PAZI, SNAJPER!

PAZI, SNAJPER!

Szarajevó, 1994. március 18., péntek, 15:20 – Emir

Az iskolából hazatérve elég ránéznem anya arcára.
– Mi van Lukával? – kérdezem rémülten.
Megtántorodik, és sápadtan hátrálni kezd.
– Orvos kell neki, Emir – feleli sírós hangon, tehetetlenül. – Nagyon sajnálom.
Dühösen kikerülöm, és odalépek a síró kölyökkutyához, apám utolsó ajándékához. Tíz
napja volt a tizenkettedik születésnapom, apám pedig hét napja halott. Pedig csak kenyérért
meg vajért ment a boltba.
– Elviszem – mondom anyának.
– Kisfiam, kérlek, ne! – kiáltja. Arca, hangja eltorzul a zokogástól. – Meg tudjuk oldani
másképp is!
Az asztalra pillantok. Ki van már készítve rajta a nagy konyhai bárd.
– Eszedbe ne jusson! – sziszegem.
Most jobban gyűlölöm őt, mint apám gyilkosait.
Bebugyolálom és felkapom Lukát, majd a fogam között szűrve odavetem:
– Pár óra múlva itt leszek.
Azzal Lukával a kezemben, a kiégett autók fedezékében elindulok a Meša Selimović
sugárút és az óváros felé. Alig teszek meg néhány métert, elzúg mellettem az első golyó.
Magamhoz ölelem Luka remegő testét.

Austin, Texas, 2024. március 17., vasárnap – Mike

Sötét éjszaka indulok ki a reptérre, de előtte lemegyek még egyszer a pincébe.
A helyiség üres, mindössze három kopott puska lóg a falán. Az egyiket leveszem, és
végigsimítok rajta. Kissé kicsi nekem, de nem zavar. Amikor visszaakasztom a helyére,
finoman nekiütődik a falnak. És bár a sötétben nem látszik, én tudom, hogy a tusára két
strigulát húztak.

Szarajevó, 1994. március 18., péntek, 15:40 – Emir

Nem tudom, hogy Luka vagy én remegek-e jobban. A szerbek ma különösen keményen
lövik a várost, és a mesterlövészek is mintha többen lennének a szokásosnál. Az elmúlt húsz
percben ezerszer is megbántam az otthoni teátrális hősködést.
Talán mégis anyának volt igaza.
Luka hirtelen megnyalja az arcom. Belenézek barna kölyökszemébe. Eszembe jut apa,
ahogy átnyújtja nekem, és rám kacsint. A lelkemet elönti a szégyen, a szememet a könny.
Lukában ott lakik apám lelkének egy darabja, így amíg ez a kis lény velem van, apa sem hagy
el.
Nyelek egy nagyot, és nekilódulok a mindkét oldalán teljesen védtelen halálútnak,
amelynek a végén ott a Selimović sugárút és az állatorvos. Ma végtelenül hosszúnak tűnik.

Szarajevó, 2024. március 18., hétfő – Mike

Miután földet ért a gép, és kisétáltam a reptérről, fogok egy taxit, és körbevitetem magam
Szarajevóban. Biztosan csal az óra, de nem érdekel.
Harminc éve nem jártam itt.
Furcsa érzés visszatérni. Az a Szarajevó ugyanis, amire emlékszem, romokban állt és
lángolt. A korom, az égő benzin és a kilőtt bombák szaga örökre beleégett az orromba.
Ez a mostani város egy paradicsom. Rendezett, tiszta, fákkal övezett, és látszólag békés.
De az egykori és a mai Szarajevóban mégis közös valami: itt senki sem tud a
létezésemről.
És ez jól is van így.

Szarajevó, 1994. március 18., péntek, 15:43 – Emir

Nem egyedül indulok neki a halálfutásnak.
A társaimtól mondjuk nem várhatok sokat: az alkalmi csapat tagja egy kissé túlsúlyos, de
vonzó anyuka, egy idős, aktatáskás férfi, aki úgy fújtat, akár a gőzmozdony, meg egy
nagymama két cekkerrel. Játszva megelőzöm bármelyiküket.
Mindegy, cikázva kell futni, és időről időre elbújni a tereptárgyak mögött. Itt az életéért
rohan mindenki.
Nyelek egyet, és a csapatból elsőként kilépek a fedezékből. Félelmetes a csend. Sípoló
tüdővel, verejtékben úszva jutok el az első fedezékig, egy kiégett teherautóig. Elbújok
mögötte, és hallom, ahogy a többiek jelentős késéssel utolérnek.

Most nem lőnek. Különös.

