Ébredés

Ébredés
(regényrészlet)

Délután Eszter arra ébredt, hogy Sándor élénken sétálgat a falak között.
Megfogta kezét, húzta magával, amerre ment.
- Most átgondoltam mindent - magyarázta lelkesen. - A melléképületből garázs lesz. Egyszer. A kis szobába, amibe, gondolom, most Krisztián játékait telepíted, bevezetjük a vizet. A csap jó helyen van, nincs messze. Majd azt is téliesíteni kell. Éppen elfér benne a kád, a mosdókagyló és a WC. Veszünk ide egy konvektort meg egy gázmelegítőt. Kicsempézzük egészen a mennyezetig. Ezzel kezdjük, mert ez a legfontosabb. A belső szobát lebetonozzuk, az lesz Krisztián szobája. Lesz nagy ablaka. Ide is kell egy konvektor. Itt is felszedjük a padlót – mutatott a külső szobára. Habár az üveges veranda hangulatos, mégis betéglázzuk. Elég lesz egy ablak.
Össze -nyitjuk a szobával, elképzelhető egy boltíves megoldás is.
Majd húzta az asszonyt maga után a nyitott verandára.
- Tudom, hogy ez tetszik neked, de szerintem ez legyen az előszoba.
Mondjuk, itt lehet a bejárati ajtó majd. Lerekeszthetünk még egy spájzot is.
A legnagyobb munka a konyha lesz – nézte a gerendás mennyezetet. - Ezt teljesen le kell bontani. Ha eltűntetjük a válaszfalat, a jelenlegi spájz felszabadul. Akkora ebédlő lesz, amekkorát elképzeltél. Hosszú asztallal. Egy térelválasztó elég, hogy külön rekesszük a főzőfülkét. És persze majd az egészet kívülről bekőporozzuk, az udvar téglás részét lebetonozzuk. Mit szólsz? – ölelte át az asszonyt.
- Először is boldog vagyok- simult hozzá Eszter. - Azt hittem, nem fogod majd megszeretni. Örülök, hogy vannak terveid. Érzed akkor, hogy minden a tiéd, a miénk?
- Kérdezted már. Érzem. És egyre jobban tetszik.
- De meddig fog ez a sok minden tartani?
- Míg élünk – nevetett Sándor.
- Itt mindig lesz dolog. És miből fogjuk végrehajtani?
- Ezen most ne gondolkodj! Úgyis meg fogjuk oldani. Ha rendbe jövök, én magam is sok mindent meg tudok csinálni. Van kiért, van miért… - tette hozzá elgondolkozva.
Még egy nap volt hátra a kórházig. Vasárnap Sándornak az volt a kívánsága, hogy délután menjenek ki a folyó partjára. Eszter vezetett, kerestek egy messzi holtágat. A víz mindkét oldalán nádas sárgállott. Néhol a part egész meredeknek mutatkozott.
- Itt jó lesz – állította meg Sándor. - Nem akarok mást, csak nézni a vizet.
Nehezen szállt ki az autóból. Lebotorkált a göröngyös földsávon, megpróbált ülőhelyet keresni.
- Hoztam ki neked egy széket – csúszkált Eszter utána, kinyitotta. - Ülj le! Így kényelmesebb.
- Köszönöm – nézett rá fáradt, de hálás tekintettel Sándor.
- Magadra hagylak kicsit – mondta, s mászott vissza Krisztiánhoz.
- Gyere, kisfiam! Sétálunk! – fogta meg kis kezét, s elindultak a gyümölcsös fák irányába.
Krisztián futkározott a lekaszált füvön. Sötétkék pulóverére rágöndörödött szőke haja, most enyhén fújdogálta a nyár végi szellő. Az idő hirtelen lehűlt.
- Nézd csak! Mennyi vadalma! – kiáltott az anyja. - Szedünk? Sütök belőle almás lepényt. Viszünk be apádnak a kórházba.
Krisztián nem ellenkezett. Felfedeztek még egy távoli tanyát két szép kutyával.
Távolabb hosszú domb szélesedett, le lehetett róla csúszni, azonnal kipróbálta.
Még messzebb egy roncsautót is láttak.
- Oda már ne menjünk! – szólt az anyja. - Apa vár.
Krisztián mindkettőjük meglepetésére az udvar közepén megállt. Karjait széttárta, szája sírásra görbült.
- Apának felvágják a hasát? – kiáltotta, s már csorogtak is bársonyos arcán a keskeny könnypatakok.
Sándort a kiáltás szíven ütötte. Majdnem felkapta, ha Eszter nem vigyáz.
- Kisfiam! – ültette maga mellé a székre. - Tudod, a farkas hasát is felvágták, de aztán össze is varrták. Anya már sokszor elmesélte neked.
- De abba köveket rakott a vadász - szipogta a kisfiú tovább.
- Csakhogy bennem nem lesznek ám kövek! - törölte könnyeivel tisztára arcát az apja.
- És szomjas sem leszel?
