Egy műszak a pokolban

Egy műszak a pokolban

A pokolnak három szintje, bugyra van. Cardiffban, az Egyesült Királyságban, Wales fővárosának a szívében található a kapuja. A bejáratnál széles vállú, köpcös legények kérik el az igazolványodat, gyanakvóan vizsgálják a személyidet, flegma tekintettel ragasztják csuklódra a karszalagot. Hatalmas vigyorral, jókedvvel és feltétel nélküli alázattal fogadják a kedves, szórakozni vágyó vendégeket (pokolfajzatokat), amikor az ördög (a Főnök) a környéken van. Rajta sohasem látszik, hogy ott dolgozik. Álruhában jár. Mindig elegáns, tejfelesszájú, enyhén borostás, szőke, középmagas, jó megjelenésű. Neve is van. Johnny. Ma késik. Ennek köszönhető az átmeneti fejetlenség. A kapu előtt hosszú sor kígyózik. Téged előre engednek. Nem mulatni jöttél. A szakállas kidobó rád köszön, és nyugalommal tölti el a tény, hogy nemcsak ő szenved, nemcsak ő dolgozik ma este, mert látja szemedben a keserűség és a megalázottság minden szikráját, amint ráveted a tekinteted, és bólintasz neki. Belépsz. Az első szinten vagy.
A ruhatáros lány széles és gyönyörű, bár kissé alakoskodó mosollyal rád köszön, és megkérdezi, hogy vagy. Hangos és rossz a zene. Szombat van. Ezekre a napokra a szar számokat tartogatják, a jobbakat vasárnap vetik be vendégcsalogató gyanánt. Az emberek már részegednek, de még nem jött el az apokalipszis. Átvergődsz a tánctéren, ami a DJ-pult előtt helyezkedik el a bejárattól balra, és benyitsz egy ajtón. Az ajtón van valami beléptetőrendszer, gombokkal és számokkal, de nem működik, úgyhogy csak elforgatod a kilincset és belököd. Az ajtón túl egy falépcső vezet lefelé balra.
A pincében vagy. Ide érkezik meg minden csapos, alkalmazott és rendezvényszervező, amikor munkába állnak. A kis terem szélén egy nagy ruhatartó szerkezet áll, amire felakasztod a kabátod. Már nincs időd rágyújtani, mert pont időre jöttél, kilenc órára, így muszáj elkezdeni dolgozni.  Visszatolod a cigarettát a dobozba, aztán gondolsz egyet, és mégis inkább belecsúsztatod a zsebedbe a csomagot. A múltkor is hiányzott egy fél doboz belőle, amikor otthagytad a kabátodban a közös öltözőhelyiségben. A másik zsebedben a telefonod van. A csajod alszik már ilyenkor, de azért, ha felriad álmából, akkor üzeneteket írogat neked, és szereted megnézni az üzeneteit, mert szereted embernek érezni magadat az alantas munka végzése alatt. Újra befűzöd a cipődet, kiegyenesedsz, felballagsz a lépcsőn, lassan és kenetteljesen lélegzel, kifújod a levegőt és kilépsz az ajtón. Elkezdődött a műszakod. Kezdünk!
A mosogatóhelyiség a bárpult mellett, két lépcsőnyire található. Két négyzetméteren megtalálható minden, amire szükséged van: egy gépi mosogató, rekeszek, gyűjtők, kék papír törlőkendő, egy mosogatótál, lapát, seprű, felmosórongy. A pokolban mindenki jókedvű és önfeledten szórakozik. Te vagy az egyedüli józan és egykedvű az emberek csoportjában. Belököd vállal az ajtót és köszönsz az irodalomszakos hallgató lánynak, aki ma este a munkatársad lesz. A csaj görög, a nevére nem emlékszel. Elújságolja neked, hogy tegnap talált harminc fontot a bárpultnál. Egy kis dobozban sütit kínál. Megmagyarázhatatlanul jókedvű. Elveszel egyet, és úgy csinálsz, mintha bemotivált volna a szerencséjével. Felszínesen elbeszélgetsz vele. A sütemény nem rossz és nem is jó. Olyan, mint ez a lány. Semmilyen.
A bárban gyűlnek az emberek. Hamarosan kinyitják a felső szintet. Ilyenkor az emberek egy része sorba áll és lecseréli az üvegpoharát műanyag poharakra. Ez megkönnyíti a feladatodat, mert nem kell az emberek között ólálkodnod, pásztázva, hogy melyik pohár üres, elhagyatott, hanem csak az asztalról kell gyűjtened az üvegpoharakat célirányosan és effektíven.
