A törésen túl erősebbek vagyunk

A törésen túl erősebbek vagyunk
lírai próza - Love Story Balázsról

„De erősebbek vagyunk gyönge életünknél…” József Attila

Hajnalban a víznek mindig igaza van. A Tisza partján a köd alacsonyan fekszik, mint egy
hallgatódzó kendő, és a fák levelei úgy neszeznek, mintha valaki a mondatok peremét
simogatná. Ilyenkor cseng a telefon. Ilyenkor mondod, hogy „jó reggelt, szépségem”, és a
hangod úgy csúszik végig rajtam, mint amikor a fény a konyhaasztalon hagyott csészéig ér.
Szolnok még álmos. Ott a villamosok helyén buszok ásítanak, a híd alatt megül a csend. Én
pedig hiszek benned. Hiszem, hogy a reggeleknek van súlya, és ha naponta ideérsz a
hangoddal, akkor a napom teljessé válik. Hogy a beszélgetéseink gyakorisága majd jelentést
gyúr a hiányból, és a kimondott szavak fájdalmat növesztenek.
A szerető szóban benne zörög a titok. Én hallgattam ezt a zörgést. Nem akartam, hogy bárki
felriadjon rá. Tudtam, hogy van előzményed: Zsuzsa, tíz év, az a fajta idő, amiből már kabátot
is lehet varrni. Azt mondtad, letetted, bár meglehet téged tettek le. Ezt a különbséget sose
mondtad ki. A mondatok sarka azonban elárulta, hogy még ott motoszkál benned egy élet,
amely nem zárult le rendesen, csak elnémult.
Augusztus negyedike volt, forró, poros délután, amikor a ruháim alól lassan kihúztam a
kérdéseket, és a tested válaszolni próbált. Az ágy mellett víz, a pohár falán egyetlen ujjnyom:
bizonyítéka annak, hogy voltunk. A bőröd illata a párnán útlevél a felejtéshez, amit úgysem
engednek át a határon. „Veled olyan, mintha hazaérnék” - súgtad, és én hagytam, hogy a
mondat kaput rajzoljon magunknak valahova, ahol nem kell magyarázkodni.
Két nap múlva szembejöttél velem. Nem a boltban, nem a téren, hanem a kijelzőn, egy
szívecske alakú gomb felett. Badoo: újra bejelentkezve. A profilod szerint keresed „életed
szerelmét”. Két nap. Két nap alatt mennyi mindent lehet elhagyni. Egy csókot. Egy ígéretet.
Engem. És megtalálni valaki mást, így írta a képernyő, mintha lenne ilyen gyors szerencse.
Mintha a szerelem futárszolgálat lenne, expressz kézbesítéssel.
Kérdeztem magamban: számítanak-e a reggelek? Számít-e, hogy ki mikor nyomja meg a
hívás gombját? Számít-e egy ujjnyom a pohár falán, ha közben valaki máshol már neveket és
jövőt görget? Vagy a szeretet csak bennünk gyűlik, és mi hordjuk, mint a folyó a maga
iszapját: akkor is, ha senki nem figyeli, milyen nehéz.
Zsuzsa neve akkor koccant bennem, mint egy elrakott üveg a szekrény mélyén. Tíz év. Nem
lehetetlen letörölni valakiről ezt az időt, de aki ilyen hirtelen tisztának mutatja a kezét, annál a
víz nem mosott el mindent, csak elvitte a szennyet arrébb. És már ott volt Andi is, Szolnokról.
A mondatok között, a képek között: wellness, pihenés, „megérdemlem”. A kártya csattanása a
pultra, a menükártya fölött elnyújtott mosoly. A gondoskodás, amelyben mindig van egy apró
betűs rész.
Amikor rákérdeztem, hová lett az őszinteség, hirtelen gyors lettél. A menekülés mindig gyors.
A magyarázat soha. „Minek ezt bolygatni?” -írtad, aztán eltűntél egy napra. „Csak barátok
vagyunk” - mondtad, és közben a képek alatt kis szívek kúsztak fel a képernyő bal sarkába.
„Miért beszélsz pénzről?” - kérdezted vissza, mintha a szeretet és a bank mindig külön
utcában lakna. Aztán futottál. Nem csak előlem. A tükörtől, amely elé húztalak.
Nem kiabáltam. Nincs hangja annak, aki belül törik el. A törés csönd. Először egy
hajszálvékony repedés, amit csak a kéz érez, amikor végig simítja a napot. Aztán ahogy
ráteszel egy újabb hazugságot, meg egy régi ígéretet a súly megtalálja, hol adja meg magát a
felület. Én a csöndben ültem. Hallgattam, ahogy a víz beszél. A Tisza tudta, hogy mi történik
bennem, mert minden folyó érti a szakadás természetét hogyan lesz a túlpartból egyszer csak
part, és a régi híd alatt hogyan tátong megint a távolság.

