Az utolsó járat
Az utolsó járat
Anna hajnalban kelt, ahogy negyven éven át minden munkanapján. A budapesti utcák még
csendesek voltak, a város csak lassan ébredezett a kora reggeli szürkületben. A garázs
neonfényei hidegen villantak a buszok fémes oldalán, és Anna most is ugyanazzal a csendes
elszántsággal ellenőrizte a járművét, mint amikor tizennyolc évesen, a BKV belső képzése
után először ült a volán mögé.
Előbb a város főbb vonalain, később az agglomerációs övezetben dolgozott. Mostanában
egy nem túl távoli település és a főváros között rótta a köröket a Volán kötelékében. Kollégái
végtelenül tisztelték hosszú, balesetmentes szolgálata és kedvessége miatt.
Amikor kezdte, nőként buszsofőrnek lenni merész vállalkozás volt, de egyben szép hivatás
is. Soha nem bánta meg, hogy a gimnázium után nem egyetemre, hanem a munka világába
navigált. Akkoriban az emberek még látták egymást, a mosolyok őszinték voltak, és egy
kedves szó többet ért, mint bármilyen digitális üzenet a mai embereknek.
Anna hitt benne, hogy egy mosollyal, egy barátságos kérdéssel szebbé teheti az utasok
napját. Ebbe soha nem fáradt bele, soha nem végezte a dolgát fásultan. Őszintén érdekelték az
emberek.
Munka után már rég nem sietett haza. A lakása üresen állt, mióta az édesanyja bő tíz éve
meghalt. Férj, gyerekek nem színesítették az életét, de Anna nem kesergett emiatt. Csak néha,
amikor a busz ablakán át a lemenő nap narancsos fényét nézte, rezzent meg benne valami –
egy néma vágy, amit sosem öntött szavakba.
Az utasok azonban kárpótolták. Mindig volt egy kedves szava, egy mosolya, amitől még a
legfáradtabb arcok is felderültek. Régen a legtöbbjük visszamosolygott és néhány kedves szót
váltott vele felszálláskor.
Az utóbbi években valami megváltozott. Az emberek a telefonjukba temetkeztek, alig
néztek fel, és ha Anna megkérdezte, hogy vannak, gyakran csak egy mogorva „magának
ahhoz mi köze?” volt a válasz.
Egyedül Józsi bácsi volt más. A hófehér hajú, nagyszakállú férfi, aki pár hónapja töltötte
be a hatvanötöt, minden nap felszállt a buszra. Pontosan tudta, mikor érkezik Anna járata, és
ha véletlenül másik sofőr vezette a buszt, Józsi bácsi csak megvonta a vállát, és némán
hazaballagott.
Nyugdíjasként nem kellett jegyet vagy bérletet váltania, csak a személyi igazolványát
mutatta fel, de egyszer nevetve megjegyezte:
– Tudja, Anna, még mindig bérletet akarok venni. Egész életemben mindig pontosan
kiváltottam, soha nem blicceltem, most meg csak integetek ezzel a plasztikkal. Nem áll rá a
kezem.
Anna elmosolyodott. Józsit „bácsinak” hívták a társai, akik néha vele utaztak. Kiderült,
hogy tanár volt, és az általános iskolában, ahol évtizedekig tanított, a gyerekek és a kollégák
egyaránt „bácsizták” és „nénizték”, kortól függetlenül, a tantestület tagjait. Anna egyszer
tréfásan megjegyezte:
– Nem is olyan öreg maga, Józsi, hogy így hívják.
– Az nem kor kérdése, Anna – nevetett fel a férfi. – A bácsiság a tanári pálya velejárója!
Józsi bácsi csendes jelenléte lassan Anna napjainak részévé vált. Mindig váltottak pár szót,
és a férfi szemeiben ott volt az a melegség, amit Anna már csak ritkán látott másokban.
Az utolsó munkanapján Anna már a garázsban érezte, hogy valami más. A kollégái
kacsintgattak, és amikor felment a buszra, színes girlandokat, lufikat látott a vezetőfülke
körül. A busz oldalán egy felirat virított: „Anna, köszönjük a 40 évet!” A szíve elszorult.
Negyven év. Egy élet. A „Nők 40” programnak köszönhetően most, ötvennyolc évesen
nyugdíjba vonulhatott, és bár a buszvezetői munka megterhelő volt, korkedvezmény
mostanában nem járt érte.
