Végre egy jót röhögtem
Írta: Udvarhelyi András
Közzétéve 6 hónapja
Megtekintések száma: 120
Végre egy jót röhögtem!
Polgárpukkasztó recenzió egy polgárpukkasztó könyvhöz
Szomorú világban élünk. Állítják a pesszimisták. Szép új világ ez. Tartják az optimisták. Mindegyiküknek igaza van. A világ ilyen is olyan is. A komorság és a derű egyensúlyban van. Minden okunk megvan, hogy búskomorak legyünk és minden okunk megvan, hogy vidámak legyünk. Ha úgy teszünk, mint Szabó Lőrinc, aki azt írta a Mozart hallgatása közben című csodaszép filozofikus versében, hogy „csak a derű óráit számolom” és rámosolygok a világra, az visszamosolyog. Ha búbánattal szemléljük, szomorúan tekint vissza ránk. Megjegyzem, nem újdonság. hogy irodalmunkban jóval több a komoly alkotás, mint a derűs. Mintha a költők szeretnének szomorkodni. Mivel én derűpárti vagyok, nagyon örültem, hogy ezt a búskomorságot megtörte egy vidám könyv. Mert jó, ha időnként fityiszt mutatunk a szomorú világnak, vidám humorral szemléljük a szörnyűségeket, bolondságokat és a boldogságokat. Mert a humorban az optimizmus és a pesszimizmus összeér. Egy vidám könyv alján ott a szomorúság is. Ilyen mézből és méregből összeérett, folyamatos meglepetésekkel teli, humoros, röhögtetően tanulságos könyv
Veszelka Attila műve: A költő, aki hülye verseket írt.
Előre kell bocsátanom, hogy az utóbbi időben különösen sok előítéletes, prűd ember él közöttünk, akik naponta mantraként ismétlik: én komoly ember vagyok, én komoly ember vagyok. Nincs humorérzékük. Őket sajnálom, mert a humor nélküli ember mindenre képes. És miközben megkeserítik, megnehezítik embertársaik életét, önmagukat a derűtől zárják el, minket pedig a nevetéstől akarnak megfosztani. Nekik nem ajánlom elolvasni ezt a könyvet.
Miért röhögtem végig az adomafűzért? Sokszor úgy, hogy a könnyeim is kicsordultak? Azért, mert a regény szereplői ismerőseink, ezek a részeges, önsorsrontó alakok, kocsmatöltelékek itt mászkálnak körülöttünk, levizelik a villamos üléseit, részegen fetrengenek az utcán, modortalanok, sör, bor és pálinka meg a hányadék bűze terjeng körülöttük, akiktől az olyan, állítólag jól nevelt úri fiú, mint én, elhúzódom, igyekszem távol tartani magam, nem állok szóba velük, elkerülöm őket? Persze lelkiismeret furdalásból odahajítok egy-egy kiszemelt, kedvenc csavargómnak az infláció mértékének megfelelő 20, 50, 100, ma már 200 forintot. Persze, ha nem követem adományommal az infláció mértékét, csúnyán néznek rám a szerencsétlenek. Szívemre veszem sorsuk, gondjuk, vállamra venni nem vagyok bolond. Azért tetszett a könyv, mert a szerző szimpatikussá tette hőseit. Ez a mű elsősorban nemcsak a hajléktalanokról mesél, hanem a kis egzisztenciákról, az önsorsrontókról, önmagukat hiába keresőkről, vagy sorsukba belenyugvókról, akik sajátos módját választják a lázadásnak.
Mert az ivás lázadás. Az ivás menekülés.
Igen, ezek az emberek szerencsétlenek. Még ha az író szimpatikussá is teszi őket, mint Steinbeck kedves csirkefogóját. Mert ezek a páriák élhetetlenek. Mert egyetlen menekülési útvonalat ismernek az ivást, a vedelést. Ady, aki maga is kompetens volt az ivászat művészetében, egyszer egy alkohológiai kongresszusról tudósítva ezt írta:
Adjatok, adjatok egy jobb világot, de hamar,
és akkor János bácsi elhajítja a butykost. A költő ezt a XX. század elején írta és azóta nem lett igazságosabb a társadalom és a János bácsik, így Veszelka kvázi-költő hőse, Gijó és szesztestvérei továbbra is isznak, mint gödény és előbb vagy utóbb beisszák magukat a nihilbe, és kiisszák magukat a normális életből, aztán az életből is.
