Klein Judith példája

 Klein Judith példája
                             Nem szabad soha eladni!

Mottó:

„Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek
Próbálgatom súgni szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként külön.
A titkot, ami úgyis egyre megy,
Amit nem tudhat más, csak egy meg egy…”

(Karinthy Frigyes)

De azt elmondhatjuk:

„Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette, ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt
a csönd, ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég,
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott, és boldogan meredt a
a kezében égő olcsó cigaretta
füstjére, és futott telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált,
homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliők közt egyetlenegy.”

(Kosztolányi Dezső)

Az utóbbi években megengedhetem már magamnak, hogy lehetőleg csak hasznos emberekről írjak, készítsek interjút, mert nem köt a redakció fegyelme. Hasznos embereken értve, hogy nem a hazudozó, hasznot leső, önmagukat folyamatosan dicsérő politikusok a legfontosabbak e hazában, nem a tiszavirágéletű féletehetségű celebek, és ölebek, nem a hatalmon levőkhöz csapódó, karrieristák, a szolgalelkű mamelukok tartják fenn az országot, hanem a függetlenségüket óvó, hasznos, szorgalmas kis-nagy emberek, akikről nemigen szól a médiánk és a történetírásunk. Akik vállukon tartják a hazát, miközben a hatalom képviselőinek nem kis része üvegzsebünkben turkál és nem tehetünk ellenük semmit, mert két kezünk a munkával van elfoglalva.

Ilyen hasznos ember Klein Judith, festőművész, aki ennek az írásnak főhőse és ilyen ember Sessler György, a Munkaszolgálatosok Egyesületének elnöke, aki elmesélte Judth életének kalandos, tragikus és tanulságos történetét. Ők azok az ember- és szépségmentők, akik tetteikkel igyekeznek, ahogy lehet, megmenteni a világot a romlástól, amit a balgák minduntalan elpusztítani igyekeznek. Jufith és György barátom, igyekeznek egyensúlyba hozni Földünkön és országunkban a jót és a rosszat. Sessler György Klein Juditról, a festő és kollázskészítő művészről sokat mesélt, arról, hogy életében négyszer kellett újrakezdenie, hazát keresnie, hogy minden akadály ellenére is diplomát szerezzen, Brazilia képzőművészeti akadémiáján és építészmérnöki egyetemén Sao Saoloban, hogy teljesítse küldetését és festhessen, hogy rangos kiállításokon vegyen részt, vagy mint kiállító festőművész, vagy mint szerevező fogadott harmadik hazájában, Brazíliában, majd Európában, Párizsban, Bécsben, Firenzében, ahol számon tartották, mint jelentős alkotót. Amikor pedig végleg, 64 évesen hazatért mostoha hazájába, Magyarországra, amely kiközösítette és halálra ítélte, szinte újjáéledt, még több kiállításon mutathatta be műveit. Minderről mesélt nekem Sessler barátom, akivel valamikor hajdanában a Fáy Gimnázium padjait koptattuk és akivel most úgy folytattuk a beszélgetést, mintha a 62 év el sem telt volna. Barátom nagy-nagy, megható szeretettel és megbecsüléssel mesélt Klein Judithról, ahogyan ma már sokan szégyellenek mesélni. Talán pontosabb, ha azt mondom, vallomást tett a kiváló festőkollázskészítő művészről, élet- és munkatársáról. Időnként elkalandozott, csapongott, anekdotázott, de mind-mind érdekes-szomorú volt és azt mondhatnám, Judith sorsának elmesélésével egy nép sorsát is elmondta, úgy is mondhatnám, az alábbi életmese egy nép szenvedéstörtnetének és élni akarásának szomorú-szép históriája is. Klein Judith műve, nemcsak a ránk hagyott alkotásai, hanem az élete, életformája.

Azt üzeni nekünk, hogy nem szabad soha feladni.

