Utolsó ajándék
Írta: Zentai Eta
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 203
Utolsó ajándék
Délután, szieszta idején siettem végig a visegrádi üdülő folyósólyán.
Kicsit zavart cipőm sarkának hangos kopogása, ezért néha lábujjhegyre váltottam. A zaj, amit
okoztam úgy hangzott, mint versben a bicegő ritmus.
Beléptem a szobába, csukott szemmel feküdt az ágyon.
– Alszol Dide? – hajoltam közel. Felém fordította arcát, de szemét olyan lassan nyitotta ki,
mint aki habozik, hogy megtegye.
– Jól vagy? – faggattam. Pillantásában szikrányi öröm sem volt.
- Nem alszom, és nem vagyok jól. Ábrándozom.
Már a számon volt, hogy megkérdezzem miről, vagy kiről, de tudtam nem mondaná meg, és
talán én sem akarom hallani. Szótlan volt, befelé forduló, eltorlaszolta magát némaságával,
rést sem hagyott, hogy közelebb kerüljek hozzá. Üldögéltem mellette szavak nélkül, mert így
akarta.
Megváltozott velem szemben mióta itt van. A betegség teszi, nyugtattam magam.
Távozáskor, majdnem beleütköztem egy fiatal barna nőbe, a szemünk összevillant.
– Pardon. – mondta, kikerült, és elsietett.
Utána néztem, végigment a folyosón, és kilibbent az erkélyre, a korlátra dőlt, de a válla felett
visszalesett rám. Furcsa érzésem támadt, ismerjük egymást?
Otthon sem tudtam kiverni a fejemből. Este nehezen aludtam el, mikor végre sikerült, az álom
az ismeretlen nő karcsú sziluettjét rajzolta elém.
Elmondhatatlanul szép volt, engem nézett és nevetett. Hirtelen nőni kezdett, teste
ezüsthúrként feszült az éjszakai égre. Kicsinek, és fenyegetettnek éreztem magam, sírni
kezdtem. Könnytelen, ziháló, fuldokló sírás ébresztett.
Nem volt elég az állandó nyugtalanság Dide betegsége miatt, de közös ismerőseink
figyelmeztettek, hogy a hátam mögött szerelem szövődik. Sűrűn látják férjemet erdei utakon
andalogni egy fiatalasszonnyal, aki a fiával szintén az üdülő lakója. A templomba is elkíséri
őket, a nő vallásos.
Dide és a templom? Ez a hír gyengítette gyanakvásomat, kissé megkérdőjelezte az egészet,
vagy komollyá tette?
Nem szóltam, mert azt hittem, súlyos betegsége nem ad realitást románcuknak.
De ahhoz viszont vaknak kellett volna lennem, hogy ne vegyem észre felragyogó arcát, ha
meglátta. Pillantása úgy tapadt rá, mint a mézbe ragadt bogár, nem próbált szabadulni, élvezte
édes fogságát.
Meg sem lepődtem, mikor megtudtam, hogy az új szerelem az a barna nő, akivel
összefutottam az ajtó előtt.
Talán akkor is Didéhez készült, csak megzavartam.
Mikor azt hittem, hogy ennél rosszabb már nem lehet, a férjem vallani kezdett.
Beavatott ebbe az egész valóját felforgató szerelembe, szinte kikövetelve jóváhagyásomat.
Figyelmen kívül hagyta, hogy én ellenérdekelt fél, mellesleg a felesége, gyermekének az
anyja vagyok. Szenvedélyesen adta tudtomra, hogy mást szeret, és el akar válni.
Kegyetlen szavak voltak, de nem rá haragudtam, hanem az asszonyra.
Mi történt velünk? Pár éve még azt írta nekem:
„ Megszoktalak, akár a levegőt,
bármerre nézek, mindenütt te vagy,”
Fontos voltam neki, az életet jelentettem, akár a levegő. Most fuldoklik ebben a levegőben,
légszomja van.
Mikor beteg lett, még jobban egymásba kapaszkodtunk, megjártuk e szörnyű betegség összes
stációját, Stockholm, műtétek, kezelések, gyógyszerek, hullámzó remények, kétségbeesés.
