Zarándoklat olasz klasszikusokkal Rómába

Írta: Udvarhelyi András


Közzétéve 6 hónapja

Megtekintések száma: 366



AMadarászRómában

Zarándoklat olasz klasszikusokkal Rómába.

Az itáliai klasszikusok és Madarász Imre aktualitása.

Mottó: A kultúrtörténész számára az egybeesések, egyidejűségek mindig érdekesek. Akkor is, ha a véletlen művének tűnnek. Hiszen a véletlenszerűségek mögött olykor logikai összefüggéseket, korjellemző sajátosságokat lehet felfedezni. (Madarász Imre: Rómába minden úton)



Minden út Rómába vezet” – tartja az ismert közmondás. Magyarországon immár jó ideje szinte minden olasz irodalmat kedvelő szellemi útja a kikerülhetetlen irodalomtörténészhez és alapkönyvéhez vezet, hiszen a tanár úr már harminc évesen megírta főművét, Az olasz irodalom története-t, amelyből immár több nemzedék tanulhat. Én is ebből és 35. könyvéből készülök az itáliai irodalomból – képzeletben - „pótvizsgázni”. Mert kikerülhetetlen és aktuális Madarász munkássága, hiszen minden könyve, publikációja az európaiság eszményét hirdeti, és ez manapság a szellemi vagonlakók, szellemi média mamelukok, új középkori lakájok dühödten támadók kereszttüzében áll. Ennek az eszménynek a védelmében írta és írja könyveit, tartja előadásait és a most megjelenő 35. könyve is az európai értékek megóvásának mentése másként. Ahogy kedvenc íróját, Alfierit idézi: „sokat írtam e témában”. Azt is említhetem Madarász könyve kapcsán, hogy neki minden szellemi útja a humanizmushoz, a reneszánszhoz, a felvilágosodáshoz, liberalizmushoz vezet, és vezeti, felvilágosítja az olvasót e fogalmak újra és újra magyarázásával. Elmagyarázza e manapság az új obskurantizmus előítéletes hívei által szándékosan félremagyarázott fogalmakat. Könyvét és a benne szerepeltetett klasszikus szerzők feltámasztását, aktualitását az teszi szükségessé, hogy - és most engedjék meg olvasóim, hogy Madarász tanár úrnak adjam át a szót -„Magyarországon világnézetileg és hatalmilag egyaránt „szisztematikus” támadás bontakozott ki szinte minden ellen, ami „modern” , vagyis a neo-obskurantizmus képviselői szerint „eretnek” elfajulást jelent a szakrális középkorhoz képest, amelyhez értékrendjükben éppoly „rendszerhűen”, mint amilyen képtelenül visszatérni (szakralizálni) vágynak. Egyik lepopulistább, legszélsőségesebb és legzavarosabb „végidőket” vizionáló ideológusuk és propagandistájuk szerint 1200 és 1300 között kezdődött el a kora reneszánsz korszakával az itáliai városállamokban, a nyugatias modernitás a reneszánsz, carpe diem logikájára épül és a felvilágosodásban bontakozott ki. Nos a jelen könyvemben – írja a Tanár Úr - olvasható első írások éppen a reneszánsszal, magának az „újjászületést” jelentő kifejezésnek a megszületésével és a „carpe diem” életbölcseletével foglalkoznak. Jelezve, hogy az „új középkor” nevében a humanizmus és reneszánsz-felvilágosodás-liberalizmus örökségét, vagyis az európaiság, a nyugatiság leglényegesebb, legfényesebb, legbecsesebb hagyományát megtagadó sötétséggel szembeszállni egy italianistának egyenesen „személyre szabott” kötelessége.” Tehát 19 írás, 19 élmény várja azokat, akik figyelmesen elolvassák ezt a könyvet, és persze rengeteg bepótlandó olvasnivaló, jelezve újfent, hogy ars longa, vita brevis, azaz a művészet örök, az élet rövid. Másképpen az irodalom és benne az olasz irodalom végtelen történet. A Tanár Úr többek között elmagyarázza a carpe diem - élj a mában eredetét, amely válasz az embert ért sok nyomorúságra, háborúkra, kiszolgáltatottságra, megaláztatásra. Marad az egyén lázadása és a bujálkodalom. Például elmagyarázza a félremagyarázott hedonizmus lényegét Lorenzo Il Magnifico verse kapcsán: „A hedonizmus nem árnyéka, hanem fénye volt a humanizmusnak. Nem véletlen tért vissza diadalmenetben, „trionfo-ban”, a „fény századában”, a felvilágosodás korában. Teszem hozzá elmondja, miért volt szükségszerű a középkor sötétségének elűzése, majd idézi a verseket író, kultúrát támogató firenzei fejedelmet: „Élvezd hát a jelent, ezt a napot, a holnapban ne bízz!” És nem állja meg, mint oknyomozó filológus, hogy Horatius hatását kimutassa a mi niklai remeténk, Berzsenyink versében: „Holnappal ne törődj, messze ne álmodozz, / Légy víg, légy te okos, élj és örülj.” És íme a klasszikusok újabb aktualitása, hiszen a háborús haláltánc és nyomorúságos, hazugságokkal terhes jelenünkben kiszámíthatatlan, nemcsak a ma, hanem a holnap is, és ha nem tudjuk, mit hoz a jelen és jövő, akkor a Carmina Burana vígsága és Boccaccio szellemes, erotikus, derűs történetei lehetnek a vigasztalók a pestis, a halál árnyékában. Aztán a műveltebb olvasók számára ismert, a „reneszánsz keresztapját”, Georgio Vasarit és életrajzait elemezi, kimutatva a plutarkhoszi hagyomány folytatását, és idézi a görög auktor ars poeticáját, amit minden mai írástudónak figyelmébe ajánl és ajánlok, különösen az írástudó árulóknak: „Én nem történeti művet írok, hanem életrajzokat, s az erény s a bűn nem a legkiválóbb tettekben nyilvánul meg, hanem egy-egy jelentéktelen dolog, mondás vagy tréfás megjegyzés gyakran jobban megvilágítja valaki jellemét, mint a legnagyobb csaták, hadseregek vagy ostromok.”

