Stílust teremtettem
Stílust teremtettem
Biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen ember, aki egy-egy nagybevásárlás előtt végignézi a számára elérhető áruházak kínálatát, tájékozódik.
Szívem szerint azt nézném meg, hol vannak jobb termékek, de jelenleg figyelmem mostanában inkább az árak, mint a minőség felé fordul. Hogy hosszabb távon mi éri meg, azt ugyan sejtem, de hiába szeretnék öt év múlva egészségesebb lenni, ha ma is vágyom arra, hogy megtöltsem a bendőmet.
Tudom, ez hiba, mert így kezdődik a magas vérnyomás, a cukorbetegség és az elhízás, de azt hiszem, ma Magyarországon valami különleges és egyedi értelmezést nyert a „jóléti társadalom” fogalma.
Jólét, hogy van létünk, néha még jól is érezzük magunkat, tehát minden a helyére került: jóléti társadalomban élünk.
Eszünk, iszunk, fázunk. Néha kicsit jobban, néha egyáltalán nem – akkor van nyár –, és boldogok vagyunk, mert „jól van ez így”.
Gondoltam én arra is, hogy lázadozzak, de miután kellő szeretettel kiutáltak néhány csoportból, úgy gondoltam, inkább felvállalom önmagam.
Elég, ha én tudom, mennyire értékes vagyok, a különböző díjak értékét mára – 2026-ra – kellő energiával devalválták, így csendben és boldogan fürdőzöm a meg nem értett zseni státuszában.
Ebből természetesen az is következik, hogy a kreativitásom végtelen, de elismertségével még adós nekem a nagyvilág.
Na most egy kicsit túloztam.
Ismert lettem!
Na nem a végtelen mennyiségű pedagógiai munkámnak vagy a magát ritkító költői munkásságomnak köszönhetően, de még az általam kitalált árnygrafikáimnak sem, nem, nem.
A fordulatot egy tescós bevásárlás hozta el számomra.
Ahogy a savanyúságok között sétáltam, a legelérhetőbb árú vegyes savanyúságot kerestem.
Meg is találtam.
Láttam én már az áruházban is, hogy üveges konzerv a vásárolt savanyúság, de otthon várt rám egy erőkar elven működő nyitóeszköz.
Na akkor megvehetem.
Feltettem a polcra, és vártam a napot, amikor majd bevethetem, illetve betehetem az ebéd egyik fogásaként a kívülről finomnak mutatkozó vegyes savanyúságot.
Szoktam venni ilyen technikával nyitható zöldborsót, zöldbabot, almakompótot, tehát a megfelelő gyakorlat már így ötven fölött adott volt az üveges savanyúság kibontásához.
Megpróbáltam aprócska levegőt alájuttatni a fémfedő alá, de a máskor megszokott szisszenés elmaradt.
Elővettem az erőkar alapján működő eszközt, ráillesztve a fémfedőre, de a fedő teljes egységet alkotott az üveggel, és nem mozdult.
Na akkor belevágunk egy kést, akkor majd szisszen és lecsavarom – gondoltam.
Hatalmas karmozdulat. Nekifeszülés… és semmi.
A kis kés eltört.
Itt már egy hangyányit mérges voltam, és azon gondolkodtam, hogy mit tenne egy nálam is idősebb, egyedül élő nő ebben az esetben.
Mivel erre a kérdésemre nem találtam választ, úgy gondoltam, hogy az áruház terméke ezzel a magyar egészségügy szolgálatába állt, és megadja azt az örömöt, hogy vettél magadnak ételt, de mivel egy elhájasodott nemzedék vagyunk, megenni bizony nem lehet.
De engem nem ilyen fából faragtak!
Ha már megvettem, meg is fogom enni – gondoltam.
Sorra vettem elő a különböző konzervnyitó és egyéb késsel ellátott eszközöket.
Az üveg állt. A tető szintén.
Fixen!
Akkor minden gyilkos ösztönömet összeszedve kihúztam a késtartóból a legerősebb és legnagyobb konyhakésemet, és egy határozott mozdulattal a fémtető közepébe vágtam.
Szisszenés nem volt, de egy lyuk lett.
Hurrá!
Újra megpróbálkoztam a tető letekerésével a már eddig is bemutatott módokkal, de a tető bizton védte az üvegbe rejtett vegyes savanyúságot.
Szép, nem szép, kénytelen voltam a konzervet több késszúrással ellehetetleníteni.
Aztán ezeket a lyukakat a legerősebb csavarhúzóval próbáltam tágítani, hogy legalább egy villával elérjem az üveg belsejében meghúzódó ételt.
Annyira sikerült, de a fogóval felgöndörített fedő úgy gondolta, hogy minden sértését megbosszulja, és amikor az ételhez közeledtem, megvágott.
Na akkor már meg voltam győződve arról, hogy a konzervfedőnek lelke van.
És bosszúvágya is.
Izgalmas kalandom megosztottam a legkedvesebb közösségi oldalamon, teljes sikerrel és kreativitásommal dicsekedve.
Néhány nap múlva az ország másik szegletében élő barátnőm felhívott, és nevetve mesélte:
– Piroskáéknál voltam vacsorán. Elővettük a savanyúságot, de sehogy nem akart kinyílni. Akkor Edit barátnőm nemes egyszerűséggel elővette a nagykést, behozta a csavarhúzót és a fogót, majd mint aki győztes harcra készül, kijelentette:
– Na akkor most mi is Vadász Vanda módra bontjuk fel a konzervet!
– Azt meg hogy kell? – kérdeztem.
És Edit megmutatta.
Felbontotta.
Szóval művészet ide, művészet oda, nekem egy konzerv kibontásával is sikerült stílust teremteni, és még televíziós műsor sem kellett hozzá!
Te miben vagy zseni? Ha még nem tudod, csak menj el vásárolni…