A munkaköri leírásodban benne van, hogy a vécét is ellenőrizned kell félóránként pohárügyben. Ezt most épp leszarod. Egyre több az ember. Ügyesen szambázol az izzadó táncosok között, olykor még egy mosoly is elhagyja az ábrázatod, ahogy egy lány igézőn rád néz. Az első izzadságcsepp akkor hagyja el a halántékodat, amikor Johnny barátságosan melléd lép, és finoman közli veled, hogy fel kéne takarítani valamit odakint a bejáratnál. Egy kedves vendég összehányta magát és a székét. Azt mondod, rendben, elmész a kék papírtörlőkendőért, összeszorítod az öklödet, hunyorítasz és felnyalod. Bedobod a mocskos papírdarabokat egy fekete szemeteszsákba és elkullogsz vele a konténerekig, melyek a pincehelyiségben találhatóak egy labirintus végén, egy horrorfilmben szereplő ólra emlékeztető szobában.
Most jó. Fellélegzel. Nincsen se zene, se részegek, se semmi. Csak az izzó neonfény és a hűvös kora tavaszi levegő van most, ami átfúj a felhevült testeden, és mintha téged is elfújna valahová innen egy pillanatra ez a nyugtatóan békebeli csendélet a folyosón.
Ahogyan kullogsz visszafelé, azon gondolkozol, hogy hová fognak beosztani később. Egy huszonéves tinilány az egyik főnököd, aki walkie-talkie-val jár-kel, fontoskodik, a nevére neki sem emlékszel, közli veled, hogy a másodikon leszel, addig is segíts lehozni pár bárszéket a fenti csaposoknak. Senkinek sem tudod a nevét. Csak Johnnyt ismered és egy csapost, „Fat” Mike-ot.
A második szintre keskeny lépcső vezet. Tükrök és kamerák találhatóak mindkét oldalon és a mennyezeten. A bárszékek nehezek, fehér bőrborításúak, némelyik koszos. Ahogyan lefelé egyensúlyozol velük a keskeny lépcsőn, azon gondolkozol, hogy miért is kellett neked húsz évig iskolába járnod két különböző országban, minek is beszélsz négy nyelvet. Haszontalan volt minden egyes eltöltött perc az angolórákon kívül az intézményekben. A feladataidat testbeszéd alapján is el tudnád végezni itt. Amint az utolsó széket is lehoztad és betuszkoltad őket a kis raktárhelyiségbe, újabb feladattal találod szembe magadat. Egy borostás kidobónak kell segédkezned. Összesöpröd az üvegszilánkokat, kiüríted a szemeteslapátot és a bár felé veszed az irányt. Csapolsz magadnak egy narancslevet és végignézel a tömegen. A csajok kitolják a félig fedetlen kebleiket a bárpultra, a fiúk részegednek, mindenki rendelni akar tőled, és bár szívesen segítenél, erre nincsen felhatalmazásod. A csaposok egy része tudomást sem vesz rólad, másik része túlfűtött figyelemmel figyel.
Tizenegy óra. Már semmi sem emlékeztet téged emberi mivoltodra. Monoton végzed a munkát a másodikon. Egy fiatal lány meghív egy tequilára, azt mondja, ma van a huszonegyedik születésnapja. Bár tiltja a szabályzat, elfogadod. Rosszul esik. Marja a gyomrodat a keserű ital. Izzadsz. Beszédbe elegyedsz egy karibi lánnyal. Újra embernek érzed magad. A csajnak ez az első napja itt, tegnap vették fel, és érdeklődik, mi hol van, mit hogyan kell csinálnia. Te is érdeklődsz. Üzenetet kapsz a nődtől. “Szeretlek, édesem!” Nincs időd visszaírni.  
Hajnalodik. Kiürül a hely. Kidobnak egy srácot, aki inzultált egy fiatal, attraktív csapos lányt. Két teltkarcsú hölgy be akar jelölni a Facebookon. Azt hazudod, nincs profilod. Elmossátok az utolsó poharakat, helyükre rakjátok őket, közben beszélgettek. Már lehet, mert nem dübörög a zene és halljátok egymás szavát. Panaszkodtok, ironikusan viccelődtök a nevetséges helyzetekről, amikbe az este folyamán keveredtetek. Az egyik csapatvezető csitri fél négy felé közli veletek, hogy leléphettek.
Lesétálsz a lépcsőn. Elmész a mellékhelyiségbe és kezet mosol. Felveszed a pulóveredet. Beírod magad a jelenléti mappába. Felveszed a kabátodat. A csaposok és a kisfőnökök hahotáznak egy kis asztalnál az üres bárban és italokat isznak. Elköszönsz. Csak Johnny néz rád, és kajánul azt mondja, hogy a holnapi (mai) viszontlátásra.
Ahogy bezárod magad mögött az ajtót, elered az eső. Villámlik. Cigarettára gyújtasz. Részegek dőlöngélnek itt-ott, fiatal lánykák koktélruhákban mezítláb, részeg fiúk ünneplőben, csontrészegen, megvadulva a nyomasztó részegség és a frissítő eső kombinációjától. Fáradt vagy. Bár öt perc az út hazáig, olyan, mintha egy örökkévalóságig tartana.  Nem tudod végigszívni a cigarettád, mert csuromvíz lett. Arra gondolsz, hogy bárcsak elmosná az eső ezt az egész pokoli estét, mint a bagódat. A sirályok tépetten rikácsolnak, bevágod a Taff folyóba az elázott csonkot és nagy levegőt veszel.