Madarász tanár úr következetesen igazságszerető tudós, szabadságszerető. Kis magyar csoda, hogy még hagyják tanítani, előadásokat tartani, könyveit kiadni. Jellemére pedig tetteiből, azaz könyveiből következtethetünk. Nem véletlen, hogy a történetíró Pietro Verri ars poeticáját idézi, azt, hogy az igazságszeretete és a hazafiság által vezérelten ír, hogy „semmit sem állítottam, mielőtt meg nem vizsgáltam volna, semmit le nem írtam, amit nem tartok igaznak.” Hiszen – talán kevesen tudják – Beccaria A bűnökről és a büntetésekről című jogi és szépirodalmi alapkönyvének lefordításával, népszerűsítésével sokat tett a halálbüntetést eltörléséért Magyarországon. Ebben a művében A magyar Beccaria olasz szemmel című kis esszéjét olvashatjuk és persze üzenetét a jelen tudatlanjainak, félrevezetettjeinek: „Dacára az új szögesdrót határoknak, a parlagi nacionalizmusnak, az idegenellenességnek, az Európa és az Unió elleni hatalmi propagandának, állami uszításnak. A szellem, mint megannyiszor fölébe kerekedik a hatalomnak, s épp a tőle való függetlenedéssel fordul szembe vele és győzi le.” Igaz, a hatalom próbálkozott a halálbüntetés visszavezetésével, de ez a kezdeményezés hamvába holt. És Madarász így folytatja: „Miközben demagóg politikusok és bértollnokaik nemzeti érdeket és kultúrát féltik az egységes Európától, valójában az utóbbi segít a „nemzetek, országok” kulturális javainak túllépni a szűkös geopolitikai és nyelvi határokon, globalizálódni, vagy ha az agymosás miatt némelyeknek e kifejezés mindenképpen gyanús, kompromittált, akkor egyetemessé válni. Amire legnagyobb szüksége van az olyan kis hazáknak, mint a mienk.” Ez az indulatos, következetes igazságkeresés jellemző Madarász többi írásaira is. A tudomány és a sötétség harcát mutatja be Parini: A himlőoltás című versének elemzésében is. A Tanár Úr Umberto Eco szellemében azt állítja - és igaza lehet-, hogy „A költők a rosszat is jóvá tudják varázsolni: a fájdalomban is ihletforrást találnak, hitvány anyagból örök építményeket emelnek, a rút tárgyat a művészettel szépítik, cserébe olykor kétségtelen negatívumok, szerencsétlenségek, sorscsapások teszik időszerűvé halhatatlan remekműveiket, figyelmeztetnek múlhatatlan elevenségükre.” Azt már csak én teszem hozzá, hogy az Madarász legfőbb erénye, hogy népművelő, vérbeli tanár, méltó utóda Szerb Antalnak és Hegedüs Gézának, akik közérthetően tudják elmesélni, elmondani a legbonyolultabb tudományos kutatásaik lényegét. Igaz, írásai olvasásához több mint középiskolai tudás szükséges, olvasottság, és főleg az irodalom és az igazság, a Tiszta Ész szeretete. A Tanár Úr minden témáját a humanizmus nevében vizsgálja, a humanizmus nevében protestál például e művében is a fanatikus rágalmazás törvényesítése és a kínzás intézményesítettsége ellen. Borzadva olvastam „Kenők” és a rájuk kent gyalázat című írását. Itt is érvényes Madarász Imrére vonatkoztatva Bálint György írói magatartása: Felháborodom tehát vagyok. Őt olvasva felháborodtam az emberi butaság és aljasság láttán, még ha több mint háromszáz éve is történt. Egy XVII. századi koncepciós perről mesél a szerző, amelyben ártatlan embereket ítéltek el Milánóban a pestisjárvány idején rájuk fogván, hogy szándékosan terjesztik a pestist. Mintha csak Voltaire szenvedélyes tiltakozását olvastam volna vagy történelmi krimit. És a Candide írójának megannyiszor ismételt dörgedelme jut eszembe: Écrasez l’infame, Tipord el a gyalázatost. Megtudjuk, miként állt bosszút a hatalma tudatában a tudatlan butaság. Pietro Verrit, a tudós történészt idézi Madarász megint: „A kínvallatás embertelen fájdalom…” „A kínvallatás nem megfelelő eszköz az igazság megismerésére”. „Ha az igazság ismert, fölöslegesen kínozzuk a vádlottat, ha az igazság kétséges, akkor a megkínzott mégis ugyanarra kényszerül, mint a bűnös, hogy magát vádolja a bűncselekménnyel.” „A kínvallatás a valóság felderítésének nem elfogadható módszere.” És a Tanár Úr hozzáteszi, hogy világunkban ez a módszer manapság is sok helyütt alkalmazott. Mintha semmit sem változott volna az ember erkölcse, az ember még mindig sárkányfog-vetemény, ahogy Vörösmarty panaszolta. A kivégzés barbár látványosság volt, ostoba népi szórakozás. A szerencsétlen elítélteket szekéren vitték a vesztőhelyre. Izzó vasfogókkal tépték húsukat, és levágták a kezüket, minekutána végtagjaikat kerékkel összetörték, és ekként hagyták őket haldokolni hat órán át. Mindezt Jézus nevében, a papok áldásával. És megint Verrit idézi: „Ily gonoszságot tudott okozni a babonás tudatlanság!” Majd Manzonit, A jegyesek íróját hívja segítségül a szerző: „Mikor azt kérjük az olvasótól, fordítsa tekintetét a már ismert borzalmak felé, abban reménykedünk, hogy nem lesz haszon nélkül való, ha a felháborodás és irtózat, mely mindannyiszor elönti az embert, valahányszor szembekerül ezzel a szörnyűséggel…”

