Protest-lét
Írta: Ferenczfi János
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 311
Protest lét
Nem rég írtam egy szerkesztőségi cikknek szánt anyagot ebben a témában, de az vélhetően publikálatlan marad, mert túl nyersen mond ki túl sok igazságot.
Lássunk hát egy domesztikáltabb megközelítést!
Unásig ismételt, de mégsem elégszer elmondott állításom, hogy a magyar irodalmi élet az igazságtalanságok bőséges tárháza.
Az ország nem heveri ki a kicsiségét, és ez egy olyan közegben, ahol egy nagyobbacska falu lakossága zsúfolódik össze, és sok a nárcisztikus, pénzt, hatalmat és elismerést vágyó ember, besűrűsödik, megkeseredik.
A viszonyok feudálisak, mivel a függőségek hűbéri ízű láncolatait látjuk. És ezek hűbéri viszonyok abban az értelemben is, hogy valamiféle magasabb eszmévé válik a pénzt és megbecsülést osztogató hatalomnak való megfelelés. Ebben az országban az elmúlt legalább kétszáz évben öngyilkossággal ért fel nem megfelelni a hatalmat gyakorló politikai erők ízlésének. Szerencsésebb szerzők olyan pályafutást tudhatnak magukénak, amely során többféle hatalomnak is meg tudtak felelni. E kétféle hűbéresség miatt kiábrándítóan csekély szerepe van a tehetségnek és a teljesítménynek. Az érvényesülés felháborítóan nagyban függ attól, hogy ki milyen kapcsolati hálóban mozog, és felháborító az, hogy ez milyen keveseket háborít fel.
Igazságtalan volnék, ha azt mondanám, hogy az uralkodó irodalmárok mind tehetségtelenek. Nem csekély azok száma, akik tiszta viszonyok között is megérdemelnék az érvényesülés lehetőségeit. De nem ez az érvényesülés feltétele!
Igazságtalan lennék akkor is, ha azt mondanám, hogy bezzeg a kirekesztettek mind tehetségesek. Sok ebben a behatárolhatatlan világban is a tehetségtelen, vagy aki egyszerűen csak nem dolgozik meg azért, hogy önmagát újra és újra meghaladja.
De sokan vannak azok is, akik mellőzöttségben tengődnek, noha többet, jobbat nyújtanak, mint a bevett szerzők jelentős hányada.
Sok olyan szerző van az érvényesülés hálózatában, akik érdemesek a megbecsülésre, de lassan már arra is díjat kapnak, ha tüsszentenek egyet. Közben a mellőzőttek valódi értékteremtő teljesítményét szóra sem méltatják.
Ez az igazságtalanság a mellőzőtt szerzőket sújtja, akik maguk is egyszer élő, érzékeny emberek, tehát kompenzálhatatlan hátrányokat, károkat és megaláztatást szenvednek. De kifosztása a társadalomnak is, mivel az irodalmi kultúránk termésének fontos része süllyed el az ismeretlenségben, noha közkinccsé kellene válnia.
A Hetedik megalapításával ez ellen az igazságtalan és káros gyakorlat ellen kívántam érvelni. Századok óta berögződött viszonyok és szokások rendszere ellen lázadok. Ezek állandóságában úgy hisznek, mint valamiféle vallásban. Aki ezt megkérdőjelezi, vagy megváltoztatni próbálja, azt eretnekként kezelik, és gyűlölettel taszítják el.
Mégis, ez A Hetedik dolga. Értéket mentünk, amikor a méltatlanul mellőzőtt szerző műveit felmutatjuk, közzétesszük és megőrizzük! A Hetedik számos megjelenése olyan, mint egy-egy kis bori notesz, amiben a szokásokkal dacolva gyűjtjük és őrizzük azt, amit nagy kár lenne veszni hagyni. Hogy ezzel valós érdekeket támadunk? Igen. Hogy ezeknek az érdekeknek az érdekeltjei rendelkeznek erővel, hatalommal és befolyással, hogy érdekeik védelmében ártsanak? Igen. Hogy viszonzásul még inkább mellőznek, kirekesztenek és megaláznak? Igen.
Ez a velejárója a protest létnek.
Nem véletlen, hogy sokan kipróbáltak minket, hátha növeljük a befolyásukat, és a piacukat. Jó bevételi forrás az „amatőr írók” kielégítetlen ambíciója. Ha tehát bennünk új piacot láttak, az természetes. Az, hogy nem viselkedtünk kellően alázatos és engedelmes piacként, az viszont törvényszerű. Nem ez volt a célunk. Ilyenből van rengeteg.