Eszembe jutottak a hajnali teáid, az a bizonyos reggeli melegség a hangodban, amelyről
később kiderült, hogy másoknak is képes vagy eljátszani. Hányszor gondoltam, hogy majd
egyszer megszámoljuk a szavakat, amelyeket egymásnak mondtunk melyik mennyit ér,
melyik mennyit bír. De a szavakat nem mérni kell. Élni kell őket. És hagyni, hogy
megmutassák, mennyit bírnak ki, amikor köréjük dől a világ.
Zsuzsa árnyéka rávetült a válladra. Nem az ő hibája volt az árnyék egyszerűen követi azt, aki
nem áll bele a fénybe. Te pedig elfordultál. Mögéd gördítetted a múltad, és rám zártad az
ajtót, mintha mindez megoldás volna. A megoldásoknak azonban más a szaguk: friss, mint a
mosott lepedő, vagy tiszta, mint a hajnali ablak. Ami büdös, az nem megoldás, csak eltolás.
Amikor kimondtam, hogy nem kérem ezt a fél-fényt, azt hittem, felhasít a fájdalom. De
valami egészen más történt. A repedésen át bejött a levegő. Olyan egyszerűen, mintha mindig
is erre várt volna. A törés nem mindig a vég. Sokszor kezdet. A hely, ahol a bőrünk alatt végre
megindul a vér, és a szív megtanul visszaszólni. Nem dühösen. Nem vádolva. Csak annyit
mond: elég volt.
Elég volt a fél-ígéretekből, a „majd egyszer” -ekből, az „életem szerelme” típusú sablonokból,
amelyeket minden új profillal címkézel. Elég volt a pénzhez ragadó szeretetből, a wellnessben
lefotózott boldogságból, amelyen soha nem látszik, hogy valaki hiányzik a képről. Elég volt
abból, hogy a női méltóság árlista mellé kerül. Elég volt abból, hogy a szerelemnek kell
fizetnie azért, hogy észrevegyék.
Amikor ezt először mertem kimondani, a tenyerem remegett. A test mindig megkésve tudja
meg, amit a lélek már rég ért. Aztán lassan elmaradt a remegés. A reggeleimben csend lett, de
ez a csend nem az a némaság volt, ami rád borult, amikor kérdeztem. Ez a csend olyan volt,
mint a frissen esett hó: tartotta a lépteimet. Nem süllyedtem el benne, csak beleírtam végre a
saját utamat.
Tudom, hogy vannak történetek, amelyeket nem lehet szépen elpakolni. Hogy a „mi lett
volna, ha” mindig visszajár, mint a rosszul elzárt csap csöpögése. De azt is tudom, hogy a
csöpögést nem lehet azzal megállítani, ha elfordítjuk a fejünket. Fogni kell az eszközt, meg
kell húzni a csavart, be kell vállalni a csattanást. És utána egyszer csak csend lesz. Nem kint.
Bennem.
Ezen a csendes, szolnoki reggelen nem hívtál. A telefonom feküdt a konyhaasztalon a csésze
mellett. A kávé gőze valami egyszerűt mondott: itt vagyok. Én pedig visszamondtam neki
ugyanezt. Nem vártam a hangodat, hogy felöltözhessek. Nem kértem engedélyt senkitől, hogy
szerethessem magamban azt, aki végre nem fél egyedül menni tovább.
Gondoltam Zsuzsára. Nem haraggal, inkább valamiféle testvéri szánással. Mennyi nő áll
egymás után ugyanannak a férfinak a fotóin, és hányan nézik a saját arcukat úgy, mintha
megérkeztek volna közben csak a következőnek melegítik a helyet. Ha valaha találkozom
vele, talán csak ennyit mondok: van élet a törés után is. Nem kell örökké a második székben
ülni.
Andi neve is megpendült bennem, mint egy húr, amelyen idegen kéz játszik. Nem ő a dallam.
Csak egy közjáték. Aki egyszer pénzzel próbálja tartani a szerelmet, később mindig
drágábban fizet valami másban. És még ha nem is így lenne: mindenkinek a maga leckéje.
Nekem az jutott, hogy megtanuljam, a szeretet nem alamizsna, és nem viszik wellnessbe. A
szeretet a legegyszerűbb szobában is otthon van, ha tiszta.
Balázs, a nevedet most már úgy ejtem ki, mint amikor az ember felolvassa egy régi könyv
gerincét, mielőtt visszateszi a polcra. Nem gyűlöllek. A gyűlölet köt. Én szabad akarok
maradni. És a szabadság néha azt jelenti, hogy megnevezem, ami bánt, aztán elengedem,
mielőtt megint belém nőne. Nincs bennem bosszú. Van bennem egy csöndes megértés: nem
mindenki érik be azzal, hogy tiszta vizet igyon. Van, aki inkább a kelyhet mutogatja, mint
hogy vizet töltene bele.