Különösen aktuális, fontos és ugyancsak elgondolkodtató a Remekművek tiltólistán. Olasz klasszikusok a tiltott könyvek indexén című Madarász tanulmány pedig megint – mint igazságszerető olvasó - tehetetlen dühömet fokozza. Mert manapság is tehetetlenek vagyunk a sunyi cenzúrával szemben, miközben a mindenkori hatalom képviselői a megvalósult vélemény és sajtószabadságról szónokolnak és el is hiszik. De a művelt magyar olvasó az itthoni több évszázada alkalmazott tiltólisták, valamint a támogatott, tűrt és tiltott cenzúra módszer alkalmazásának ismeretében már nem is csodálkozik, hogy a fejlett Nyugaton is hasonló módon igyekezett a hatalom elnyomni a szabad gondolatot. A különbség a hazai és a nyugati sajtószabadság között, hogy ott az írástudóknak már többé kevésbé, ha korlátozottan is, de megvan a lehetősége a szókimondásra. A nyugati államoknak és benne Itáliának nagy utat kellett bejárniuk, míg elérték a még egyáltalán nem tökéletes véleménynyilvánítás kifinomodott, ellenőrizhetetlen ellenőrzését. Még van mit javítaniuk a hatalom embereinek. Madarász írja: „Amióta van emberi szellem, azóta üldözik. Miután Gutenberg feltalálta a könyvnyomtatást azt, stílszerűen szólva, rövidesen elnyomás alá helyezte egy, a sajtópréssel ellentétes prés: a cenzúra. Sajtószabadság soha máskor nem létezett, csakis a liberális-demokratikus jogállamokban, ám a könyvcenzúra „legklasszikusabb” leghírhedtebb, legnagyobb kiteljesedése (Index Librorum Prohibitorium), melyet lényegében az ellenreformációt elindító tridenti zsinat szentesített és először 1559-ben IV. Pál pápa adatott ki.” A vallás, a kereszténység, a Szentírás védelme nem elfogadható ok és érv keresztények ellenében, akik épp más felekezetük (protestánsok…) miatt bélyegeztettek eretneknek.” És eszembe jut önkéntelenül kedvenc íróm, Pázmány Péter, aki nemcsak nagy térítő, nagy tudós, nagy szervező, és nagy szónok, nagy kultúrpolitikus, ahogy Sík Sándor méltatja, hanem egyike a legszebben író magyar szerzőknek, és sajnos - teszem hozzá-, a legkegyetlenebb politikus is. Anélkül, hogy írói érdemeit csorbítanám, meg kell jegyeznem, hogy a protestáns papok gályarabságba hurcolásában nagy szerepe volt szent beszédeinek, uszításának. Az igazság megismeréséhez érdemes ebben a tárgyban elolvasni a nemrégiben elhunyt Moldova György legjobb könyvét, a Negyven prédikátor-t. És érdemes figyelmesen elolvasni Madarász által felsorolt szerzők neveit: Giordano Brunot megégették, Paolo Sarpi könyveit betiltották, Palavicino Ferrantét lefejezték, Giombattista Marino, Cesare Beccaria, Vittorio Alfieri, Ugo Foscoló művét a Tiltott Indexre tették. És a sor nem szakadt meg, még a második világháború után is virágzott az ostoba cenzúra, Alberto Moravia egész életművét indexre tették. Madarász levonja a cenzúra káros hatásainak tanulságait: „Tant, eszmét, hitet, igazságot, betiltással, üldözéssel nem lehet sem megvédeni, sem megsemmisíteni. Az erőszakkal megtámogatott krédó önmagát hitelteleníti: a könyvmáglyák nem megtisztítják, csak bekormozzák azt, amit védelmezni hivatottak. A tiltás a legjobb reklám.” Tanulmánya végén Madarász Imre Táncsics Mihályra hivatkozik, aki inkább vállalta az üldöztetést, minthogy a hatalom szolgálatába álljon, akinek munkásságáról oly keveset tud az istenadta magyar nép: „A cezúra a legnagyobb bűn… A szabad sajtó minden általa történt hibát maga is orvosol… A szabad sajtó nem is véthet… A sajtó tökéletesen szabad, ezen kívül más törvény rája nézve nem létezhet.” És Madarász azzal fejezi be tanulmányát: „A legbiztosabb, sőt egyedüli orvosság: még több szabadság.”