Az is természetes, hogy az ilyen „amatőr piacok” szervezői beállnak egy-egy hűbéri láncolatba, hiszen nekik is előnyöket biztosít a szimbiózis. Az is természetes, hogy éppen ők igen durván fordulnak ellenünk, mert már a puszta létünk is szűkítheti a piaci részesedésüket, megkérdőjelezheti a hitelességüket.
Így tehát rossz szemmel néznek ránk az irodalmi élet urai, és hűbéresei egyaránt.
Kellemetlen? Nagyon. Eretnek sors. A múltban máglyák, kiátkozások, száműzetés, útálat járt az ilyesmiért. De a Föld mégis mozog!
Kezdetben hangsúlyoztuk, hogy hidakat kívánunk építeni a „bevett”, és ismeretlen, de megbecsülésre érdemes irodalmi világ között. Ennek megfelelően kerestünk kapcsolatokat, együttműködési lehetőségeket. Partnerségben, szövetségben hamar kiszolgáltatottá válik az, aki önzetlenebb, vagy nem tanult még meg gyanakodni. E folyamatban voltak szép eredmények és értékként megőrzött pillanatok. De volt sok olyan mozzanat is, amikor ellenünk fordították a saját jószándékunkat. Igen, némely esetben becsaptak, kihasználtak, megaláztak minket anyagi és erkölcsi értelemben egyaránt. Elválasztottak tőlünk szerzőt, szerkesztőt, együttműködő partnert. Megfosztottak attól, hogy folytassunk olyan ügyeket, amelyeket mi indítottunk el, hogy együttműködjünk olyan helyszínekkel, ahol éveken át otthon hittük magunkat, hogy bizalommal másra hagyatkozhassunk olyasmiben, amiről azt hittük, nem szükséges magunknak megoldanunk, ha más jóindulattal megteszi nekünk is.
Úgy hittük, a hidak segítségével barátokkal találkozunk. Sok kapcsolatunk indult szívélyesen, nagyvonalú gesztusokkal. De sokszor keseredett meg a méz, ami a madzagon volt.
Most, hogy a társadalom egészére igaz a bizalom elvesztése, és megfontolva a tapasztalatainkat, azt kell mondanom, hogy hidak építése helyett most arra kell törekednünk, hogy önmagunk is megoldhassuk mindazt, amit eddig partnerségben szerettünk volna.
Az ajtókat így is nyitva hagyjuk. Aki hozzánk érkezik, azt kedves vendégként fogadjuk, s ha itthon érzi közöttünk magát, befogadjuk, mint családtagot. A külső viszonyainkat tekintve óvatosabbá, gyanakvóbbá tett minket a tapasztalat. De a belső viszonyainkat igyekszünk őrizni olyannak, amilyennek szeretnénk.
A szerkesztőségünkben is dolgoztak olyanok, akik kipróbálták, hogy épül-e a karrierjük, ha közénk tartoznak. Bár többükben a jövőnk reménységét láttuk, rendre elhagytak minket. Jól van így. Aki nem szolgálni, hanem felhasználni akarja az ügyet, az jót tesz velünk, amikor távozik. Fáj, mint egy
fogászati kezelés, de az eredménye pozitív. Van hozzánk út, és van visszaút. Csupán a kezdeti, lelkes naivitásunkat írták felül a tapasztalatok. Ilyen helyzetben nehéz felnövekedni és meghatározóvá válni. pedig nekünk is ez a célunk. Ugyan, miért nekünk ne lennének ambícióink? És hogyan szolgálná a magunkon messze túlmutató céljainkat, ha beletörődnénk a nekünk szánt jelentéktelenségbe?
Nehéz, de nem lehetetlen. Meg-megtorpanunk. Minden évben kapunk legalább egy aljas és kegyetlen pofont. Így legalább kiderül újra és újra, hogy ki nem lehet tisztességes partnetünk. De ilyen körülmények között is élünk, működünk, és fejlődünk.
A Hetedik protest létre született, és megnövekszik, mint a reformáció felekezetei, akiket kezdetben kiátkoztak ugyan, de aztán megkerülhetetlen tényezőivé váltak a vallás-politikának. Csak ne veszítsük el úgy a kezdeti elveinket, ahogyan az velük történt!
Mert reformerek vagyunk. A kisiklott, és így megcsontosodott viszonyok ellen lázadók. Az, amit teszünk a puszta létezésünkkel nem lesz más, csak bolond eretnekség, ha elbukunk. De nagy változásokat elindító forradalom, ha kitartunk.
Nem kérdés, hogy melyiket választjuk. Velünk tartasz?