékezett,
hogy délen lustábban ugrik a mutató az órán, főleg így koradélután felé, meg aztán úgysem
volt más dolga mára.
– Igen uram, miben segíthetek? – váltott az ügyintéző, a randevú megbeszélése után,
hivatalos hangnembe.
– Szeretném megnyitni a mozit.
– A mozit – nyelt egy nagyot a fiatalember.
Itt délen a nap is lomhábban halad az égen, és mint ütem adó metronóm, lelassítja a
társadalmi változásokat. A tekintélyelvűség szinte már olyan feudális alapja a kis városkának,
mint a macskakő, amit ugyanúgy újra és újra belep az idők örök pora, hiába veri azt fel egy
töredék percre egy arra járó autó.
„Hát épp ideje leporolni a dolgokat!” – gondolta Pellegrino úr.
„Olyan nyugodtan mentek mostanában a dolgok, nem kellene felverni a port!” – gondolta
az ügyintéző és vele, polgármesterestől, testületestől az egész hivatali vezetés, amint másnap
megtárgyalták a helyzetet.

* * *

– Pellegrino urat keresem! – lobogtatta meg a levelet a fiatal fiú.
A fogadó gazdaasszonya a hivatal pecsétjét vélte felfedezni rajta.
– Nincs itt, majd odaadom neki!
– Sajnálom asszonyom, csak Pellegrino úr saját kézébe adhatom.
– Akkor vidd el neki magad! – mondta bosszúsan, elesve a levél tartalmának izgalmától. –
A moziban matat egész nap.
– „Grazzij assai, Signura ’Eccellenza.” (Ejtsd: Graccsi asszáj, Szinyura Etcsel-lencá.) 3 – hajolt meg
mélyen, a karját maga előtt lassan elhúzva, jobb lábával kissé hátra lépve, mint egy királyi
udvari köszöntésnél, majd félreugrott a feléje repülő krumpli elől, és nevetve elszaladt.
3 Azaz: „Nagyon köszönöm nagyságos asszonyom.” Kiejtése dél kalábriai tájszólásban: „Graccsi asszáj, Szinyura
Etcsel-lencá.”

2025 augusztus 24.

A kis városka mozihoz vezető utcája a délutáni napban szinte izzott, főleg így, hogy pont
nappal szemben kellett haladnia. Ahogy átért a dombon, lefelé kicsit jobb lett, még egy kis
szellő is jött szembe az öbölből. Leérve a partra, látta a mozi elé kihordott sok kacatot. Az új
tulajdonos éppen azt a hatalmas, poros, vörös függönyt vonszolta ki az ajtón, ami a
vetítővásznat takarta. Odaszaladt és segített.
– A hivatalból? – kérdezte Pellegrino, mikor leültek kissé kifújni magukat.
– Igen uram – válaszolta tisztelettudóan.
– Nehogy még egyszer urazz engem! – nyújtotta kezét a fiúnak. – Szólíts nyugodtan „Rìcu”-
nak. Elvégre már munkatársak vagyunk, nem?
– Na ne siessünk azzal annyira! Az kérem attól függ!
– Na, mitől? – vigyorgott Pellegrino. Kimondottan élvezte a fiú talpraesett szemtelenségét.
– Hát attól a föníciai találmánytól – mondta vigyorogva. – Ott északon eléggé ki vannak
tömve vele a népek, nem?
Az arra sétáló párocska zavartan rebbent szét a férfi kitörő nevetésére.
Miután megegyeztek a foglalkoztatás kereteiről, a fiúnak megeredt a nyelve.
–Totò vagyok, kolléga! – csapott bele a kezébe a fiú, majd folytatta: – A tisztes hivatal
nagyon be van ám tojva! – mondta nevetve. – Még a pap is el kezdett aggódni, hogy vajon
milyen filmeket fogsz vetíteni.
– Csengő nem volt nála? – hahotázott Rìcu.
– Csengő? – csodálkozott a fiú. – Minek lett volna?
– Na, majd megtudod, ha levetítjük a „Cinema Paradiso”-t! (Ejtsd: CSÍnöma paraDÍzu – délolasz
tájszólással)
– Hát, lehet, hogy abból nem – válaszolta – nem adtak engedélyt mert a tetőszerkezet eléggé
leharcolt.
– Ez volt az egyetlen hivatalos indokuk? – vette ki a fiú kezéből a levelet Pellegrino.
– Csak ezt tudták kitalálni – szomorodott el a fiú.
– „Calati juncu ca sciumara passa” (Ejtsd: Káláti dzsunku ká sumára pássza.) 4 – kacsintott rá a
férfi.

