Harcos a túlvilág kapujában
Írta: Nagy Gábor
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 470
Harcos a túlvilág kapujában
Nem hitte el, mégis igaz volt. A kezdetben sikeres és dicsőséges háború megalázó békével ért véget. Khafrian kizárta a külvilágot és magába fordult. Töretlen karrierje ezzel megbicsaklott. Akármilyen magas is volt a rangja, akármennyire ült közel a tűzhöz, otthon csak lefokozás és szégyen várja majd. Merengéséből első tisztje rántotta ki.
- Uram! Khosad admirális felszólította az összes harcképes egységet, hogy gyülekezzenek a kivonulási vektoron. – Khafrian sóhajtott és ki akarta adni a parancsot az indulásra, amikor is a háttérből előosont az a sunyi féreg Onarkh a kormányzat frontvonali őrszeme.
- Khafrian kapitány! Van még egy utolsó lehetősége.
- Éspedig? – kérdezett vissza ő.
- Egy régi rituálé, amit úgy hívnak „a penge utolsó tánca”. A vereség pillanatában a harcos dönthet úgy, hogy egy utolsó támadással magával visz annyi ellenséget, amennyit bír, s így végül dicsőn távozik a túlvilágra, míg családja megtarthatja az összes birtokot és a rang által járó juttatásokat.
- Nem fogom öngyilkosságba hajszolni magamat és a legénységemet távol az anyavilágtól egy kétes eredetű rituálé miatt.
Onarkh kihúzta magát.
- Inkább térne haza vesztesen és masírozna végig a „szégyen árkában” a nép gyűlöletétől és füttyszavától kísérve? - A kapitány megborzongott. Gyermekkorában sokszor állt az említett árok peremén, és hajigálta a köveket az alant elhaladó bűnösökre. Ennél még a hősi halál is jobb lehet. Az első tisztjéhez fordult.
- Mondja meg az admirálisnak, hogy hajtómű hiba lépett fel és bolygó körüli pályára kell állnunk a javításhoz! – Az első tiszt orcája kifehéredett ettől a nyilvánvaló hazugságtól, de amint ránézett a vigyorgó frontvonali őrszemre tudta, hogy nem emelhet kifogást. Egy vesztes háború idején sokan tűnnek el nyomtalanul, rejtélyes körülmények között. Nem akart ő is közéjük tartozni. Továbbította a parancsot a rádiósnak, majd a kapitányra nézett az új parancsra várva. Khafrian kihúzta magát.
- Táncoljanak hát a pengék a halál kapuja előtt! Első tiszt! Keressen egy ellenséges célpontot! Biztos most is követik néhányan a visszavonuló erőinket!
- Igenis, uram!
Nem hitte el, mégis igaz volt. Ruppert kapitány végig harcolta az egész Föld-Narídia háborút minimális veszteséggel, majd nehezen túlélte a tizenkét fej csatáját is csak azért, hogy a háború végén egy a vereségtől begőzölt narídiai kapitány lesből támadjon rá a tűzszünet napján. Pedig milyen szépen indult a nap! Egy rövid ünneplés után parancsot kapott az admiralitástól, hogy tisztes távolból és diszkréten kísérje ki a narídai erőket a nova szektorból. Útjuk során egy sodródó törmelék- és roncsfelhő közelében haladtak el. Onnan érkezett az orvtámadás. A kis nehézfegyverzetű kísérő hajó megrándult a közvetlen találattól, szerencsére az aktív pajzs a csapás nagyját hárította. A hídmérnök felsorolta a károkat, miközben az első tiszt önmagától rendelte el a gyorsítást és a kitérő manővert. Ruppert kapitány döntését annak idején sokan megkérdőjelezték, mert az első tiszti posztra ezt a tehetséges, de nehéz természetű fiatalembert nevezte ki. A támadásra adott reakciója igazolta a kapitány döntését. Sokszor egy rugóra járt az agyuk.
- Owens első tiszt! Mérje be a támadás kiinduló pontját, tapogassa le és kezdjen hozzá a támadási hurokhoz!
- Igenis, uram! – Az első tiszt továbbította a parancsokat, miközben a hajó elfogó pályára állt.