Úgy érzem Sessler Györggyel ezzel a emlékezéssel történelmet írtunk, de mind amellett sok jó baráti beszélgetést is folytattunk. Magam is hagytam, hogy György barátom csapongjon, kitérőket tegyen, mert több mint érdekesek, fontos tanulságokkal szolgáltak Judith-történetei. Én pedig szándékosan csak akkor térítettem vissza szűkbeszédű barátomat az eredeti témánkhoz, amikor már muszáj volt. De úgy érzem a csapongások és kitérők nem tettek rosszat a beszélgetésnek, életszerűbb lett, sőt így lett természetes és így lett olvasmányosabb is. György barátom társáról őszintén mesélt, hiszen nyolcvan éven túl, minek is alakoskodni, minek is szépítenénk a múltat. Társáról mesélt kifogyhatatlanul, akit ő 63 éves korában ismert meg. Ebben a korban ritka az ilyen intenzitású társkapcsolat. Judith is megette kenyere javát, ő pedig 64 éves volt. Túl voltak már mind a ketten, jón és rosszon, amikor először találkoztak. A hányatott sorsú, hazátlan asszony egy rövid sanyarú ausztriai és magyarországi élet után, Izraelben élt, kereste családjával együtt a boldogság kék madarát, de mert nem találta, éhezett és az ismeretlen Brazíliában kötött ki és több mint ötven évet töltött ott, de ott sem találta helyét. Végül a mostoha hazában, Magyarországon talált biztonságos otthonra, régi-új hazára. És élete végéig, - azt mondahatjuk, - itt találta meg őt célja, és itt találta meg a boldogságát, boldogulását. Élete utolsó éveiben itt élhette meg művészete kiteljesedését, amelynek kollázsait itt Pesten, csodálhattam meg múzeumlakásában. És nézve képeit, elfogultság nélkül állíthatom,

Judith, a nehéz sorsú vándor, írásom főhőse, a boldogság festője.

Szakszerűbben szólva, pontosabban kollázskészítője volt. Magyarországra hozta derűjét, élni akarását. Itt, e kiállítóhelynek is beillő, lakásban látható festményekkel, kollázsokkal mutatta be a derűs, sokszínű Brazíliát. És e képek nézése közben arra gondoltam, de jó lenne ott élni, ha nem szeretném ezt a szép vagy gyönyörű vagy Magyarországot, hazámat, amely állampolgáraival időnként mostohán elbánik. Legnagyobb érdeme Judithnak, hogy még a laikusoknak is közel hozta Braziliát, ide hozta nekünk ezt az egzotikusnak látszó országot, ahol több évtizedig élt és amelyet a magyarok többsége csak őserdeiről, a hatalmas, színpompás karneválok táncos, vigalmas szambáiról ismer, a szép csábító nőkről, őserdeiről és őslakóiról, amelyeket szisztematikusan pusztítanak. És persze Peléről, meg a brillírozó, cselező brazil csodafocistákról. És a magasban a város fölé magasodó Krisztus szoborról, aki áldón tárja ki védő karját Rio de Janeiro fölé. És most itt, Judith valamikori lakásában láthatom az igazi Brazília derűs oldalát. Szerencsés ember vagyok, idegen vezetőm Sessler György, aki a hosszú együttélés alatt megtanult „Kleinül”, megtanulta Klein Judith szemével nézni a világot, átvette derűjét, humorát. Én pedig élvezhettem a színkavalkádot, Klein Judith optimizmusát, csak azértis akaratát, amit boldogságot sugárzó kollázsokba álmodott. Láthattam Brazília történelméről mesélő vidám csodakarnevál-kollázsait és a favellákat, vagyis a kis színes házacskákat, ahogy felkúsznak a hegyre. Klein Judith művészete itt Magyarországon és így teljesedett ki, ismétlem, és talán nem alkothatta volna meg remekműveit, ha életművének, munkájának nem teremt biztonságos hátországot György barátom, aki társa volt a munkában. Is. Ha Judith nem találta volna meg ezt a társat, akire mindig vágyott és akire mindig számíthatott, aki mindig bízott benne, ösztönözte, akkor talán nem születtek volna meg e remekművek.

Az önzetlen Sors-Társ, Sessler György, a Munkaszolgálatosok Egyesületének elnökének élete is kalandos volt, mint Judithé, de ő itt élt e honban. Mindkettőjüknek nehéz kezdetű zsidó-sors jutott és mindketten a csodával határos módon életben maradtak. Judith volt a bolyongó vándor és György barát a maradó. Maradt. Hiszen már tudta, amit manapság már csaknem mindenki tud történelmünkből, hogy itthon maradni a legnagyobb kaland, azt jelenti, meg kell küzdeni az újabb és újabb undokakkal:

Az igazi Kaland Itthon vár ránk. Nem kell Nyugatra vándorolni.

