A klérus szent tehenei
A klérus szent tehenei
Anatole France azon a délutánon különösen jókedvű volt, ami nála mindig gyanús jelnek számított. Nem mintha alapból depresszió kínozta volna, de a mai nap egy újabb „gyöngyszemmel gazdagította amúgy sem gyér életművét. Kedvenc intézménye, amit szeretett megcsipkedni – a klérus volt - ami megint terítékre került. Amióta egy püspök kínos vitába keveredett vele, azóta még elszántabban támadta az egyház intézményeit. A szarkasztikus humor úgy összenőtt vele, mintha ezzel a »kabáttal« született volna. Amikor mosolygott, abból rendszerint valaki másnak lett baja — többnyire valami tiszteletreméltó intézménynek, és igen….mi másnak mint a tiszteletreméltó klérusnak.
A Szajna-parti kávéház teraszán ült. Előtte egy csésze kávé, amit a pincér már háromszor próbált elvinni, mert a tetején megült hab lassan a történelem részévé vált. Ismerte France szokásait, amikor az író ennyire elmélyült a maga teremtette világban – ami Voltaire és Diderot szelleméből nőtte ki magát – akkor hagyni kell, mert valami mindig történni fog. A pincér mozdulatát megállította, és egy elegáns kézmozdulattal legyintett.
– Hagyja csak, barátom – mondta. – A klérus is így működik: ha valami elég régóta áll mozdulatlanul, máris szentté nyilvánítják. Ha kellően elszabadul a fantáziájuk, akkor ez egy kávé tetején elárvult hab is lehet. Sőt ha bosszantani akarnak – bár ezt általában én szoktam velük – akkor csak azért is megteszik. Éljenek a szentté avatott kávéhabok!
A pincér nem értette, de udvariasan bólintott, ahogy az emberek általában teszik, amikor valaki olyasmiről beszél, amit jobb nem érteni. Az író eszmefuttatásai mindig először egy kört írtak le, és csak azután fékeztek le a soron következő állomáson.
France ekkor hozzám fordult, mintha csak arra várt volna, hogy valaki végre kérdezzen tőle valami illetlent. Zavarban voltam, mert most nekem sem jutot eszembe valami szellemes riposzt a megjegyzésére. Úgy döntöttem hogy hallgatok, majd csak kisül belőle valami.
– Tudja, kedves barátom – kezdte –, a klérus olyan, mint a tehenek Indiában. Szentek, érinthetetlenek, és ha véletlenül rájuk lép, ön a hibás, nem ők. A különbség csak annyi, hogy a tehenek legalább tejet adnak. Bár nem etetik őket, és mégis szentté váltak. Dogmává merevedett az irántuk érzett tisztelet, ami nem terjed ki arra hogy etessék is őket. Csontsoványan kóborolnak az utcákon, ezzel szemben a mi szentjeink viszonylag jól tápláltak. Ájtatosan felfelé néznek, és még véletlenül sem pottyannak le a földre. Végtére is ezért szentek, vagy mi a szösz.
Kortyolt egyet a kihűlt kávéból, majd fintorgott.
– A klérus viszont legfeljebb krémes dogmákat termel, amelyekből aztán megpróbálnak mindenkit megetetni. És ha valaki nem kér belőle, hát azonnal eretnek lesz. Pedig én csak laktózérzékeny vagyok a tekintélyre. A nézetük nem engedi meg hogy mást lehessen hinni, vagy ők vagy a pogányság. Szegény pogányok! Ha voltak is egyáltalán akkor jobb híján a sok istent hitték, ha az egyik nem segített, lehetett rohanni a másikhoz. A nagy számok törvénye alapján, az egyik bent maradt a virágkosárban.
A szél belekapott a kabátjába, mintha maga is helyeselné a gondolatot.
– Nézze csak – folytatta –, a papok olyanok, mint a könyvtárosok, akik minden könyvet elzárnak, nehogy valaki elolvassa őket. Pedig a könyvek arra valók, hogy olvassák őket. Akik írták őket, már valahol a túlvilágon folytatják tovább e nemes mesterséget, és ha lenéznek, akkor nem értik hogy miért vannak „büntetésben” a könyveik. Mert a szent klérus szerint, a tudás veszélyes, vagyis ezt mondják. Persze, főleg akkor, ha kiderül belőle, hogy a világ nem úgy működik, ahogy ők szeretnék. Ami igaz volt 2000 éve, az mára elavult, és fogalmunk sincs hogy mit kezjünk vele. Ennyi erővel mondhatnák az igét egy ókori nyelven is, mert ennyit ért belőle a ma embere.
Ekkor egy galamb szállt az asztalra, és szemérmetlenül belekóstolt a cukorba. France elmosolyodott.
– Látja? Ez a galamb több bátorsággal rendelkezik, mint a fél püspöki kar. Legalább mer kockáztatni valamit. A klérus viszont csak akkor mozdul, ha valaki megígéri, hogy a mozdulatért is jár valami adomány. Jó tudom, azt a bizonyos koporsót sem őrizték ingyen, de csak akkor üdvözülök hogy némi pénzmagot potyogtatok a perselybe? Akkor inkább leszek kívülálló, és morgok tovább mint egy kikötött kutya.
A galamb felröppent, France pedig hátradőlt. A szeme a távolba révedt, mintha onnan várná az ihletet a további szavakhoz.
– De ne értsen félre – tette hozzá. – Én tisztelem őket. Miért néz ilyen csodálkozva? Végtére is akit szeretünk, azt kritizálhatjuk e nemes érzés nevében. Mert olyan következetesen ragaszkodnak a saját tévedéseikhez, hogy az már művészet. Ha egyszer kiállítást rendeznének a dogmákból, biztosan sorban állnék a jegyért. A naiv festészet után végre lenne egy új műfaj: a naiv teológia. És én mint egy ihletett állapotba kerülő látogató, szájtátva szemlélném a remekműveket.
Anatole France szeme csúfondárosan villant. Az előző körmondatok kimerítették, legalábbis ezt érzékeltette a látszólagos fáradt tekintet. De ismertem, ez is része volt az előadásnak.
A nap lassan lebukott a háztetők mögött, a kávéja pedig végleg kihűlt. France felállt, megigazította a kalapját, és még egyszer visszanézett az asztalra. Kritikusan szemlélte a látványt, mint aki utoljára még látnia akarja a világot. Majd elraktározni, hogy egyszer unalmában elővegye, és tovább fűzze a mondatokat.
– Tudja, mi a legszebb az egészben? – kérdezte. – Hogy a klérus mindig azt hiszi, én ellenük beszélek. Pedig én csak értük aggódom. Ha egyszer tényleg el kell számolniuk a tetteikkel, az Úrnak lesz a legnehezebb dolga. Szegény öregúr, ha tudná mi vár rá?! Az a sok szent püspök, ott folytatja majd, ahol a földön abbahagyta. Még a végén a jó isten is pogánnyá válik, csakhogy elmeneküljön.
Azzal elsétált, könnyed léptekkel, mintha csak egy újabb szent tehén árnyékából lépett volna ki a fényre. Tűnődve néztem utána, Voltaire és Diderot büszke lenne rá. A pincér elvitte a kihűlt kávét, én pedig azon tűnődtem, hogy mivé válik a menyország ha egyszer Anatole France is odakerül.