- Uram! A roncsfelhőben egy Tanius osztályú nehézcirkáló manőverezik újabb tüzelésre készen! A sikeres ellentámadás esélye 75 %! Engedélyt kérek a tüzelésre!
- Megtagadva! Azonnal kezdje meg a „cikázó kígyó” kitérő manővert! – kiáltotta ezt olyan hangsúllyal, amelyből Owens tudta, hogy nincs helye ellenvetésnek. A hajó cikázva kitért, elkerülvén az újabb ellenséges támadást. Ruppert még idejében felismerte a fáziseltolásos csapdát. A könnyű célpontnak tűnő hajó valójában már ott sincs, csak annak egy kivetített hasonmása.
- Na, ezeknek is korábban kell felkelniük, hogyha túl akar…
- Hogyha túl akarnak járni az én eszemen! Ugye ezt akarta mondani Owens első tiszt!? – kérdezte a kapitány fennhangon.
- Igen, uram – válaszolta az első tiszt behódolva.
A narídiai hajó eközben folyamatosan támadta őket.
Szerencsére a navigátoruk a frontszolgálat előtt naszádpilóta-versenyző volt, így gyakorlott ujjai sebes táncot jártak az érintőpanelen, látványos kitérő manőverekre késztetve hajójukat, a Vénusz Szemét. A fegyvermester is értette a dolgát, s a radarkezelővel és a navigátorral együttműködve osztogatta a válaszcsapásokat. A két hajó halálos táncot járt egymással. Ruppert kapitány a taktikai kijelzőjét figyelte és megpróbálta kitalálni az ellenfél következő lépését. Az hirtelen teret váltott, mégpedig olyan gyorsan, hogy a számítógépnek nem volt ideje meghatározni az ugrás végpontját. A kapitány rosszat sejtett és igaza lett. A narídiai hajó az előbbi rövid távú ugrással szembe került velük a frontális ütközést kockáztatva. Parancsot adott a kitérésre, de csak közben jött rá, hogy éppen most sétált bele egy újabb csapdába. A másik hajó is kitért, de az ellenkező irányba, miközben a hasi ágyúkkal végigverte a Vénusz Szemét.
- A pajzs súlyosan meggyengült az alsó szektorban! Több helyen megsérült a burkolat, az alsó peremágyúk működésképtelenek, a bal hajtómű szekció teljesítménye csökkent – sorolta a sérüléseket a hídmérnök.
- Van személyi sérülés? Működnek a nyomáskiegyenlítő ülések?
- Hat súlyos sérültünk van, a nyomáskiegyenlítő ülések működése normális!
- Uram, az ellenség újabb támadásra készül! – szólalt meg az első tiszt.
- Készüljön fel az ellencsapásra és hívjon erősítést!
- Igenis, uram! – Az első tiszt továbbította a parancsokat, de a kommunikációs tiszt jelezte, hogy nem tud kapcsolatot teremteni a flottával. Hamarosan kiderült, hogy a narídiai hajó az előző támadás alatt egy jelzavaró szilánkot lőtt beléjük, ami zavarta az adóvevőket. Ruppert és legénysége így tehát magára maradt. A kapitány pontosan tudta, hogy menekülni vagy teret váltani hiábavaló lenne, hisz a nehézcirkáló a besorolása ellenére rendkívül gyors volt és jobban fel is volt fegyverezve, mint ők. Egyetlen esélyük a sikerre az volt, hogyha kihasználják a Vénusz Szeme mozgékonyságát és igyekeznek úgy az ellenfél közelében maradni, hogy lehetőleg ők vigyenek be több súlyos találatot.
- Figyelem a legénység minden tagjának! A helyzet súlyosságára való tekintettel a létfontosságú területeken kívül mindenhol lekapcsoljuk a mesterséges gravitáció kiegyenlítést! Így a legénység azon tagjai, akik nem végeznek halaszthatatlan feladatot térjenek vissza kabinjaikba és foglalják el a nyomáskiegyenlítő kamrákat! – A kapitány a fegyvermesterhez fordult:
– Irányítson plusz energiát a másodlagos fegyverzetbe! A plazmaágyú tárolóit töltse fel és helyezze a fegyvert tüzelés közeli állapotba! A következő parancsot a fedélzeti mérnök kapta.