Nos, ismétlem. Végig röhögtem magam a könyvön és közben arra gondoltam, ezek a „hősök” szesztestvérei Moldova kőbányai H. Kovácsának, Hrabal ceskebudejovici Pepin bácsijának, Hasek prágai Svejkjének és Rejtő Jenő pesti Piszkos Fredjének.
A mű hőseinek nevei sokatmondóak
Már önmagukban is jellemeznek. Veszelka mintha vígeposzt írt volna, csak prózában. Például a főhős, Gijó, azaz a Gólya, azért kapta ezt a nevet, mert kimagaslott alakjával a többi szeszkazán-dalárdatársai közül. Veszelka szereplői csaknem mind deviánsok. Például Hátrahajlós Janika, a kétes egzisztenciájú hajléktalan, aki nem előre görnyed, amikor berúg, hanem hátra hajlik, mint egy részeg tornász. Aztán felvonul, a neve nincs kacskaujjú állomásfőnök, majd a darabszámlálók rangidőse, Tarkó és jelentős szerepet kap történetben Klárafalvy, a restiben leskelődő, antialkoholista főnök, aki lopakodó üzemmódban követi beosztottjait, hogy piáláson kapja őket. És megjelenik a hatalmas mellű Elvira. Egyik meghatározó szereplő Fogatlan Isten, a jazz-zongorista, aki azért lett fogatlan, mert félt elmenni a fogorvoshoz.
Veszelka főhőseinek neve is írói találékonyságáról árulkodik. Telitalálat Duxe neve, akit azért keresztelt el így a költő, illetve az író, mert nagy sikere volt az egymondatos udvarlással: a nőktől csak annyit kérdezett: Dugsz-e? A szesztestvérek sorában előkelő helyet foglal el a poéta, Troppauer Hümér, a költő tanácsadója és barátja, valamint Ibolya Kálmán, a sírásó és költő. Szipu, nomen est omen, a sokat próbált halottszállító vagy Ágosta, az istenverte költő férjverő felesége, a feministák példaképe. Aztán fontos szereplő Pinic, a temetői dalárda oszlopos, mindent tudó, tudós basszusa, aki arra a kérdésre, mikor volt a honfoglalás, azonnal rávágja: 1608-ban. De a fontos kulcskérdésre: Biztos? – tömören azt válaszolja: Tudja a faszom! Ez a bölcsesség már-már felér a francia filozófus, Montaigne szállóigévé vált mondatával: Mit tudom én?! Csak a francia szalonképesebben fejezte ki magát. Pinic az, aki a nap bármely órájában képes öngyilkosságot elkövetni, és akit majdnem mindig megmentenek, míg végül „sikerül” elmenekülnie az életből. És olvashatunk Józsiról, akire „úgy ragadtak a nők, mint a légypapírra a legyek” és aki előlük való menekülése közben így könyörög társainak szép flaszter-magyarsággal: „Tagadjatok le, nem lopom én a gecit!” Végül is, ha csak Veszelka hőseinek neveit és az író rövid jellemzéseit böngésszük végig, már akkor is érdemes elolvasni, végigröhögni a könyvet, hiszen mindegyikük neve egyben önmagáért beszélő, figyelemfelhívó, polgárpukkasztó. És az olvasó, miközben élvezettel olvas, sejdíti, hogy maga a szerző is röhög a történetein.
Mert ez a könyv jókedvű anekdotafüzér,
mint a nagy elődöké, Hrabalé, Rejtőé, Haseké. És az egyes megállók, mert Veszelka megállóknak nevezi fejezeteit, külön adomaként is élvezhetők, olvashatók. Jó esti olvasmány. Derűsen, kacagva merülhetünk álomba, és talán Gijóról és szesztestvéreiről álmodhatunk.
Röviden a tartalomról.
A könyv hősei az alsóbb néposztályból való, sodródó, jobb sorsra érdemes szeszkazánok, és történetük helyszínei is a normális polgárok számára ismeretlen infernóban, a hétköznapi pokol alsóbb bugyraiban játszódnak. Az ingerszegény MÁV állomásán, a büdös irodákban, a még büdösebb, dohányfüstös kocsmákban, vagonokban, a sínek között, és a temetőkben. Egy negyedművelt vagy félművelt, magát költőnek képzelő, szintén tartalmasabb életre érdemes darabszámláló, majd temetői kórista, az iszákos, soha-nem-lesz-költő, Gijó, meséli el kalandjait. Külön ki kell emelnem a könyv legfigyelemre méltóbb, legjobb részét, amit a „költő” a dilettáns Hümérről megállapít és ami minden dilettánsra érvényes.