Mellette álltam szilárdan, és ő verssel köszönte meg:
„ Csupán te állsz itt, kedvesem, árny gyanánt,
távolba mosva, sápatag és merőn,
már mint az özvegy, kit halott férj
hűtlenül elhágy.”
A nagy költők a jövőbe látnak, de néha tévedhetnek is. Ő már életében elhagyni készült.
Mindenképp hűtlen.
Az is fájt, hogy baráti körünk pártolta az új szerelmet. Füst Milán volt a postásuk, hozta, vitte
az üzeneteket, leveleket. Azt remélték, hogy ettől a lángoló érzéstől, ami Radákovich
Máriához fűzi, Kosztolányi, mint a mitológiai főnix, új erőre kap.
Házasságunkat hamar leírták, emlékezve Dide szavaira: „Családom szétzüllött” „Örömöm
semmi”
Hozzám írt verseiben kutattam megszállottan, volt-e előszele a készülő viharnak? Voltak-e
jelzések, amiket nem vettem észre? Magamat kínozva analizáltam a rólam írt sorokat, hogy
tetten érjem.
„mert köznapi voltál te mindég,
mint a verőfény.”
Eddig elkápráztatott, hogy a verőfényhez hasonlított, nem figyeltem a jelzőre, „köznapi
voltál.”.
Köznapi voltam mindig?
Egy megkopott érzés, egy jólismert arc, ami beleszürkült a mindennapi jelenlétbe? Nem
voltak fényes pillanataim, lázas ünnepeim, melyek megújíthatták volna szerelmünket?
Nem, tiltakozott a szívem, akkor még nem akart bántani. Ez a két sor azt jelentette, hogy
mindennap beragyogtam az életét.
Meghűvösödött körülöttem a levegő, tudtam, csak magamra számíthatok. Az utolsó csepp a
pohárban az volt, mikor az asszony megpendítette a közös öngyilkosság gondolatát.
Mérhetetlen haragot éreztem. Egy anya, aki egyedül neveli a fiát, hogy tehet ilyen ajánlatot?
Egy vallásos nő, a szerelemre hivatkozva, hogy bíztathat öngyilkosságra egy családapát, aki
már évek óta küzd az életéért?
Végiggondolta vajon, hogy akit csókkal és öleléssel csábítgat erre az útra, az Kosztolányi
Dezső, a kor egyik legnagyobb költője? Aki gyengén és betegen, fájdalmaktól gyötörve is,
ontja magából a gyönyörű verseket?
Kemény levelet írtam Radákovichnak. Nem vagyok büszke a levél stílusára, de az elkeseredés
nem válogatott a szavak között.
„Szerencsétlen, tájékozatlan lúd”-nak tituláltam, aki kihasználja, beteg, „gyenge jellemű”
uramat. Fizikálisan is megfenyegettem, hogy „a nyílt utcán összeverem...lelövöm, mint egy
veszett kutyát” Felszólítottam, azonnal vessen véget az üzengetéseknek, levelezésnek.
Elismerem, amit írtam méltatlan volt hozzám, de nem bántam meg.
A levélnek – melynek hangja miatt sok elmarasztalás ért – semmi eredménye nem lett.
A szerelem, ha lehet, még nagyobb intenzitással égett, ellenállásom csak táplálta
vonzalmukat.
Dide állapota rosszabbodott, újra Stockholm. Mikor hazajött erősen kívánkozott Visegrádra.
A baráti kórus is felerősödött: az új szerelem ajándék a nagybeteg Kosztolányinak, olyan
csoda, mely eltereli figyelmét testi bajairól, megerősíti a lelkét, érzelmi mankó, segíti talpon
maradni, remény egy szép női testben, érzékeit felizzító, szenvedéseit csitító morfium.
Elbizonytalanodtam, vajon érdemes tűzzel-vassal harcolni a házasságomért?
Dide sose volt még ilyen eltökélt, ilyen határozott a szándékaiban, mint most a válást illetően.
Nagyon jól emlékszem a mi szerelmünkre, házasságunkra. Megismerkedésünk után sokáig
pajtásság volt köztünk, átszőve csiklandós érzékiséggel. Szerelmünk hol fellángolt, hol
kihűlni látszott, szakítások, kibékülések láncolata volt. Állandó bizonytalanságban tartott.