Hazátlanná lenni, hogy kalandos életet éljünk. Itt is megtalálhatjuk igazi önmagunkat, élhetjük belső és hasznos életünket, ha törődünk belső világunk ápolásával, időnkénti nagytakarításával, ha nem adjuk el magunkat, „aljas, nyomorító hatalmaknak” Sessler György a Munkaszolgálatosok Egyesületének elnöke élete 80 évének egy részét kereskedéssel töltötte, soha nem feledve, honnan jött, aztán pedig, amikor a szívinfarktus pályamódosításra késztette, immár 36 éve, azzal töltötte, tölti az idejét, hogy segített hajdan üldözött sorstársain és utódaikon. És ahogy a lélektanászok állítják,

Aki segít másokon, az önmagán segíti,

Jobbá faragja magát. És ahogy a zsidó tanítás tartja, aki megment egy embert, az az egész világot menti meg. Én, ezt a mondást úgy módosítom, hogy aki megmenti önmagát, miközben másokat ment, ezáltal jobbá teszi magát, az is a világot menti meg. Ezek nagy szavaknak tűnnek, de beszélgetésünk során kiderült, hogy ebben az esetben, nem elcsépelt igazság. És mert Sessler György úgy segített magán, hogy sok sorstársának segített, ő Embermentő. Minden bizonnyal, ez a tevékenysége tette jobb emberré és segítette, hogy megismerje Klein Judithot. És ilyen önzetlenül segítőkész volt élete párja is. Ahogy a latin mondja, Simili simile gaudi. Azaz hasonló a hasonlónak örül. Mindketten tudatában voltak a talmudi igazságnak.

„Tégy jót és mindig gondolj arra, hogy az utolsó órádat éled.”

Sessler György barátom, Judith életének felidézője, itt ül most velem szemben az állandó kiállításnak is beillő kis múzeumlakásban A varázslatos, színpompás kollázsok között. Ez a miliő is segíti György barátot az emlékezésben. Ez a közös otthon inspirálja, ahol a genius loci uralkodik, vagyis a hely szelleme, Klein Judith mindennapi tárgyai, festményei, kollázsai, önmaga művészi másai. Judith emléke itt minden zugban megtalálható. A kiállítás-lakás berendezésén György barátom nem változtatott, a tárgyak elhelyezésén sem, mióta elment e világból Judith, mintha várná feltámadását, hogy egyszer csak betoppan és befejezi a szoba közepén árválkodó kollázsát. Mert az elmúlást nehezen tudja elfogadni az ember. Lám, Judith is távozott az élők sorából. Ő volt György barátom életének egyik legmeghatározóbb egyénisége, munka- és élettársa. És azért is készült ez az írás, mert Judith varászlatos képei és sorsa engem is elbűvöltek, felkeltették érdeklődésemet és magam is úgy gondoltam, mint György barátom, hogy meg kell őrizni ezt a tisztességes, termékeny, ambiciózus életet, ezt a jelentős életművet a jövőnek. Mert ha nem, eltűnik az időben egy több mint tehetséges művész, akit jobbára csak a szakma jegyez. Ahogy szoktuk mondani, „a régi szép időkről” faggattam. Egyfajta emlékművet alkottunk, emlékező szavakból gondolatokból, most mi ketten, egy emlékkönyvet, életmesét írtunk. És közben tudom, tudjuk, hogy a lehetetlenre vállalkoztunk, mert a múltat ahogyan az a valóságban megtörtént, nem lehet visszahozni, mert a végtelen idő előbb vagy utóbb betemeti a múltat. Visszahozni a régi szép és kevésbé szép időket sajnos nem lehet. De ha valaki nagyon szeret és a szívével szeret, mint György barátom, ahogy Exupery rókája mondta, akkor talán sikerülhet felidéznie a boldog napokat és a keserves küzdelmeket. Ráadásul ez az élettörténet, életsors, nemcsak Klein Juditról és Sessler Györgyről szól, hanem arról a botrányról, ahogy Kertész Imre nevezi a holokausztot, hogy a műveltnek tartott földrészen, megtörténhetett ez a gyalázat. Európa szégyene.

Nem mondhattuk el senkinek, elmondtuk hát mindenkinek. Elmeséltünk egy tanulságos életet és benne egy több mint tanulságos kórt és kort. Magam voltam a hallgató, a kérdező és a jegyző, György barátom a mesélő, az emlékező. Judithról, Judith napjairól kérdeztem, napokról, évekről, amíg köztünk élt és a zsidóság szenvedéstörténetéről. Minderről kérdeztem vendéglátómat, valamikori osztálytársamat. És írásomnak ez megadta remélhetőleg bizalmas, bensőséges hangulatát. Hiszen egy idegen emberrel nem tudnék, így beszélgetni, nem tudnék történetéről így írni. .

- **