* * *

A városházán hirtelen megsokasodtak a megbeszélni valók. A héten már másodszor kellett
összeülnie a testületnek, a szokásos havi egy alkalom helyett, így volt is ok az aggodalomra.
– Hát nyilvánítsuk műemlékké – javasolta az egyik testületi tag. – Akkor nem rakhat rá egy
ilyen egyszerű tetőt – mutatott az engedélyezésre beküldött tervrajzra.
– De már nincs is rajta tető! Azt már elbontotta, biztonsági okokra hivatkozva.
– Hát, végülis arra mi köteleztük – hümmögött a polgármester. – Rendben, legyen akkor
műemlék. Ez jogilag járható?
– Megoldható, csak hosszadalmas – bólintott az építési osztály vezetője. – Szerencsére a
kérelem beadásától fogva már műemlékként kezelendő.
– Mi lesz, ha a minisztériumban visszautasítják?
4 Azaz: „Hajolj el, mint a nádszál, míg el nem vonul az ár.” Kiejtése dél kalábriai tájszólásban: „Káláti dzsunku ká
sumára pássza.”

2025 augusztus 24.

– Több évbe kerül mire egyáltalán válaszolnak.
* * *

Néhány nappal később, egy szép délelőttön Antonio egy egész üveg különleges primitivo-t
tett a két öreg elé, majd a kérdésükre, hogy mit is kell ünnepelni, lerakta az asztalra a
szórólapot:
„Monstre mozieste! Pénteken kis szünetekkel minden film vetítésre kerül, ami miatt valaha
bezárták a mozit! Belépőjegy: egy régi esernyő.”
– Esernyő? – csodálkozott Alessio. – Mit kezd majd velük?
– Az előírás szerint minden közösségi használatra megnyitott helyet, ahol fél óránál tovább
tartózkodnak a népek, árnyékolással kell ellátni – magyarázta a pincér, a jól értesültek
magabiztosságával.
– De a mozi sötétben működik! – háborodott fel a másik öreg.
– A szabály az szabály! – vonta meg a vállát Antonio, és gyorsan keresett valami munkát,
hogy a jól értesültség erkölcsi előnyét a várható logikus indokok ne tudják elvenni.

* * *

Aznap az idő mintha táncolt volna az emberek idegein: kettőt előre, egyet hátra, de
bármennyire is játszott velük, egyszer csak elérkezett az este, és az emberek jöttek
folyamatosan. A helyhiány miatt a lányok a fiúk ölébe ültek, még a folyosó is zsúfolásig
megtelt. Totò nem is bírta egyedül a sok kapott esernyőt felaggatni a tető helyett kifeszített
zsinórokra, többen is segítettek neki. Még a polgármester gyerekei is eljöttek.
A vetítés hatalmas siker volt. A végén állva tapsoltak. Az embereknek nem is nagyon
akaródzott hazamenni, kis csoportokban sokáig ott ültek körben az öböl partján és
beszélgettek.
Néhány nappal később új levél érkezett. A villamos művek szólította fel Pellegrino urat,
hogy a tudomásukra „jutott” információk alapján ismét üzemel a mozi, azonban a régen
kiépített elektromos hálózat nem felel meg a jelenlegi szabványnak és a vetítőgép
teljesítményének.
– Most mit csináljunk? – kérdezte Totò.
– Átépítjük a hálózatot – válaszolta a férfi. – Arra még maradt pénzem.
– De hát az több hét! Addig bezárunk?
– Tudod mit? – nézett a szemébe Pellegrino – Majd gyertyafényes irodalmi estéket tartunk.
Keresek olyan írásokat, amik úgy elevenednek meg előttük, mintha filmet látnának!
A fiú nagyon másként képzelte el a dolgokat. Ha orkánt nem is, de egy kiadós, hosszan tartó
szelet azért remélt, ami kifújta volna a port a kisvárosból.
– Tudod Totò – folytatta a férfi –, amikor elfárad a nap, előbújik a sötét. Centiről centire
hódítja meg a vidéket. Először csak elfakítja a színeket, majd a végén mindent egyforma
szürkévé mos. Eltűnnek a kontrasztok, a különbségek. Nem lehet kivenni a zongorán a kottát,
a hangjegyek beleolvadnak a lapba. A virágok az asztalon elvesztik a színüket. Az egymástól
távoli hegycsúcsok egy nagy sötét folttá állnak össze. Eltűnik előlünk a tér, és a kétdimenziós
sötét lesz az úr. Nem látszanak a lankák, a legelő tehenek. A földeken nincs munka, és nem
játszanak a gyerekek sem. De tudod, Totò, a virágok nem búsulnak, mert tudják, hogy ők
akkor is színesek, ha épp nem látszódik. A hangjegyek a papíron akkor is ugyanazt a muzsikát

2025 augusztus 24.

adják. A dolgok nem változnak meg, csak mert sötét van. Az emberek akkor is látni akarják a
színeket, hallani a muzsikát, és a mi dolgunk az, hogy megteremtsük nekik erre a lehetőséget!

* * *

Eltelt harminc év, és Giancaldo, mint a többi kisváros is, nagyon megváltozott. Jött az
internet, a számítógép, a virtuális világ, de valahogy ez a kisváros mégis kicsit más volt, mint
a többi.
Totò átvette a mozi vezetését. Tető is került az épületre, meg színpad, mert a közönség
annyira megkedvelte a felolvasó esteket. Még a fiatalok, az új nemzedék is rendszeresen
látogatta a mozit, ebbe nőttek bele, ezt vitték tovább. Talán még az éghajlat is megváltozott:
az állandósult kellemes tengeri szél már nem engedi többet leülni az ezeréves kövekre az örök
port.