Charles Olson újító költő és esszéíró volt, akinek munkái számos más íróra hatottak az b50-es 60-as években a husztadik sazázadban. A projektív (vagy nyílt) versről írt esszéjéban azt írja, "egy vers energia, amelyet a költő továbbít onnan, ahonnan származik (ennek többféle eredete lehet) msagán a versen keresztül az olvasóhoz. Oké. A vers így maga szükségszerűen minden pontjában egy nagy energiájú alkotás, egy kisülés." A forma csak a tartalom kiterjedése, és " minden adott vers megfelelő formája a kizárólagosan egyetlen lehetséges kiterjedése az adott tartalomnak. Úgy veszem, amit a projektícv vers tanít, azaz, hogy egy vers csakl akkor működik, ha a költő egyszerre kezeli a hallásával és a lélegzetének nyomásával"
Olson hallás után írt, a sortöréseket a lélegzetvételekhez igazítva. Két fél van, mondja, a szótagok és a szív a lélegzet és a sorok útján haladnak. Hiszi, hogy mindez "az elme és a fül egyesüléséből származik, amikor a szótag megszületik."
Ezt Robert Creeley így magyarázza: "Amit itt mondani próbált, hogy a szív nem csak a ritmus alapvető megvalósulása, hanem az egész ember ritmusának mértéke is, mintha egy metronom lenne". Szóval, amikor arról beszél, hogy a szív a lélegzet útján a sorhoz kapcsolódik, azt mondja, hogy a sorok azok, amelyekben a ritmust kottázzuk. Most a fej, az intelligencia a fül útján jut a szótagokig. amelyekre minden épül. A szív, mijnt az elsődleges érzés van jelen. A fej ezzel szemben diszkriminál annak alapján, amit hall."
Olson így elvetette az "akadémikus" verset minden zárt formájával és mesterséges építményével. A Times Literary Supplement megjegyzi, hogy számára (Olson számára) "a kultúra, civilizáció, a történelem (kivéve a történelem, mi9nt személyes tapasztalás) és mindezek fölött elsősorban a szociológia csak piszkos szavak."
(részlet a Poetry Foundation Olson cíkkéből).