- Aktiválja a térhajtómű körüli rétegpajzsot, és készüljön fel az energia kapszula bevetésére! Vészhelyzet esetén csak egy ugrásra lesz lehetőségünk.
- Igenis, uram!
- Uraim, kezdődhet a tánc!
A narídiai hajó, az Azgul Fénye távolról és álcázva követte saját flottáját, majd behúzódott egy törmelékfelhő mögé az áldozatra várva. Nemsokára föl is tűnt egy magányos földi hajó, ami szintén a visszavonuló flotta nyomában volt.
- Elég satnya célpont! – fanyalgott Onarkh a képernyőt bámulva.
- Ne tévessze meg a látszat! – szólalt meg Khafrian. - Valóban kisebb nálunk, de sokkal mozgékonyabb, mint a mi hajónk, és a fegyverzete is erős. A térgörbületben is ilyen típusú hajókkal támadtak ránk és végeztek a haderőnk felső vezetésével.
- Igaza van. Annak a napnak az emléke egy életre belém ivódott – hajtotta le Onarkh a fejét tettetett gyásszal. – Khafrian undorodva nézett az összekötőre. A gyávája valószínűleg ott sem volt, s legszívesebben azonnal kihajította volna a nyílt űrbe, de tudta, hogy a tiszt fejében lévő implantátum mindent vesz, és az anyavilágra továbbít. Khafrian inkább a feladatra koncentrált.
- Nyisson tüzet a hajóra, utána pedig vessen ki a jelenlegi pozíciónkra egy fénycsapdát, és ezen az új koordinátán vegyen fel új tüzelőállást!
- Igenis, uram! – válaszolta tüzér, és kezdetét vette a harc. A lövés telibe talált, de az ellenséget erős pajzs védte. A roncsmező irányába fordult őket keresve, de amint ráakadt a csalira letapogatta és gyorsan távolodni kezdett. Khafrian tisztelgett a másik hajó kapitányának, majd ismételten tűzparancsot adott és támadásba küldte hajóját.
- Találat a kettes szektorban! Kiégett hat pár manőverező fúvóka! A pajzs gyengült!
- Az ellenség a fegyvereinket célozza, kitérőbe kezdek – hallatszott a posztokról beosztottja jelentése. Eljött az idő a trükkre.
- Navigátor! Váltson teret és lépjen ki a normál térbe közvetlenül az ellenség előtt!
- Igenis, uram! – A navigátor eleget tett az utasításnak. Egyetlen ugrással szembe kerültek az ellenséggel. Khafrian parancsot adott a tüzérnek, hogy a várható kitérő manőver pillanatában tüzeljen az alsó ágyúkkal és egyúttal lőjön az ellenfél hajójába egy zavaró szilánkot. A két tiszt egyszerre nyugtázta a parancsot. Végül minden úgy történt, ahogy a kapitány gondolta. Az ellenség kitért, ahogy ők is, s eközben tüzet nyitottak. Súlyos károkat okoztak neki és a szilánk is a helyére került. Khafrian ekkor kattogó hangokra lett figyelmes a háta mögött. Onarkh volt az, amint épp az alsó agyarát kocogtatta körmeivel akár egy gyerek.
- Csak nem hitte, hogy ez lesz az a pillanat, amikor a harcos átlép azon a bizonyos kapun?
- Persze, hogy nem – húzta ki magát az összekötő. Ha eljön az idő, én is büszkén áldozom fel majd az életem. A nyílt űrben viszont félő, hogy mások is érzékelhetik az összecsapást és beavatkoznak.
- Ezért támadunk folyamatosan. El fogom érni, hogy ellenségünk a szomszédos szektorban lévő gázbolygóhoz meneküljön! Ott jön el számunkra az igazság pillanata.
- Ez nekem nyilvánvaló csapádnak tűnik. Vajon nem fognak máshova menekülni?
- Ezek a kis hajók nem tudnak csata közben csak úgy teret váltani, és az ellenség meg van győződve arról, hogy helyben végezni akarunk velük.