- Nem. Megígérem neked, hogy nem.
Eszter csak állt, kapaszkodta a tavaszi tulipánok mögötti diófa derekát.
Reggel mindhárman indultak a kórházba. Elrendezte Sándor összepakolt holmiját, beszélt az orvossal is.
- Rutinműtét - mondta. - Egy hét múlva haza is mehet. Habár… – nézte a papírokat - jól el lett ez hanyagolva.
Nem búcsúzkodtak. Eszter inkább az ágyszomszédhoz intézte a szavakat.
- Majd jövök, hozok almás lepényt. Együtt majd elfogyasztják.
Már az ajtónál járt, onnan nézett vissza, mikor Sándor megszólította.
- Eszter! Írtam Editnek. Estére megy aludni hozzánk. Egész héten nem leszel egyedül – tagolta lassan, nyugtatta még most is a kórházi ágyon.
Eszter sápadtan, dermedve nézett rá. „Hát te tudod, hogy még mindig van bennem félelem?” - kérdezte tőle, magában. És csak ennyit tudott rekedten kinyögni.
- Köszönöm!
Otthon gyorsan rájuk telepedett a magány. Eszter érezte, hogy kezd szállingózni a köd, bolyongott a zsákok között. Majd látta, hogy Krisztián szalad felé, fehér kardjával a fehér ködben vagdalkozik. A kard szétvagdosta a vattacsomókat, az ég kezdett tisztulni. Tisztán érzékelte a zsák daróc tapintását, tekintete a homályból kilépett, s megállt a porlepte barna bútoron.
- Kisfiam! Itt az ideje, hogy készítsek neked ebédet – kapott észbe -, már dél körül van.
Megfogta drága kis kezét, leültette maga elé a székre. Tekintetét rászegezte.
Egyfolytában beszélt, nyelve forgott. Az ebéd kutyafuttában készült.
- Tudod, most jónak kell ám lenned nagyon. Mire apa hazajön, berendezzük a házat. Mindent áttisztítunk, kipakolunk. Ez a sok minden a helyére kerül pontosan. Először a te szobáddal kezdjük, jó? Ha akarsz, segíthetsz is. Ahogy a szobád kész, már tudsz játszani. Megnézheted Picit is, de a kerítés mögé menned nem szabad. És a vízcsapot sem szabad megnyitnod. Közben ebédet is kell főznöm mindennap. Meg megyünk apát is látogatni. Látod? Már forr a leves. Mindjárt készen leszek. Délután aludnod is kell, muszáj. Az óvodában is lesz ám alvás! Látod, olyan meleg lett, hogy most már fújhatom…- hagyta abba hirtelen. Krisztián csak nézte a szokatlanul bőbeszédű asszonyt.
Miután Krisztián elaludt, Eszter egész lényével a munkába kapaszkodott. Nem adott most magának pihenőt egy percre sem. Húzta, cibálta a zsákokat, rohamos tempóban pakolt. Amit csak tudott, megemelt, arrébb rakott. Valósággal fújtatott. Agyát kikapcsolta, a világot kizárta. Már-már azt akarta, hogy a fáradtságtól összerogyjon. Edit egy csapzott hajú, rohangáló asszonyra talált, aki kedvesen fogadta, de közben meg sem állt.
- De jó, hogy itt vagy! Tudod, annyi dolgom van. Lefektetnéd Krisztiánt? – vetette oda a szót, és rendületlenül rakta most a könyveket, még a lapokat is átporolta.
A reggel az étkező kárpitján érte, éjszaka oda roskadhatott.
- Ennyire elfáradtam? – nézett végig kábultan magán.
Fáradt agyába, tagjaiba azonnal bevillant Sándor és a kórház. Ma, ma van a műtét napja. Felpattant, majd hirtelen elhatározta, hogy megkeresi a damilra felfűzött csigasorokat. Lehunyta szemét egy pillanatra. Látta a hatalmas fákat, a zöld fátylat, előtte Sándor állt.
- Lassabban, vigyázz! – emelte át egy tüskés bokron.
És most, mint aki szót fogad, lassan átporolta egyenként a csigákat, szögeket vert a nyitott veranda plafonjába. Odakötözte a damilokat. A csigafüggöny szép sorjában lógott lefele a magasból, Krisztián pipiskedve, ujjával épphogy elérte az alját. Majd eszébe jutott, hogy kötött régen valami lábtörlő félét gyékény anyagból. Sokáig kereste, míg megtalálta. Ollóval három részbe vagdosta, eközben megvágta a munkától egyre durvább bőrét. Látta, ahogy kiserkent a piros vér az ujján, tenyerén át a tulipános föld magába fogadta. Megvárta, míg a vérzés elállt. A gyékényből három fészek formát alakított, összekomponálta azt a lógó csigaházakkal.
- De szép! – állapította meg Krisztián. - Madaraink is lesznek?
- Te vagy épp egy fészket rakó kismadár! – nevetett Eszter, és megsimogatta Sándor fiának szőke haját.