Dzsungeltúra
Kinyílik a dzsungel szája. Kilépünk belőle. Én, te, te, te és te és ti. Mi. Egy család vagyunk, test- és lélekvérek. Mi hárman vagyunk csak itt: ember, természet és a Teremtő.
Végigszáguld a vad béke a vadonon. A fák alatt, bozóttal körülvéve áll a párás, nehéz levegő. Itt-ott könnyeden fellibben egy tarka madár, elugrik egy mókus, elsurran egy őz. De mögötte ott kúszik lomhán, vastag testével a zöldes színű anakonda. A fák felső ágait tépi a szél. Lent csöndesen csordogál a zenélő patak, beletorkollik a rohanó folyóba, aminek vízcseppjei úgy rohannak, hogy már azt lehet hinni, állnak. Lezubognak vízesésként a sziklafalon, hogy vándoroljanak tovább a magas törzsek tövében. Az ágakról majmok ugrálnak alá. Nincs közel, csak távol civilizáció, nem zúg más, csak a hegyen a fenyves és fent az égen egy repülő. Mégsem mutatkozhatunk.
– Jöjjetek, éjjel megyünk a tengerre vízért! – mondja apánk.
– Úgy bizony, indulj robotolni, dolgozz, mert aki nem dolgozik, ne is igyék! – szól egy hang bennem.
– Hagyjál már, tudom, nem lehet csak úgy meginni, te buta hang! Esteledik. Induljunk!
Az apró csapáson egymás után, egyesével szedjük lábainkat. Kezünkben egy-egy edény. Kiérünk a tengerpartra, a homokra. Még fölénk borulnak az ősöreg fák ágai, de a távoli Hold sugara is nyaldossa már a lábunk. Felállunk a rajthoz, egymás mellé. Apánk megadja a jelet, mire egy emberként szaladunk ki a vízhez, megmerítjük bödönjeinket és szaladunk is vissza. A homok sárgán porzik a lábunk alatt. Az erdő zöld. A tenger kék. Az ég is. De az édes, míg a víz sós. Sós. Ez jó. Legalább nem kell kidobni az utcára, igaza volt Jézusnak, mert ha nem lenne sós, az elíztelenedett só hasznavehetetlen lenne. De itt nincs is utca, így ez megnehezítené a helyzetet, hogy keresnünk kellene, hogy kidobhassuk, ha mégis sótlanná válna.
Esszük a természetet és ő minket. Fogyunk és növünk – mindketten.
Szép lett volna. Szép lehetett volna így maradni.
Szépnek szép. De vajon jó is?
Egy biztos: nyers lett volna.
Most már mindegy. Mert már a kés sem éles. Pedig az volt.
A kés. Gyilkosság. Gonoszság. Káin. Özönvíz.
– Fogy-e már a gonoszság? – töprengek, miközben sós vizes tartóinkat kirakodjuk a partra a sűrű bozótos mentén. Agyamban egy új lapot nyitok. Fehéret. Írni kezdek rá, fekete tintával. Az előző oldal már betelt. A kunyhóm sarkában van egy igazi füzet. Egy régi, foszlott füzet, de már az is teli.
„A tompa kardlaptól elájulsz, megmondta Jókai. De milyen a kóma? Milyen a halál? Gyógyulhatnék… ha nem élnétek. Tompa a belém döfött kard, és éltek… vagy nem? S én? Élek-e? Kell-e értesíteni a szülőt gyermeke haláláról, ha nem övé a felügyeleti jog? A lélek haláláról tuti nem. Akkor sem, ha ő a gondviselő. Ezt nem tartja nyilván senki. Csak az Isten és az Ördög.”
– Miért írom mindezeket? – kiáltom bele a dzsungel magányába.
„Mert vergődésemben ez jut eszembe és mert író vagyok” – jut eszembe, és agyam friss lapjára újra róni kezdem a szavakat.
„Az írókat fizetik a sok hazugságért” – mondták még a városban.
Szép város volt. És szép hazugság.
Számomra hazugság, de vajon mások számára is az?
Szerintem az igazi író magából ír. Vagy nem?
Szerintem az igazi ember nem magából él. Vagy igen?
Azt hallottam egyszer, hogy akkor lesz költő a költő, ha tud verset írni nem másnaposan és nem részegen. Akkor Ady talán nem volt költő? Vagy jelen időben? Nem költő? Ő magából és magától írt vajon?
S a lírai én azonos-e a szerzővel és a próza írónak van-e lírai énje? A szöveg a mű vagy a mű a szöveg?
