Áramlat

Áramlat

Szaggató fejfájás ébreszti. Szemhéján átsüt valami hideg, erős fény, lábai annyira zsibbadnak, hogy alig érzi őket. Nyelve és torka teljesen szárazak. Kezével az ágy mellett tartott ásványvizes üvegért nyúl, de ahogy megpróbál felülni, minden forogni kezd.
Öklendezni kezd. Gyomorszája összeszorul, majd enged. A hányás csípi a torkát, az izzadság hidegen csorog le a gerince mellett. Reszket.
Miután mindent kiad magából, megtörli a száját, és elkezdi felmérni a körülötte elhelyezkedő tárgyakat. Sötét van, de az utcai lámpa fényénél megismeri a szobát: pöttyös tapéta, könyvespolc, tévé, zongora, és rajta nagylevelű anyósnyelv, bordás kaspóban. Anyu hozta a múltkor.
A nappaliban vagyok. De hogy kerül ide a felmosóvödör?
Lassan csordogálnak az emlékek. Először csak hangokként - a százas kattanása a bevásárlókocsiban, a krumplik tompa puffanása, majd a vodkásüveg koccanása a fogához.
Már reggel elkezdett inni.
A hátsó ülésen ott ültek a gyerekek, de úgy érezte nem tud elindulni, amíg nem kortyolhat. Az egy kortyból kettő lett, majd sok. Kicsit kezdte magát jobban érezni. A kislányának szandált kellene venni, most már van ereje. Elindultak.
Bekapcsolta a rádiót, egyik kedvenc száma ment, hangosan énekelt, tréfált, a gyerekek kacagtak. Mégis minden rendben van.
Amikor leállította a kocsit a bevásárlóközpont parkolójában, úgy érezte szüksége lenne még egy kis italra, ezért hátra szólt a kislányának:
– Kicsikém, kösd ki az öcsédet légy szíves, segíts neki kiszállni, és várjatok meg az autó mellett. Fogd a kezét!
Ahogy az ajtó becsukódott mögöttük, a szájához emelte az üveget. Ebben miért van ilyen kevés? Mégis a 0,5-öset vettem? Nem, ez 0,75. Furcsa.
Kicsit nehezebben szállt ki, mint az előbb – biztos a hőség.
Forrón tűzött a nap, a beton alulról is sütötte őket.
– Gyertek, siessünk! – kissé nehezebben forgott már a nyelve. Megfogta a kislány kezét, és húzta, húzta a parkolón keresztül.
– Várj, Anyuci!
– Mi?
– Csanika lemaradt.
És valóban, a kis 4 éves ott kószált az autók között.
– Igyekezz már, ne totojázz! – miért nem tud ez a gyerek kicsit sietni?! Haza kellene menni, elfáradtam.
A boltban kellemesen hűvös volt, elindult méretet keresni – 29, 30, 31, megvan!
– Anyuci, nem jó, lelóg a lábujjam!
– Mert kidugod, tartsad már rendesen!
– Anyu, fáj, ne rángasd, kicsii!
– Dehogy kicsi, hát 31-es a lábad..!
– Anyuci, az előző 31-es, amelyikre azt mondtad, hogy kinőttem, és újat kell vennünk!
31? 31? Fenébe, rosszat hoztam.
– Várjatok itt! Hozok másikat.
A következő kép, hogy bent áll az áruházban. Konzervek a sorokon. Kosár, paprika, darált hús, paradicsompüré - töltött paprika. Csanika kedvence.
Majd, mintha elvágták volna máris az autópálya dübörög körülötte. Vezet haza. Hátul üresek a gyerekülések.

Akárhogy erőlteti, nem jön több vissza.
Most meg már éjszaka van, és itt fekszik a nappaliban.