- Okos – mosolygott Onarkh, de belül valami egészen másra gondolt. Annál a gázbolygónál nem is kell jobb hely ahhoz, hogy hagyja meghalni Khafriant, ezt a nemesi származású bolondot, a régi rend hívét. Neki csak meg kell lépnie a hajóról a megfelelő időpontban és begyűjteni az új rend által felajánlott jutalmat. Miközben tovább dúlt a csata ő már látta magát, amint az új birtoka teraszán napozik, miközben közszemlére tett asztala rogyadozik a legkülönlegesebb ételektől és italoktól. Eközben az Azgul Fénye bevitt egy sikeres találatot, amitől a másik hajó pajzsa több helyen megszűnt. Onarkh éppen figyelmeztetni akarta a kapitányt, hogy tartsa magát a tervhez, amikor az ellenség megcselekedte a lehetetlent. Az emberi hajó - nem törődve a sebeivel - táncost megszégyenítő mozdulattal megpördült egy láthatatlan pont körül és célba vette őket. Khafrian parancsot adott a kitérésre, de az ellenség lövése így is eltalálta őket. Onarkh átesett az egyik pulton, miközben a vezérlőben kihunytak a fények és füsttel telt meg minden.
- Az ellenség teret váltott! – mondta a radarkezelő köhögve.
- Veszi a zavaró jeleit?
- Igen! Oda mennek, ahova ön jósolta.
- Uram! Az Azgul Fénye súlyosan károsodott! Az elsődleges fegyverrendszer működésképtelen, a hajtóművek teljesítménye hetven százalék alatt… - Khafrian félbeszakította a tisztet.
- Tudjuk őket követni?
- Igen, uram.
- Akkor irány a gázbolygó!
- Igenis, uram! - A kapitány kihúzta magát és énekelni kezdett, amihez mindenki csatlakozott
Aava kud laam, aava kud laam, dobiro’h mots alaam.
Low kier, low kier low. Mor kidoor alav ko’ dom, now din jadow.
„Eljöttél hát, eljöttél hát, túlvilági halál kufár. Táncoljanak hát a kardok, táncoljanak hát a kardok. Szégyent vallani én nem fogok, a vereséget győzelemmé változtatom.”
Onarkh is énekelt, arcán cinikus mosollyal.
Az első tánc véget ért, és a Vénusz Szemének nemcsak hogy a lábára léptek, hanem még kapott is egyet a szeme alá.
Ruppert kapitány megpróbált magához térni. A híd végig nyomás alatt volt. Ő becsatolta ugyan a székébe épített védőhevedereket is, mégis úgy érezte magát, mint aki keresztülment egy feketelyukon.
- Owens! – hörögte, miközben hüvelykujja körözésével jelezte, hogy élénkítő injekciót kér. Az első tiszt fölébe magasodott, majd lekent neki egy pofont. A kapitány ettől tényleg magához tért, és erős késztetést érzett arra, hogy helyben megfojtsa őt!
- Sajnálom uram, de az elsősegély szekrény ajtaja beragadt – mentegetőzött az első tiszt.
- Részletes jelentést kérek a hajó állapotáról! Negyedórája van rá, úgyhogy ne siesse el a dolgot, s lehetőleg úgy csinálja, hogy kartávolságon kívül tartózkodjon tőlem! Feltéve, ha jót akar magának!
- Igenis, uram! – hátrált el az első tiszt. Ruppert kapitány pedig vett egy mély levegőt, és kiűzte magából a feszültséget. Rideg és nyugodt viselkedése eddig sok veszélyes szituációból kihúzta őt, és ezt nem egy tacskó fogja megingatni. Hálásan gondolt vissza graxari felettese nevelő célzatú pofonjaira a peremvidéken. Fiatal, izgága zászlósként így élte túl a kalózvadász akciókat.
Az első tiszt átadta neki a kárjelentést. Nem volt szívderítő olvasmány. A hajó harcképessége hatvanhét százalékra esett vissza. A rétegpajzsnak hála a térhajtómű kisebb sérülésekkel megúszta, azonban az ellátó kábelek szakadása miatt nem kapott energiát. A burkolat több helyen átszakadt, és a jobb szárnymodul a találatok és az éles forduló miatt súlyosan károsodott. A rajta lévő fegyverzet és a segédhajtóművek így használhatatlanok voltak.