Látom a képet. Testem tinta. Belenyúlok lúdtollal.
Örökké tudnék írni – amíg el nem fogyok, akár a libasült.
Az öcsém, a legnagyobbik szereti a libákat.
– Mert liba!
– Kuss legyen, ez nem igaz, te buta hang!
De a húst már nem szereti. Én se nagyon.
– Tán vegák vagytok?
– Nem, dehogy, csak az ízek… A paradicsomot se szeretem. Vagyis igen. A Paradicsomot. Azt az ősi dzsungelt, ami vadság nélkül volt békés. De a paradicsomot is. Vagy azt nem is. Szóval, igen, mégis. Termelni, ültetni, szagolni, nézni, feldolgozni, főzni szeretem. Megenni már nem. Az íze émelyítő számomra, pedig minden évben megkóstolom, ezt te is tudod, te, hang…
„Japáncseresznye-szindróma.” Ezt hallottam már valahol… hol is? Ja, igen, Ajna mondta!
– Aha, aha, de hát ő nem is él! Csak egy könyved szereplője.
– De! Bennem él! Ő vagyok én, és én ő.
– Tényleg? Te vagy ő? – vihog rajtam ez a sehonnai, kínzó hang.
– Hát… én több vagyok, mint már mondtam, te buta hang! Nem egy, nem azonos. De minden szereplőm egy az énemből. Emlékszel arra a nyelvtandolgozatra? A személyes névmásokat kellett csoportosítani: melyik vonatkozik több személyre. Az „én” többes szám, azt írtam. És igazam volt! A tanárok voltak bolondok, hogy kijavították. Ők egy külön állatfaj. Akarom mondani emberfaj… Az embereket vajon miért nem csoportosítják?... Ja, hogy teszik? De én hova tartozom? Író vagyok, ősember vagyok, tanuló vagyok, munkás vagyok, magvető vagyok, európai vagyok, lány vagyok. Mégis diákbérletet kell vennem. Mégis... – itt elakadok. A kurzor szürkén villog agyam dokumentumán.
– Kellene még egy példa!
– Rájöttem, te, hang! De elárulnád mi? Nekem nem jut eszembe több... De látod, milyen kevés a munkás? Pedig az aratni való mily sok!... Engem ne soroljanak be sehova! Nem kellenek a panelház nyúlketrecei, a lakóparkok baromfiudvara! Én csak simán ember vagyok. Érted? És azt akarom, hogy ti is azok legyetek! Ezért vetek, ültetek Magokat. Belétek. Belénk. Belém. Beléd. Beléd is, te buta, buta hang!...”
Néhány alvó madár ijedten röppen fel. Csodálkozva döbbenek rá: hangosan kiáltottam az utóbbi szavakat.
Nem szabad ordítani. Meghallanak a ragadozók. Inkább tovább mondom belső monológom.
„Ha ott kezdődik a sorozat, hogy növény, állat, ember, Isten, hogy folytatódik tovább mindkét irányba? Mert a növény kisebb részekből áll, mint ahogy minden egyéb is. Atomok, molekulák, sejtek, testrészek. Akkor fölfele hogyan van?... Ne, ne értsd félre! Ezzel nem megtagadom az Urat! De az lehet, hogy a növényeknek az állat a legnagyobb, az állatoknak mi, nekünk az Isten és Istennek a nem tudjuk ki. Mert őt már nem tudjuk felfogni. Ezért nekünk Isten az istenünk. Nem! Nem mondtam azt, hogy nincs és nem a legnagyobb, sem azt, hogy nem váltott meg, nem teremtett, ne érts félre! Csak azt, hogy talán van még tovább Tőle is! Ezeket mind felismertem!... De… inkább ne is fejtegessem ezt? Hiszen úgysem fogjuk föl az eggyel nagyobbat és nem is hiszem ezért, hogy így van, szóval mindegy… De mit is mondtam?
– Hogy mindegy.
– Oké, folytatom… Jaj, most Márai kiakadna… Mert ez az „oké” egy angol szó. Mi pedig magyarok vagyunk. De akkor miért beszélünk angolul? … S lám! Megint egy csoportosítás. Hát, ez nem igaz! Magyar. De én csak ember vagyok! Csak. Csak egy világ, nem több. Vagyis a világ, ami a legtöbb” – hallgatok el végül és tekintek körbe magam körül a béke vad dzsungelén.
Igen, az én vizem sós.
– Köszönöm, Atyám!
S ekkor széttárt karokkal rohanok megmártózni a tenger hidegen nyaldosó hullámai közé.
első közlés