Ismét villanás, próbál emlékezni.
– Hol vannak a gyerekek?! A kocsi félig belelóg az árokba, HOL HAGYTAD ŐKET?!
Valaki a vállát rázza.
– VÁLASZOLJ, ne csukd le a szemed!
Hirtelen nem kap levegőt, mindenhol jéghideg víz folyik.
– HOL VANNAK?!
Tamás?
– Szandál… Szandált kell venni Lilikének. 31-es…
Visszahanyatlik a párnára, bele az öntudatlanságba. Messziről még elér a hozzá a visszhangzó ajtócsapódás.
Csak homályos foltok, hangok, amik előkúsznak, nem tudja követni.
Lemenő nap fénye, újból kiabálás.
– Milyen ember vagy te? Részeges, szar alak vagy. A BOLTBAN HAGYTAD A GYEREKEIDET!
Dörrenő ajtócsapódás, még most is visszhangzik.
Iszik újra a vízből. Ez segít kicsit összeszedni magát, feltápászkodik. Mindene remeg, meg kell támaszkodnia. Megragadja a lépcsőkorlátot, húzza előre magát. Egyik láb a másik után. 12 lépcsőfok. Számolja, ahogy halad fölfelé, és a rettegéstől azt kivánja, bárcsak 1200 lenne. Felér az emeletre. A saját hálószobájuk üres, Tamás nem alszik benne. Hol lehet?
A gyerekek!
Továbbhalad, gyomrában a csomó egyre nagyobbra dagad, és egyre kíméletlenebbül szorít. Egy pillanatra megáll az élénkzöld ajtó előtt. Ő festette, tündérország bejáratának szánta. Szivárványszínű betűkkel rajta: Lilien, alatta Csanád. Manókat és állatkákat is rajzolt rá, de most a sötétben úgy tűnik ők is csak vádlón merednek rá.
– Hagyjatok, ne bámuljatok már!
Reszkető kézzel fogja a kilincset, benyit. A gyerekek alszanak az ágyukban. A besütő hold fényénél meglátja a párizsis zsemlét a földre lerakott kistányéron, a felborult margarinos dobozt. A kés zsírosan csillog a parkettán.
Megkönnyebbülten felsóhajt. Itthon vannak. Tamás megtalálta őket.
Biztonságban vannak.
Biztonságban vannak?
Hátát az ajtófélfának vetve csúszik egyre lejjebb, mígnem a földre érkezve teljesen összeroskad. Szinte élvezi a fejében egyre erősödő fájdalmas dobogást, és a foga lüktetését. Mögöttük újra ott lopakodnak, lábujjhegyen járnak a veszélyes gondolatok, amiktől korábban a vodka bársonyosan selymes hullámai mögé próbált rejtőzni.
Hol lehet Tamás?
10 éve voltak házasok, hitte, ha a másik jobb férj lenne, kedvesebb, nevetősebb, ő is jobban lenne. Ha olyan lenne, aki mellette áll, akire támaszkodhat. A Tamás hibája!
Tekintete a gyerekekre vándorol. Ők is csak gyűlölik.

A Csanika nem, ő az egyetlen, aki feltétel nélkül szeret, az én kicsi kisfiam. De Lili… a szemei… nem tudom nem látni a félelmet benne.
Előkúszik egy újabb emlékfoszlány, szinte csak érzés. Lilike hangja.
– Gyere, Anyuci, feküdj le. Ideteszem a vödröt, jó? Hoztam neked ásványvizet, rózsaszín kupakosat.
Egy gyereknek nem szabad félnie az anyjától, attól az embertől, aki világra hozta! Csak hisztizik, ha tudná milyen jó dolga van!
Az apuval is ez volt, őt se értették. Azt mondta, csak én szeretem igazán..Csak bántották őt. Azért bántotta az anyut, muszáj volt neki.. Az anyu hibája! Mindig csak sírt, és sírt.
Apu nem tudta abbahagyni, én abba tudnám.
Abba tudnám..?
Tegnap is ittam. Tegnapelőtt is. Mikor volt olyan nap, hogy nem ittam..?
Nem tudom már..
Hol vannak a nyugtatók? Még kell lennie két doboznak. Annyi pont elég lenne, és vége lenne.
A gyerekszoba felől halk neszezés. Egy álmában megforduló aprócska test, takaró surrogása.
Nem!
Szégyelld magad!
Úgy szégyellem magam.
Szerencsés voltam. Eddig. De meddig még..?
Ha még egyszer…
Nem akarom látni a félelmet a szemében.
Nem akarom, hogy neki kelljen lefektetnie engem.
Nem akarom, hogy neki kelljen megkenni a zsemlét, mert én részeg vagyok.
Nem akarom, hogy részegnek kelljen lennem, hogy kibírjam.
Nem akarom szégyellni magam.
A párizsi illata hirtelen émelyítővé válik. A gyomra összerándul, de most nem a másnaposság miatt.
Feláll. Kimegy a konyhába. A pultnak támaszkodva, remegő kézzel előhúzza a táskájából a vodkás üveget. Egy pillanatig csak bámulja, majd bemegy a hálóba, előhúzza a fiókból a gyógyszereket, és a pszichiátriai leleteket. Mindent a férje íróasztalára tesz, a vodkásüveggel együtt. Nincs több titok.
Előveszi a telefonját, rányom az öccse nevére. Kicsöng.
– Át tudsz jönni? Segítségre van szükségem. 
Mintha nem is ő formálná a szavakat, a gyomra görcsbe rándul, ahogy meghallja őket. Igazsággá formálódó rettegés.
Az ablakon túl lassan derengeni kezd a hajnal.