Austin, Texas/Szarajevó, 1994. március 14., hétfő – Mike

Menetrend szerinti járattal utazunk apámmal „Európa segglyukába”, ahogy ő mondja.
Nagydarab texasi férfi, anyatej helyett steaken nevelkedett, és kemény, mint az acél. Már a
sokadik kör sört issza.
Szégyellem őt.
De magamat még jobban, mert itt ülök mellette az ő elkényeztetett kisfiaként – ő pedig
azzal szeretne meglepni a tizennegyedik születésnapomon, hogy elvisz Szarajevóba háborút
nézni.
– Megbolondultál, fiam? Vietnámi veterán vagyok. Nem férfi az, aki még sosem szagolt
puskaport – közölte velem, amikor drága ajándékként profi mikroszkópot kértem tőle.
Helyette egy mesterlövész puska lett az ajándékom. És Szarajevó minden bosnyákja.

Szarajevó, 1994. március 18., péntek, 15:48 – Emir

Már a sugárút kétharmadánál járunk, és még mindig nem lőttek ki ránk egyetlen lőszert
sem. Kezdek megnyugodni, ami egyenlő a halálos ítélettel, így próbálom nem elbízni magam.
A csapat tagjai között kialakult egyfajta rendszer: mindig más lép ki először a fedezékből,
és igyekszünk egymás közelében futni, mert a szóló futókat könnyebb egyesével leszedni.
Most megint én vagyok az első. Lukát magamhoz szorítva iramodom meg, és futok
begörbített háttal, behúzott nyakkal. Ha nem félteném az életem, hangosan röhögnék
magamon.
Egy pillanattal később, az út mellől kiáltás hangzik:
– Pazi, snajper! Vigyázz, mesterlövész!
És utána záporozni kezdenek rám a golyók.

Szarajevó, 1994. március 15., kedd – Mike

A tegnapi megérkezés cudar másnapossággal és jetlaggel végződött. Mármint apámnak.
Amint a hotelbe ért, kidőlt.
Én éjfél előtt nem sokkal lementem a bárba, és kértem egy kólát meg egy zacskó chipset.
A tévében európai foci ment. Leültem elé, és néztem, amíg el nem aludtam.

Így telt el a tizennegyedik születésnapom.

Szarajevó, 1994. március 18., péntek, 15:52 – Emir

Újabb pihenő, ezúttal fütyülő golyók között. Furcsa. Amióta lőnek, nem félek annyira.
Már csak két pihenőre vagyunk a biztonságot jelentő túloldaltól.
Luka hozzám bújik, de nem sír.
Ezúttal az aktatáskás férfin a sor, hogy nekilóduljon. Én harmadiknak indulok.
Olyan pontosan látom, ami történik, mintha lassításban nézném. Az aktatáskás férfi
felbukik, fehér ingmellén piros virág bont szirmot. Egy pillanatra elhallgat a világ, majd a
szétlőtt tüdejű férfi szörcsögni kezd, és vér dől ki a száján. Széttörik a csend.
Fel kéne emelnem, arrébb kéne húznom, de a karomban ott egy haldokló kiskutya, a
környéken pedig sehol semmi fedezék.
Egyetlen pillanatra megállok.
A következő pillanatban hatalmas ütést érzek a bal vállamon.

Szarajevó, 1994. március 17., csütörtök, 19:20 – Mike

Kísérőnk, Dragan, a szerb mesterlövész második napja kísérget minket a szálloda és a
„szafari” között, ahogy errefelé nevezik. Elégedettnek látom.
A keddi nap kiképzéssel telt: ekkora kaptuk meg mi, szafarivadászok a puskánkat, a
ruházatunkat, továbbá egy rövid céllövészeti gyakorlatot is, bár utóbbira, gyakorlott vadászok
révén, nem lett volna szükség. De hát kötelező formaság a kilövési engedély megszerzéséhez,
és ezért is kemény valutában fizet a kalandvágyó nyugati turista.
– A szabály egyszerű – állt elénk Dragan kedd este. – Minden reggel felviszünk titeket a
síugrósánchoz, és este eljövünk értetek. Ha késtek, lemaradtok. Ha nem vagytok ott
hazamenetelkor, akkor is. Nincs várakozás, nincs türelem. Ez háború.
Vietnámi veterán apám fegyelmezetten hallgatta a vezetőt. Én úgy éreztem, hogy a
magamba erőszakolt kevéske ételt is kihányom.
– És akkor a mocskos anyagiak. A szerb hadsereg és milícia tagjait kivéve bárkire
lőhettek. Nincs megkötés, nincs kivétel. A fizetendő ár viszont a trófeától függ. Egy felnőtt
férfi ezer dollár, egy felnőtt nő ötszáz. Az öregekért fejenként kétszázat kérünk, a gyerek
célpont viszont nem olcsó… darabja kétezer. Jó mulatást, uraim!
Apám lelkesen szalutált:

– Igenis, parancsnok!
Én puhapöcs voltam, és mindent kihánytam.