Dilettánsok figyelem! Dilettáns az, aki nem tudja, mit nem tud.
Ismerős írogató típus Hümér. Tele van velük az ország, akik büszkén, de tudatlanul írónak, költőnek nevezik magukat, gagyognak, ragyognak. Hümér, ha a versíráshoz nem is ért, de ahhoz igen, hogy úgy nézzen ki, mint egy valódi költő. És még van sok kacagtató történet, például, hogyan kell macskapörköltet készíteni és hogyan viselkedtek a rendszerváltás után a köpönyegforgatók, hogyan váltak sokan leninistából templomba járó, képmutató alakká.
És végül szólnom kell Veszelka hőseinek beszélt nyelvéről,
amely egy jól nevelt prűd számára polgárpukkasztóan trágárnak tűnhet. Mert nemcsak az ivás, hanem a trágárság is lázadás. Valóban sok ilyen nyomdafestéket nem tűrő mondat és szó található a könyvben. Főhetett is a feje az írónak, Veszelkának és a kiadónak, Kaiser Lászlónak, a jó ízlésű irodalmárnak, vajon kiadható-e ennyi trágárság. De hát, ha az alsóbb néposztálybeli szereplők a valóságban is durván beszélnek, káromkodnak, baszd-megeznek, akkor arról nem az író tehet. Ez nagy csapda az író és kiadó számára, mert a képmutató magyar társadalom nem tűri a trágárságot. Viszont az írónak feladata az is, hogy reálisan ábrázoljon és abba a beszélt nyelv, a kocsma nyelve is beletartozik. Veszelka mentségére írom, hogy a nyelv is jellemez, mint a ruha vagy a cselekedet. Úgy mondanám, hogy Veszelka kifejezései funkcionálisak. Helyük van a hősök mondataiban, és csak úgy és csak ott és csak akkor. Egy szeszkazán nem finomkodhat a regényben sem, mert ha így tesz, hiteltelenné válik a mű. Janika például nem egyszerűen figyel, hanem „kurvára figyel”. És azt mondja autentikusan, hogy: „Gijó, bazmeg, akasztott ember van a budiban.” „A tököm lehet a forda” – morfondírozik a költő. Gijó „szeretett a homokhegyen, vizes fejét német juhászának nedves szőrére hajtva dögleni” – nem fekszik. A lányok, csajok nem csókolóznak, hanem smárolnak. Vagy egy másik példa: „A picsába, gondolta ekkor az agyaglábú költő”. Aztán itt vannak a könyv legzaftosabb mondatai, amit félek idézni, amiktől minden bizonnyal felháborodnak az erkölcsvédők. A költőt így figyelmezteti kártyapartnere, Tarkó: „Ha nőd van, a TÜZÉP vezetőjével, Markoticssal vigyázni kell. Hatalmas farka van, a múltkor sumákban seggbe kúrta a csajomat, de úgy, hogy az még a Markotics bránerét is összefosta.” Az első pillanatban lehidaltam, elborzadtam én is. Ez mégis csak túlzás. De elkezdtem gondolkodni, vajon hogyan lehetne megfogalmazni ezeket a mondatokat és a regénybeli többi trágárságokat is, amelyek más szókörnyezetben obszcénnak, durvának, trágárnak ható kifejezéseknek számítanak? Egy csavargó, szédelgő iszákos nem beszélhet úgy, mint „a púderezett faszú irodalmár”, ahogy az egyik regényhős aposztrofálja a széplelkű irodalmárokat. Ha az író reálisan akarja jellemezni hőseit, úgy kell beszéltetnie őket, ahogy a valóságban dumálnak. Tudomásul kell vennünk, hogy a trágárság, az obszcenitás, része a magyar nyelvnek, a magyar irodalomnak, a magyar kultúrának, csak egy szabály van. Nem szabad öncélúan trágár szavakat használni. Már Umberto Eco is megírta, hogy a rút is lehet széptanilag szép és Veszelka szépirodalmat írt, igaz, néha trágár szavakat is használva.
(Veszelka Attila: A költő, aki hülye verseket írt. Hungarovox Kiadó, 2020.127.l.)