„Erősebbek vagyunk gyönge életünknél” mondja a vers. Sokáig azt hittem, ez valami nagy
nekifeszülést jelent: izmot, új esküket, hirtelen döntéseket. Ma már tudom, néha csak annyi,
hogy visszaveszem a nevem, a testem, a reggeleimet. Hogy nem adom oda többé a hangom a
te hívásaidnak, ha cserébe csöndet kapok. Hogy nem várok az asztalnál, ahol mindig másnak
terítenek ünnepit, nekem pedig marad a morzsa.
A törés helyén szél jár. Néha még sajog. De már nem félek tőle. A szél viszi ki belőlem a
tegnap szagát, és behozza a ma levegőjét. Az erő nem harsány. Nem zászló. Nem poszt. Nem
wellness-fotó. Az erő finom és kitartó: mint a víz, amely ugyanarra a kőre érkezik újra és újra,
és egyszer csak mégis enged a kő, nem a víz. Messengeren letiltottalak és telefonon is, így
ma reggel már nem hívtál. És ez rendben van. A csészém fehér peremén új ujjnyom maradt.
Az enyém. Bizonyítéka annak, hogy vagyok. Hogy a testem meleg, a szívem figyel, és a
nevem nem egészül ki többé zárójellel. Hogy a csendem nem üres, hanem betelt.
A törésen túl nem lettek könnyebbek a napok. Csak igazabbak. És ez elég. Mert amikor végre
megállok a saját utamon, és a Tisza vizére nézek, ugyanazt látom, amit hajnalonként
hallottam; van valami bennem, ami nem törik. Ami nem adja el magát. Ami nem fut el a
kérdésektől. Ami lassan, türelmesen építi a partot, ahol levethetem a cipőm, és mezítláb
léphetek a fénybe.
Erősebb vagyok annál, amit elhitettek velem. Erősebb vagyok a gyöngeségeimnél, a
vágyaimnál, a fél-fényeknél. És ha egyszer mégis meginognék, tudom, hová kell mennem: a
vízhez, a fához, a csendhez. Oda, ahol a szív visszhangja tisztán szól.
Hogy emlékeztessen: a törés nem a vég. A törés a kapu. És én átléptem.