Azt írtam neki: „Maga tönkretette önmagamba vetett hitemet, mert nem szeretett eléggé.”
Három évig tartott ez az állapot, éreztem Kosztolányi vonakodását az elkötelezettségtől.
Végül elhatároztam vidékre szerződöm, pontot teszek a kapcsolat végére.
Ekkor kérte meg a kezemet.
„Bevallom, nem érzek zavartalan örömöt. Restellkedem. Ha több bátorságom van, talán
nemet mondok.” – írtam utána. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy a szánalom is
szerepet játszott abban, hogy elvett. Egyszer nevetve mondta: „A férfi sohase nősül önként.”
Most ez a tézis is megdőlni látszott.
Házasságunk elején még sikeres színésznő voltam, később nem kaptam megfelelő szerepeket.
Dide akkor azt mondta maradjak otthon, mindkettőnknek jobb lesz. Írni kezdtem én is, nem
voltam tehetségtelen, de zsenijének árnyékában az írás nem volt annyira fontos, mint az, hogy
az ő munkáját segítsem a nap huszonnégy órájában.
Fájdalmas felismerés, hogy együtt töltött éveinkben, nem a szerelem volt a meghatározó.
Most ismertem meg ezt az oldalát, sohase láttam még így lobogni, ilyen mindent feladón, nem
mérlegelve semmit, teljesen elvakítva az újra megtalált érzéstől.
Mintha örömöt okozna az öngyötrés, összehasonlítottam a két verset, melyekben a nevünkkel
játszik. Az Ilona vers, csupa könnyedség, játékosság, ritmus. Játszott a szavakkal, betűkkel,
színekkel, az érzések könnyű áramlatai lüktettek minden sorában. Még elkötelezettsége is
súlytalan szavakban volt jelen, mintha pajtásával évődne:
„ Elmúló
életem
hajnala,
alkonya,
halkuló,
nem múló
hallali,
Ilona”
Egy vidám hallalival zárta le könnyedén, a férfilét kalandot, izgalmat, vadászatot jelentő
korszakát.
Radikovich Máriának, a Röpima című versben súlyosabb szavakkal vall szerelmet. A címben
tündöklő szó, az ima, a megszólítottat kiemeli, a többi asszony fölé helyezi elérhetetlen
magasságba:
„semmit se tud, csak mindent. Mária
igaz, szilárd, őszinte. Mária
a hallhatatlan nagyság. Mária
az élhetetlen jóság. Mária
az emberi nemesség. Mária
haldokló ágyam fénye. Mária
múltam, jövendőm együtt. Mária
nem az enyém s enyém ő. Mária
a „sohasem” s a mindig. Mária
a lelkem felesége. Mária „
Semmi játékosság, semmi sziporka nincs ebben a versben, csak az érzések végletes, szinte
vallásos komolysága. Talán az utolsó sor fájt a legjobban. Ha a mindent elsöprő szerelmet
nem is mondhattam a magaménak, legalább „a lelkem felesége” megilletett volna.
Visszaengedtem Visegrádra. Nem tiltakoztam, pedig minden jogom megvolt másképpen
dönteni. Ez volt az én ajándékom, az utolsó ajándékom Didének. Tudtam ez boldoggá teszi,
az én helyzetemen pedig nem javít.
Úgy látszik a szerelem sem gyógyír mindenre, állapota napról-napra rosszabbodott, a válás
már szóba sem került.
Beszállították a Szent János kórházba. Haláláig mellette voltam, ápoltam azzal a tudattal,
hogy szívesebben látott volna egy másik arcot az ágya fölé hajolni, és egy másik kéz
érintésére vágyott.
Nem tudtam, és nem is akartam átengedni az engem megillető helyet, mert biztos voltam
abban, hogy én ismerem a legjobban, és betegségében én tehetek érte a legtöbbet.
Azt is tudtam, hogy érzései, az utolsó pillanatig szenvedélyesek maradtak Radákovich Mária
iránt, és szavait, engem megkerülve, most is eljutatta az asszonyhoz.
A lelkiismeretem tiszta, talán Radákovich Mária is azt gondolja a sajátjáról.