- Uram! Elértük a gázbolygót, viszont nem mehetünk le túl mélyre ilyen gyenge manőverezési képesség mellett – mondta a navigátor.
- Lépjünk a felső légkörbe és süllyedjünk le a maximális pontig, ahol még nem vagyunk közvetlen életveszélyben!
- Igenis, uram! - A hajó remegve belépett a felső légkörbe. Ruppert kapitány nem éppen így képzelte el a háború végét: a Vénusz Szeme egy gázbolygó felső légkörében bujdosott, miközben a háborús felek díszes körülmények között aláírták a békemegállapodást …
A kapitány ekkor kétszer megpofozta magát. „Járjon az eszed, és oldd meg a helyzetet! Rinyálni munka közben is tudsz!” – ahogy azt az egyik kiképzője mondogatta gyakran.
- Küldje ki az összes szerelőcsapatot! Azt akarom, hogy a fegyverek és segéd-hajtóművek mihamarabb bevethetőek legyenek, de előbb hatástalanítsák azt a zavaró egységet! – adta ki a parancsot a hídmérnöknek, aki továbbította őket a technikusoknak. A kapitány hátradőlt a székében, s folytatta a jelentés olvasását, miközben félszemmel a monitorjait figyelte. A legénység nagy része komolyabb sérülések nélkül úszta meg a harcot, kivéve azt a néhány embert, aki a sérült balszárny szektoraiban tartózkodott.
Már csak az volt a kérdés, hogy az ellenség mit fog lépni legközelebb. A Vénusz Szeme még az ugrás előtt csapást mért a narídai hajó fegyverzetére, így az most elvileg gyengébb volt, mint ők.
- Vajon utánunk jönnek majd? – tette fel a költői kérdést félhangosan a kapitány.
- Biztosra veheti, hogy igen – szólalt meg egy furcsa, morgó hang a háta mögött. Ruppert odanézett. Egy narídiai állt mögötte mosolyogva. Ez volt az a pillanat, amikor a kapitány fejében az egérke megbotlott a futópadon, és a falnak kenődött. Megállt az ész!
Nem hitte el, mégis igaz volt. Kareeb Volchen, a narídiai titkosszolgálat beépülő ügynöke miután a háborúban számos sikeres küldetést hajtott végre, a háború végén egy emberi hadihajón, távol az anyavilágtól fog meghalni. Még hónapokkal ezelőtt átvette az egyik technikus helyét, felvéve annak alakját. A neheze csak azután következett. Napokig kellett bámulnia az idegen fizimiskát a tükörben, hogy elsajátíthassa az emberi mimika használatát. Meg kellett szoknia, hogy most ember, és nem csattogtathatja agyarait köszönésképpen, ahogy anyjától tanulta odahaza. Aztán meg együtt kellett szolgálnia olyan lényekkel, akik ellen idáig harcolt. Vigyáznia kellett minden szavával és mozdulatával, nehogy véletlenül elárulja magát. Az egyik zászlós, aki vele szemben ült az étkezésnél a kapitányával dicsekedett és azzal, hogy a tizenkét fej csatája idején hogyan lőttek szét egy narídiai cirkálót, a Turasát. Történetesen Kareeb is részt vett abban az ütközetben és épp arra a hajóra volt beosztva. Türtőztetnie kellett magát, nehogy a hencegő képébe vágja a villáját. Türelmetlenségét az is fokozta, hogy a testébe ültetett szilánk még nem aktiválta magát, így Kareeb a küldetéséről még mindig nem kapott információt. Csak várt és várt, amikor is a belső kommunikációs rendszeren bemondták, hogy vége háborúnak. Tettetett örömmel együtt ünnepelt a többiekkel, majd visszavonult a kabinjába őrjöngeni. Végül lehiggadt és próbálta kitalálni, hogyan szökjön meg innen feltűnés nélkül. Azonban még mielőtt kitalálhatott volna valamit az emberi hajót, a Vénusz Szemét, ami a visszavonuló narídiai flottát követte váratlan támadás érte. Kareeb egy, a testébe épített organikus elemzőgéppel beazonosította a támadó hajót. Az Azgul Fénye volt az, és a kapitányát Khafriannak hívták. Kareeb megdöbbent. Az illető ugyan magas rangú nemes volt, de még egy nemes sem szálhatott szembe a kormány és az admiralitás parancsaival.