Ugyanilyen szenvedéllyel szól, de másként és higgadtabban a könyv többi izgalmas szellemi kalandját ismertetve. Madarász kedvenc költőjét, Alfierit hasonlítja össze a nagy német klasszikussal, Schillerrel. Nem mesélem el a fejezet tartalmát, csak Alfieri egy fontos mondatára hívom fel a figyelmet, amit a Tanár Úr magáévá tett: „Gondolj a klasszikusokkal, elméddel és lelkeddel, pásztázz, ha tudsz, a görögök és rómaiak között, úgy írj, ha képes vagy rá, mintha csak ama nagyok olvasnának, de élj és beszélj a kortársaiddal.” És persze érdemes elolvasni a „Rettegő örömnek elragadja kéje”: Arany János és az olasz irodalom című kis esszéjét, amelyben elemzi Arany fordításait és tanulmányát, valamint a műfordító Arany olaszországi megítélését. Tanulmányát azzal a figyelmeztetéssel zárja: „Arany Olaszországban még felfedezésre vár. „A csillagok türelmesek.” Aztán nem kisebb feladatra vállalkozik Madarász, mint Lampedusa: A párduc és Federico de Roberto: Az alkirályok című regényének összehasonlítására; a két regény hatástörténetével foglalkozik. Olvashatunk a kalandor költőről, D’Annunzióról, az életkudarcos, tehetséges íróról Papiniról, Malaparte manapság igen aktuális második világháborús könyvéről, Moravia és Sartre összehasonlításáról, Pasolini erőszakos életéről, Sciasciaról és Dürrenmattról, és végül Del Grillo márkiról, egy római tréfamester újjászületéséről. Leteszem a könyvet és egy kínai bölcsesség jut eszembe: Ha elértél az utolsó oldalra, csukd be a könyvet. És teszem hozzá, hagyd nyitva az eszed és gondolkozz, mit olvastál! De hiányérzetem van, nem Madarász művével kapcsolatban, magammal van bajom. - És feltételezem, az olvasók is így járnak majd. - Most legalább egy évi feladatot kaptam, hogy a Tanár Úr által megidézett szerzőknek legalább egy-egy művét elolvassam. Nos, ez nem egyszer és nem kétszer elolvasandó mű, továbbképzés az olasz irodalom szerelmeseinek, hiszen ez a könyv beszélgetés a kortársakkal a klasszikus olasz szerzők segítéségével úgy, hogy a Tanár Úr magyarázatai méltók tisztelt írástudó elődjeihez. Ezért, ezért is érdemes figyelmesen elolvasni. Az olvasás ugyanis beszélgetés és beszélgetni jó.

(Madarász Imre: Rómába minden úton: Az italianista zarándoklatai. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2023. A mű a 2023-as Ünnepi Könyvhéten jelenik meg, ahol a szerző dedikál.)