Alternatívák változásának fogságában
Írta: Takács Zoltán
Közzétéve 3 hete
Megtekintések száma: 166
Alternatívák változásának fogságában
„Az ágy!”
„Biztos, hogy az ágya az oka!”
Minden reggel kényszerűen újra meg újra rácsodálkozott a világra, mikor bekapcsolta a rádióját. Egy új világra, ami ugyan éppenhogy csak, de azért tegnap óta mégis megváltozott.
Valami apróság már nem ugyanaz volt, de ettől az apróságtól a dolgok természetes folyása már más irányt vett.
Nem tudta még magának sem bebizonyítania, de már rég az az érzés dolgozott benne, hogy a dolgok szép lassan az ellenkező irányba fordulnak, mint amit valamikor fanfárral, fennszóval kihirdetett az “Egyenlőbb Polgár”, és évek óta, mint szent cél lebeg a társadalom szeme előtt.
Akkor kezdte el felírni ezeket a változásokat. Most, hogy rájött a titok nyitjára, végre megvan a szempont, ami alapján feldolgozhatja az összegyűlt adathalmazt. Ma arra a gondolatra ébredt, hogy az ágya valójában egy jármű, ami párhuzamos világok között szállítja őt. Minden reggelre egy közeli, de más világba. Szemfülesebb volt a többieknél, és bár kezdetben csodálkozott azon, hogy miért ő az egyetlen, akinek ez feltűnik, de rájött, hogy csak ő utazik minden éjszaka egy másik társadalomba, az ottani emberekhez, akik számára természetes, a tegnapi folytatása volt az új világ. Csak ő érezte furán idegennek benne magát.
Még neki is meredeknek tűnt ez a fantasztikus filmekbe illő magyarázat, de az összes logikusnak tűnő dolgot ki kellett valami okból zárnia, így végül maradt a legvalószínűtlenebb, az illogikus valóság.
Ma épp egy köztiszteletben álló segélyszervezet vezetőjéről mondta a rádió, hogy nem az, akinek mutatja magát, hanem egy ellenséges ügynök, aki a jótékonykodás, – amiért ő nagyon becsülte –, álcája alatt az egész társadalom eddig keserves munkával megalapozott jövőjét akarta romba dönteni.
Pedig a jövő valami hatalmasnak, kolosszálisnak ígérkezik, hiszen lassan már egy évszázada csak alapozzák, és a falazásról még mindig nem esik szó. Persze, csak ebben az építőipari értelemben véve, mert a máshogy értendő falazást ő a kifinomult érzékeivel már régóta észlelte, és most, a napló adatainak visszaolvasásakor ez egyértelműen bizonyíthatóvá is vált számára.
Ez a falazás volt az egyetlen dolog, ami, – bármelyik világban is ébredt reggel –, változatlanul jelen volt. Követte őt. Persze utóbb általában kiderült az igazság, hogy a vezetés minden eddig belé vetett bizalmával ellentétben az alanya valójában ellenség.
Eddig jutott a gondolkodásban, mire kifogyott a bojlerból a meleg víz, így kilépett a tus alól, megtörölközött, és felöltözött. Hamarosan jön érte az autó, ami elviszi a bázisra, a mai munka helyszínére.
Szerencsére ritkán akadt ilyen feladata. Bár tudta, hogy ezzel is a társadalmat szolgálja, és kliensei is megérdemlik a sorsukat, de még így is elfogta egy kis rosszullét, amikor a kripto-kamrában a semmibe révedő, megkövülő tekintetüket nézte. Állítólag nem éreznek, és a tudatvesztés is teljes, de az a néhány, akiről mégis kiderült, hogy ártatlan és visszahozták, másról számolt be: a nihilben lebegtek végtelen régóta és végtelen hosszú időre, mindenféle remény nélkül. Pedig volt, aki csak néhány napig volt benn.
A gondolatait a nagy vaskapu nyikorgása szakította félbe. Megérkezett. Néhány biztonsági macerán keresztülvergődve végre eljutott a szinte üres irodájáig. Csak egy asztal állt benne, rajta az odakészített dossziéval. Ő ugyan szívesebben lett volna a nagyteremben a többi dolgozóval, de a főnökei szerint szüksége volt a magányra, hogy pszichésen fel tudjon készülni a feladatra. Ő nem komplikálta ennyire túl a dolgot, számára egyértelmű volt, hogy az “Egyenlőbb Polgár” ítélete helyes, jogos és mértékletes. Csak az az apró rossz érzés volt, amivel meg kellett küzdenie, de minden munkával jár valami kellemetlenség, ráadásul az ilyen esetek után kap három napot a virtuális szobában, ahol olyan világba utazhat, amit csak el bír képzelni.
Szerette a sziklás tengerpartokat. Élvezte, ahogy megáll a legmagasabb ponton, és bámulja a vizet, ahogy az a végtelenségben összefolyik az éggel, ami az óriási távolság ellenére mégis ugyanaz marad, nem cserélődik napról napra, mint ahogy a világok körülötte. Azt egy picit azért sajnálta, hogy ilyenkor három nap kimarad a változás naplójából.
Leült és kinyitotta a dossziét.
– A Vrázsovics! – szakadt ki belőle. Nem hitt a szemének!
– Pont a Vrázsovics! De hát mit csinálhatott? Ő nem olyan ember! Ő rendes figura!
Régóta barátok voltak, bár csak két-három hetente találkoztak a kedvenc kiskocsmájukban, akkor viszont mély, filozofálgatással teletűzdelt beszélgetésekbe merültek. Hasonlóan látták a világot, bár a barátja az „alternatív síkok között utazó ágy” elméletét kinevette. Másnak így már nem is hozakodott elő vele, eltemette magában a gondolatot.
Most, a művelet közben a szokásosnál is mélyebben érintette barátja semmibe merevedő arca.
…
Minden letelik egyszer…
A fehér ruhás, megdöbbentően szép arcú stewardess levette róla a kommutátorokat, majd elé rakta az ilyenkor szokásos vitaminitalát.
– Mindjárt jön a masszőr – közölte, majd búcsút intve kilépett a virtuális szoba mögötte automatán becsukódó ajtaján.
…
Tegnap korán lefeküdt. A három nap szabadság bármekkora élményt is jelentett, mindig kifárasztotta. Máskor reggelente még az óra előtt magától ébredt, de most csak a pityegésre eszmélt. Bekapcsolta a rádiót, és elcsodálkozott. Ugyan három napja nem hallgatott híreket, de alig akart hinni a fülének. A Vrázsovicsról bemondták, hogy nem ellenséges kém, hanem a társadalom hű szolgája, akit fodulatos módon annyira belekevertek a dolgokba, hogy még az “Egyenlőbb Polgár” éles elméje sem vette észre a csapdát, de szerencsére a rendszer jól működött, így hamar kiderült az igazság. Meg is nyugodott. Jól érezte ő, hogy Vrázsovics jó ember, és nem áruló. A biztonság és a rendszerbe vetett feltétlen bizalom jóleső érzése töltötte el, bár, csak egy rövid percre. Valami nagyon távoli alternatív világba csöppenhetett, biztos elromlott az ágy: a hangszóró, mint aktuális ellenséget, az ő nevét harsogta.