Csak egy mozi...

Csak egy mozi...

Az esti nap sugarai mérgesen kerülgették a lugas leveleit, hogy a szedett-vedett asztalokhoz juthassanak, és felmelegítve a pohárban lévő bort, bosszantsák a két öreget. Giancaldo álmos utcái csak most kezdtek ébredezni, mikor a nap hevét már felváltotta a kövekből visszasugárzó meleg. A tenger felől néha egy-egy fuvallat próbált végig szlalomozni a sikátorokon, hogy a kis térre érve még utolsó erejével belerúgjon a porba, ami néhány forduló után elszédülve, ismét letelepedett a fényesre koptatott macskakőre.

– Szomorú egy nap ez – mondta a fehér kötényes pincér a két öregnek – letette eléjük a két pohárkát, majd a harmadikat, a sajátját magasra emelte. – A mozigépészre! 

– Salvatore-ra! – bólintottak, és ők is felemelték az italt.  

Az üres poharak koppanása az asztalon, mint egy startpisztoly szabadította fel az eddig rajtvonal mögé zárt emlékeket.

– Emlékszel az első bezárásra? 

– Ja! – vigyorodott el a másik öreg. – A prefektus pont úgy ugrált dühében, mint előző este Chaplin a vásznon a „Diktátor” -ban. 

* * *

Hajdanán, a kis cédula, amit a legnagyobb titokban már hetek óta adtak körbe bizonyos emberek, visszaért Salvatoréhoz. Az összes név ki volt pipálva rajta. Néhányan még egy köszönömöt is írtak mellé. A vetítés napján tele volt a mozi. A különös izgatottság végig érezhető volt az egyébként semmitmondó film alatt. A végén a tömeg felvette a kabátját, és elment haza... kivéve a listán szereplőket, akik kis idő múlva a hátsó bejáraton visszaosontak, a kezükben egy-egy vastag paplannal. Addig Salvatore előkészítette a kamaravetítést. 

A takarókkal leszigetelték az ablakokat, ajtókat és elindították a filmet. A borbély könnyezve nevetett, mikor a filmbéli mását összekeverték Adenoid Hynkel karakterével, de a földgömbös jelenetnél a többiek sem bírták visszatartani a kacagást, hiába intette csendre őket Salvatore. 

A dolgok örök rendje, hogy egyszer minden napfényre kerül, lent úgy, mint fent. Azonban míg a karhatalom befoghatja a fecsegő szájakat, lent nincs erre eszköz, és mindig akad, aki megfogható vagy „erkölcsi” haszonért elárulja a másikat. A nevetés, a kisember bosszúja, amit nem visel el a hatalom, és amit mindig kényszeresen meg is torol.

* * *

– Nem sok híja volt, hogy kivégezzék Salvatorét. Szerencsére a polgármester megmentette. 

– Erről még nem is hallottam – csodálkozott a pincér. 

– Fiatal kakas – legyintett kacsintva az egyik öreg, mire a másik vigyorogva licitált rá: – Még csak próbálgatja a kukorékolást.

A pincér sértődötten fordult sarkon, mire a két öreg felnevetett.

– Gyere vissza Antonio! – mondta nevetve Alessio, az öregebb, – és hozz még egy üveggel, meg a poharad.

A pincér tettetett morcosságát a szája sarkában bujkáló mosoly leleplezte. Szerette a két vén csirkefogót. Szerette a soha véget nem érő történeteiket, még az ugratásaikat is. Az öregek nemrég kezdték el sejteni, hogy csak minden második poharat írja fel nekik – a kis hely tulajdonosát, a római ügyvédet, nem érdekelte az üzletmenet, csak ingatlanbefektetésnek vette az osteriát[1]. A pincér nyakon ragadott egy palackot, felkapott egy poharat, és már ugrott is az asztalhoz az újabb meséért. 

– Csak hogy tudd, a mozit háromszor zárták be. Először a nácik, a „Diktátor” miatt, majd, amikor a „Polip” első néhány részét levetítette Salvatore, végül, az egyik öreg polgármester a „Maléna” miatt. Persze az épület nem létező statikai hibáira fogta, de volt némi felismerhető párhuzam az életében a film egyik szereplőjével – kezdett bele Alessio a mesébe.

Antonio hamarosan már varázslatos tájakon, mélyen emberi történetekben találta magát. A bárból kiszűrődő jazz-t mintha maga az „Óceán járó zongorista” játszaná, és a postás is a „Biciklitolvajok” ellopott kerékpárján tekerne haza. A szemközti édességbolt ajtajában ma Liona telt alakja helyett „Maléna” karcsú szépsége játszott, miközben az, a zárral matatott, és mintha „A nő illata” úszott volna el az orra előtt a tengerparti szélben. 