Szarajevó, 1994. március 18., péntek, 15:52 – Emir

Elterülök, bele a vértócsába. Kis híján agyonnyomom Lukát, aki kiesett a kezemből,
amikor vállon lőttek.
Csillagokat látok a fájdalomtól.
Igyekszem felülni, bármilyen ostobaság, hogy ne fekve, hátba lőve érjen a halál, hanem
szemből, férfihoz méltón.
Tudom, hogy ott vannak a túloldalon. Többen is.
Mégsem történik semmi.
Hátranyúlok az aktatáskás férfi kezéért, és a hátam mögé rejtem Lukát. Várok. Csend van.
Hiába szorítom meg a férfi kezét, nem szorítja vissza.

Szarajevó, 1994. március 17., csütörtök, 22:00 – Mike

Csütörtökre apám már két strigulát véshetett fel a saját puskatusára.
Elégedett volt, az én teljesítményemet kivéve.
– Baszd meg, fiam, nem azért utaztam át a világot, és fizettem be egy méregdrága
szafarira, hogy ne élj a lehetőséggel! Holnap lesz az utolsó nap, elvárom, hogy odatedd
magad!

Szarajevó, 1994. március 18., péntek, 15:53 – Emir

A jobb kezemmel valahogy felkapom Lukát, a meglőtt bal karom bénán lóg mellettem.
Futni próbálok, bármennyire is szégyen, de a fájdalom túl erős, a vérveszteség túl nagy, így
csak vánszorgásra telik tőlem. Reszketek és fázom.
Nem fogom tudni megcsinálni. Biztosan a síugrósáncnál vannak, és onnan egy jó
puskával bárhová eltalálnak.
Nem érdekel a büszkeségem, vonszolom magam, ahogy csak tudom.
A távolból két gyors lövés hallatszik egymás után. A hegyekben visszhangzik a dörgése.
Utána néma csend.

Szarajevó, 1994. március 18., péntek, 15:53 – Mike

Amikor az aktatáskás férfi felbukik, apám diadalittasan felüvölt.
– Megvan a harmadik!
Majd még egyszer célra tart, és a fiatal fiút is eltalálja. Ő is összeesik.
– Megsebesítettem neked, fiam, már csak ki kell végezned! – vigyorog rám megszállottan.
Némán, rettegve hápogok. Dragan unja el előbb a dolgot, és állítja be a puskámon az
irányzékot.
– A tiéd lesz a fő trófea, kölyök! – tódítja. – És nézd csak, kutyája is van! Jó napod van,
azt ingyen leszedheted!
A célkeresztben látom a fiú arcát. Annyi idős, mint én.
Apám és Dragan arrébb húzódik – apám épp az aznapi két trófea árát, háromezer dollárt
számol le a marcona szerb tenyerébe. Tőlem három méterre állnak.
Belenézek a távcsőbe. A fiú még él, bár megvásároltuk a halálát.
Annyi idős, mint én.
Az agyamra köd ereszkedik, a tüdőmbe pedig alig fér levegő.
Nem gondolkodom. Felemelem a puskát, és meghúzom a ravaszt. Kétszer.
Fél óra múlva Dragan terepjárójában ülök, nyakig véresen. És egyedül.

Szarajevó, 2024. március 18., hétfő – Mike

Úgy terveztem, hogy veszek virágot, de nem voltam rá képes. Így a nélkül keresem fel
apám sírját. Mármint azt a szakadékot, ahová Dragannal együtt bedobtam.
A hajdani olimpiai síugrósáncot benőtte az erdő. Kísérteties látványt nyújt.
A taxis tisztes távolból figyel. Egyidős lehet velem, így biztosan nem vett részt a
harcokban. Kissé bénán tartja a bal karját, amelyen egy kutyás tetoválás látszik: Luka
1994–2006.

Szarajevó, 2024. március 18., hétfő – Emir

Mielőtt az amerikai kivitetné magát velem a reptérre, megkér, hogy álljunk meg a Veliki
Parknál, a háborúban megölt gyerekek emlékművénél. Szívszorító látvány.
Elmond előtte egy imát, aztán beül a taxiba, és útnak indulunk.
Sok név szerepel azon a hét alumíniumgyűrűn. De egy biztosan nem.

Az enyém.