A nap ugyanúgy telt, mint mindig: utasok jöttek-mentek, a város lüktetett, és Anna
mosolygott, még ha néha nehezebben ment is neki.
Az utolsó kör előtt, a végállomáson, Józsi bácsi lépett fel a buszra. Egyedül jött, rajta kívül
csak pár utas, és a szemei furcsán csillogtak.
– Anna, ma különleges nap van – mondta halkan, miközben a személyijét mutatta.
– Ahogy azt mondtam legutóbb, ez az utolsó munkanapom, Józsi bácsi – felelte Anna, és
próbált nevetni, de a torka elszorult. – Ennél különlegesebb már nem is lehet. – Hangjában
keserűség bujkált.
Józsi nem válaszolt azonnal. Csak állt, és nézte Annát, mintha keresné a szavakat. Aztán,
amikor a busz elindult, megszólalt:
– Tudja, Anna, én… én igazából maga miatt szálltam fel minden nap az utóbbi időkben.
Nem kellett volna sehova mennem, mióta nem tanítok, és korábban az iskolai szünetek alatt
sem. Csak… csak maga miatt.
Anna keze megremegett a kormányon. Az útra szegezte a tekintetét, de a szíve hevesen
vert.
– Jól hallottam, Józsi bácsi? – kérdezte végül, és próbált könnyed maradni, de a hangja
elcsuklott. – Maga komolyan beszél?
– Komolyan, Anna – mondta Józsi, és a hangja most már nem remegett. – Maga az
egyetlen, aki még mosolyog ebben a városban. Az egyetlen, aki látja az embereket. És én…
én nem akarom, hogy számomra vége legyen ennek.
A busz lassan gurult a kihalt utcákon, és Anna érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe.
Az utolsó megállóban, amikor az utasok leszálltak, Józsi még mindig ott állt. Anna
kikapcsolta a motort, és csend telepedett rájuk. Sokáig nem tudott megszólalni egyikük sem.
– Jöjjön el velem vacsorázni, Anna – mondta Józsi, és a hangja reszketett. – Csak egy
estére. Hadd köszönjem meg, amit maga jelentett.
Anna habozott, de aztán bólintott.
– Jól van, Józsi bácsi – mondta, és elmosolyodott. – De csak ha maga fizet.
A kisvendéglő a belváros szélén bújt meg, egy szűk utcában, ahol az idő mintha megállt
volna. A faasztalok és a kockás abroszok olyan hangulatot árasztottak, amit Anna már csak a
gyerekkorából ismert.
Pár pohár bor után a beszélgetés könnyedebbé vált. Józsi mesélt az iskoláról, a
gyerekekről, akiket tanított, és Anna nevetett a történetein. Aztán, amikor a zenekar egy lassú
dallamot kezdett játszani, Józsi felállt, és kinyújtotta a kezét.
– Táncol velem, Anna?
Anna nevetett, de hagyta, hogy a férfi a parkettre vezesse. A mozdulataik óvatosak voltak, mint két emberé, akik hosszú idő után találnak egymásra. A zene elhalt, de ők még álltak, és Anna érezte, hogy Józsi keze megremeg a kezében.
– Anna – mondta Józsi, és a hangja most már határozott volt. – Nem akarom, hogy egyedül legyen. És én sem akarok egyedül lenni. Lesz a feleségem?
Anna szeme elkerekedett. Egy pillanatra azt hitte, rosszul hall, de aztán meglátta a tüzet Józsi tekintetében, és tudta, hogy a férfi komolyan gondolja. A szíve hevesen vert, és hirtelen minden olyan világos lett. Az üres lakás, a magányos esték, a csend, amitől mindig is rettegett – mindez eltűnhetett.
– Igen, Józsi – mondta halkan, és a mosolya most már nemcsak az utasoknak szólt, hanem saját magának is. – Igen.
A vendéglő lámpái halványan világítottak, és a város odakint tovább lüktetett. De Anna és Józsi számára, ott, abban a pillanatban, a világ megállt. És mind Anna, mind Józsi biztosan tudta, hogy a nyugdíjas évei nem magányosak lesznek, hanem tele nevetéssel, beszélgetésekkel és egy olyan társsal, aki mindig is ott volt, csak eddig nem merték kimondani.