A meséktől mindig úgy érzi, hogy „Az élet szép”, hiszem maga Maria dobja le neki a szívet nyitó kulcsot, „Legyetek jók, ha tudtok” felszólítással. A fenti ablakból vita hangjai robbannak ki: egy „Házasság olasz módra”. Szerencsére a közeli „Országúton” még erős motorhang, ideérve lenyugszik, és nem rontja el az „Édes élet”[2] érzését. 

­­­­* * *

„Federico Pellegrino” – állt a levélszekrényen, amiből az asszony próbálta kihúzni a begyömöszölt nagyméretű levelet – ha már egyszer úgyis megy takarítani a „tanár-úrhoz”, miért ne vinné fel. A postaláda megadta magát az erőszakos női kéznek és elengedte a levelet, azonban az éles sarok végig szakította a borítékot. Az előbukkanó dokumentumok érdeklődő szemekre találtak. A bejárónő, mintha a lebukásának vajmi kevés esélye is lett volna, kapkodva lapozta végig őket. Egy ügyvédi iroda küldött hagyatéki papírokat egy délolasz ingatlanról, és egy levelet a nagyapjától:

„Drága Federico!

Tudod, hogy az apád halála után eladtam a mozit, nem volt kedvem az emberekhez, de nemrég úgy éreztem, kár volt. Nem foszthatlak meg attól a csodálatos élménytől, amit nekem is jelentett, ezért visszavásároltam, és most már a tiéd.”

– Na mit írnak a tanár úrnak?

A hang, ami félbeszakította az olvasását, attól az undok ficsúrtól jött, aki mindig szekálja. A professzor felső szomszédja volt, de nem merte bepanaszolni neki, mert akkor kiderül a kémkedése.

– Semmi közöd hozzá! – morrantotta oda neki a nő.

– Mint ahogy magának sem! – válaszolta az vigyorogva.

* * *

– Megjött az unoka, lesz újra mozi! – tette le mosolyogva az üveget a pincér a két öreg elé.

– Milyen unoka? Kinek az unokája? – emelte fel a hangját Alessio, úgy, mintha a világ legnagyobb szamárságát hallotta volna. – Salvatore már rég eladta az épületet! – mondta csendesebben, mikor megértette a mondat második felét is. 

– Igen, a fia halála után – bólogatott a másik.

Antonionak fülig ért a szája: végre most ő volt a jól informált, most ő mesélhet az öregeknek:

– A múlt évben titokban visszavásárolta – vigyorgott – és most, hogy meghalt megörökölte az unoka.

– Az nem valami tanárféle Bolognában?

– De, kultúrtörténész. Most jött nemrég, Tarantóig vonattal, utána bérelt kocsival.

– És ő mondta neked azt, hogy újra nyitja a mozit?

Alessio hangja élesen metsző volt, mint aki már nem akarna hinni abban, hogy a dolgok egyszer képesek jó irányba is változni.

– Nem... csak... mi másért jönne! – határozta el magát a remény mellett Antonió, és hogy az öregek ne tudják ebben a kéjesen édes érzésben megingatni, inkább beállt a pult mögé mosogatni.

* * *

Pellegrino úr, a giancarloi polgármesteri hivatalban az ingatlan ügyeknél várt a sorára. Bár sornak a legnagyobb jóindulattal sem lehet nevezni, csupán kivárta, amíg az ügyintéző befejezi a pultnak támaszkodó fiatal nővel való kávézgatást. Még gyerekkorából emlékezett, hogy délen lustábban ugrik a mutató az órán, főleg így koradélután felé, meg aztán úgysem volt más dolga mára.

– Igen uram, miben segíthetek? – váltott az ügyintéző, a randevú megbeszélése után, hivatalos hangnembe.

– Szeretném megnyitni a mozit. 

– A mozit – nyelt egy nagyot a fiatalember. 

Itt délen a nap is lomhábban halad az égen, és mint ütem adó metronóm, lelassítja a társadalmi változásokat. A tekintélyelvűség szinte már olyan feudális alapja a kis városkának, mint a macskakő, amit ugyanúgy újra és újra belep az idők örök pora, hiába veri azt fel egy töredék percre egy arra járó autó. 

„Hát épp ideje leporolni a dolgokat!” – gondolta Pellegrino úr. 

„Olyan nyugodtan mentek mostanában a dolgok, nem kellene felverni a port!” – gondolta az ügyintéző és vele, polgármesterestől, testületestől az egész hivatali vezetés, amint másnap megtárgyalták a helyzetet. 

* * *

– Pellegrino urat keresem! – lobogtatta meg a levelet a fiatal fiú. 

A fogadó gazdaasszonya a hivatal pecsétjét vélte felfedezni rajta.

– Nincs itt, majd odaadom neki! 

– Sajnálom asszonyom, csak Pellegrino úr saját kézébe adhatom.

– Akkor vidd el neki magad! – mondta bosszúsan, elesve a levél tartalmának izgalmától. – A moziban matat egész nap. 

– „Grazzij assai, Signura ’Eccellenza.” (Ejtsd: Graccsi asszáj, Szinyura Etcsel-lencá.)[3] – hajolt meg mélyen, a karját maga előtt lassan elhúzva, jobb lábával kissé hátra lépve, mint egy királyi udvari köszöntésnél, majd félreugrott a feléje repülő krumpli elől, és nevetve elszaladt. 

A kis városka mozihoz vezető utcája a délutáni napban szinte izzott, főleg így, hogy pont nappal szemben kellett haladnia. Ahogy átért a dombon, lefelé kicsit jobb lett, még egy kis szellő is jött szembe az öbölből. Leérve a partra, látta a mozi elé kihordott sok kacatot. Az új tulajdonos éppen azt a hatalmas, poros, vörös függönyt vonszolta ki az ajtón, ami a vetítővásznat takarta. Odaszaladt és segített.

– A hivatalból? – kérdezte Pellegrino, mikor leültek kissé kifújni magukat.

– Igen uram – válaszolta tisztelettudóan.

– Nehogy még egyszer urazz engem! – nyújtotta kezét a fiúnak. – Szólíts nyugodtan „Rìcu”-nak. Elvégre már munkatársak vagyunk, nem?

– Na ne siessünk azzal annyira! Az kérem attól függ!

– Na, mitől? – vigyorgott Pellegrino. Kimondottan élvezte a fiú talpraesett szemtelenségét.

– Hát attól a föníciai találmánytól – mondta vigyorogva. – Ott északon eléggé ki vannak tömve vele a népek, nem? 

Az arra sétáló párocska zavartan rebbent szét a férfi kitörő nevetésére. 

Miután megegyeztek a foglalkoztatás kereteiről, a fiúnak megeredt a nyelve. 

–Totò vagyok, kolléga! – csapott bele a kezébe a fiú, majd folytatta: – A tisztes hivatal nagyon be van ám tojva! – mondta nevetve. – Még a pap is el kezdett aggódni, hogy vajon milyen filmeket fogsz vetíteni.

– Csengő nem volt nála? – hahotázott Rìcu.

– Csengő? – csodálkozott a fiú. – Minek lett volna?

– Na, majd megtudod, ha levetítjük a „Cinema Paradiso”-t! (Ejtsd: CSÍnöma paraDÍzu – délolasz tájszólással) 

– Hát, lehet, hogy abból nem – válaszolta – nem adtak engedélyt mert a tetőszerkezet eléggé leharcolt.

– Ez volt az egyetlen hivatalos indokuk? – vette ki a fiú kezéből a levelet Pellegrino.

– Csak ezt tudták kitalálni – szomorodott el a fiú.

– „Calati juncu ca sciumara passa” (Ejtsd: Káláti dzsunku ká sumára pássza.)[4] – kacsintott rá a férfi.

* * *

A városházán hirtelen megsokasodtak a megbeszélni valók. A héten már másodszor kellett összeülnie a testületnek, a szokásos havi egy alkalom helyett, így volt is ok az aggodalomra.

– Hát nyilvánítsuk műemlékké – javasolta az egyik testületi tag. – Akkor nem rakhat rá egy ilyen egyszerű tetőt – mutatott az engedélyezésre beküldött tervrajzra.

– De már nincs is rajta tető! Azt már elbontotta, biztonsági okokra hivatkozva. 

– Hát, végülis arra mi köteleztük – hümmögött a polgármester. – Rendben, legyen akkor műemlék. Ez jogilag járható? 

– Megoldható, csak hosszadalmas – bólintott az építési osztály vezetője. – Szerencsére a kérelem beadásától fogva már műemlékként kezelendő. 

– Mi lesz, ha a minisztériumban visszautasítják? 

– Több évbe kerül mire egyáltalán válaszolnak.

* * *

Néhány nappal később, egy szép délelőttön Antonio egy egész üveg különleges primitivo-t tett a két öreg elé, majd a kérdésükre, hogy mit is kell ünnepelni, lerakta az asztalra a szórólapot:

„Monstre mozieste! Pénteken kis szünetekkel minden film vetítésre kerül, ami miatt valaha bezárták a mozit! Belépőjegy: egy régi esernyő.”

– Esernyő? – csodálkozott Alessio. – Mit kezd majd velük?

– Az előírás szerint minden közösségi használatra megnyitott helyet, ahol fél óránál tovább tartózkodnak a népek, árnyékolással kell ellátni – magyarázta a pincér, a jól értesültek magabiztosságával.

– De a mozi sötétben működik! – háborodott fel a másik öreg.

– A szabály az szabály! – vonta meg a vállát Antonio, és gyorsan keresett valami munkát, hogy a jól értesültség erkölcsi előnyét a várható logikus indokok ne tudják elvenni.

* * *

Aznap az idő mintha táncolt volna az emberek idegein: kettőt előre, egyet hátra, de bármennyire is játszott velük, egyszer csak elérkezett az este, és az emberek jöttek folyamatosan. A helyhiány miatt a lányok a fiúk ölébe ültek, még a folyosó is zsúfolásig megtelt. Totò nem is bírta egyedül a sok kapott esernyőt felaggatni a tető helyett kifeszített zsinórokra, többen is segítettek neki. Még a polgármester gyerekei is eljöttek. 

A vetítés hatalmas siker volt. A végén állva tapsoltak. Az embereknek nem is nagyon akaródzott hazamenni, kis csoportokban sokáig ott ültek körben az öböl partján és beszélgettek. 

Néhány nappal később új levél érkezett. A villamos művek szólította fel Pellegrino urat, hogy a tudomásukra „jutott” információk alapján ismét üzemel a mozi, azonban a régen kiépített elektromos hálózat nem felel meg a jelenlegi szabványnak és a vetítőgép teljesítményének. 

– Most mit csináljunk? – kérdezte Totò.

– Átépítjük a hálózatot – válaszolta a férfi. – Arra még maradt pénzem.

– De hát az több hét! Addig bezárunk?

– Tudod mit? – nézett a szemébe Pellegrino – Majd gyertyafényes irodalmi estéket tartunk. Keresek olyan írásokat, amik úgy elevenednek meg előttük, mintha filmet látnának!

A fiú nagyon másként képzelte el a dolgokat. Ha orkánt nem is, de egy kiadós, hosszan tartó szelet azért remélt, ami kifújta volna a port a kisvárosból. 

– Tudod Totò – folytatta a férfi –, amikor elfárad a nap, előbújik a sötét. Centiről centire hódítja meg a vidéket. Először csak elfakítja a színeket, majd a végén mindent egyforma szürkévé mos. Eltűnnek a kontrasztok, a különbségek. Nem lehet kivenni a zongorán a kottát, a hangjegyek beleolvadnak a lapba. A virágok az asztalon elvesztik a színüket. Az egymástól távoli hegycsúcsok egy nagy sötét folttá állnak össze. Eltűnik előlünk a tér, és a kétdimenziós sötét lesz az úr. Nem látszanak a lankák, a legelő tehenek. A földeken nincs munka, és nem játszanak a gyerekek sem. De tudod, Totò, a virágok nem búsulnak, mert tudják, hogy ők akkor is színesek, ha épp nem látszódik. A hangjegyek a papíron akkor is ugyanazt a muzsikát adják. A dolgok nem változnak meg, csak mert sötét van. Az emberek akkor is látni akarják a színeket, hallani a muzsikát, és a mi dolgunk az, hogy megteremtsük nekik erre a lehetőséget!

* * *

Eltelt harminc év, és Giancaldo, mint a többi kisváros is, nagyon megváltozott. Jött az internet, a számítógép, a virtuális világ, de valahogy ez a kisváros mégis kicsit más volt, mint a többi. 

Totò átvette a mozi vezetését. Tető is került az épületre, meg színpad, mert a közönség annyira megkedvelte a felolvasó esteket. Még a fiatalok, az új nemzedék is rendszeresen látogatta a mozit, ebbe nőttek bele, ezt vitték tovább. Talán még az éghajlat is megváltozott: az állandósult kellemes tengeri szél már nem engedi többet leülni az ezeréves kövekre az örök port.