Hacsak nem az következett be, amiről Kareeb annyi pletykát hallott a küldetése előtt. Ahogy a háború vége felé a mérleg nyelve egyre inkább az emberek irányába mutatott, váratlanul egyre több nemesi származású tiszt hajszolta bele magát öngyilkos küldetésekbe és értelmetlen támadásokba, ezzel zűrzavart okozva saját soraikban. Mindez a „penge utolsó tánca” mítosz miatt, amiről sokan tudták, hogy színtiszta koholmány, amit kétszáz évvel ezelőtt egy vesztes háború végén a hatalmat megragadni készülő ellenkormány ötlött ki. Ez ugyanaz a szituáció volt. A hajó hatalmasat rándult. Kareeb gyorsan helyet is foglalt egy nyomáskiegyenlítő ülésben. Hallgatta, ahogy a hajótestbe épített torziós fém szinte dalol a ráható nyomás alatt. A háborúpártiak állandóan azt hangoztatták, hogy az emberek tőlük lopták el ezt a tudást, pedig az igazság az volt, hogy a kormány évekkel ezelőtt hét, félig élővé tett bolygót eladott az emberi fajnak jó pénzért mondván, hogy úgysem tudják majd befejezni azokat, és segítségért úgy is hozzájuk fognak fordulni később. Nem így lett. A hét világ a kezük alatt felvirágzott, sőt az egyiken nagy mennyiséget tudtak kitermelni ebből a különleges fémből. Ez a kis hajó, a Vénusz Szeme így méltó ellenfele volt az Azgulnak. Kár, hogy Kareeb az ellenséges térfélen ragadt. A hajó egy újabb nagy csapás után megrázkódott, miközben a torziós fém szinte már üvöltött. Kareeb valószínűleg egy időre elveszíthette az eszméletét, mert elemző gépe sípolására tért magához. Az eszköz két narídiai eredetű helyzetjelzőt észlelt. Az egyiket a legénység hamarosan meg is találta és hatástalanította a másik azonban még működött és ráadásul pont ott volt, ahol ő. Kareeb arca a felismeréstől elsápadt. Ő volt a második helyzetjelző.
Fél évvel ezelőtt vele együtt negyven ügynököt képeztek ki beépülő feladatra, akik mindannyian műtéti beavatkozáson estek át felettesük Onarkh, a kormányzat frontvonali őrszemének felügyelete alatt. Kareeb a homlokára csapott. Nem is volt itt semmiféle diverzáns küldetés a közelgő vereség mérséklésére. Az a dögevő ürülék kormányszolga nemes egyszerűséggel csalit csinált belőlük. Mindezt azért, hogy a régi rend nemesi származású híveit öngyilkos támadásokba hajszolja az emberi hajók ellen. Az ügynökök testébe épített helyzetjelzők voltak a biztosítékok arra, hogy a kapitányok minél előbb célpontra találjanak. Az új rend képes lett volna újabb heves összecsapásokat generálni azért, hogy minél előbb hatalomra jusson. S ez az álgerinces, bélsár zabáló, posványlakó ősállat Onarkh önként cuppogtatta a száját az új rend letolt gatyájú vezetői előtt jutalomért cserébe. Kareeb a felismeréstől szinte eszét vesztette, aztán lassacskán megnyugodott. Visszaváltozott eredeti alakjába és felment a hajóhídra. Minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy felfedje önmagát és az emberek oldalára álljon, de a túlélési ösztöne még a hűségénél is erősebb volt. Az ármánykodás és köpönyegforgatás amúgy is jellemző volt fajtájukra. Ő csak abban volt más, hogy az emberekkel járja majd el az összeesküvő táncot.
Ruppert kapitány nem hitt a szemének, mégis igaz volt. Egy narídiai állt felette teljes életnagyságban. A következő pillanatban elszabadultak az indulatok. Az elsőtiszt épp a kapitányhoz beszélt miszerint „hiába lőtték ki a jeladót, megjelent egy másik”, amikor is észrevette az ellenséget. Vészriadót kiáltott. A hídra biztonságiak özönlöttek be, körbefogva a behatolót. A narídiai mosolyogva körülnézett, majd így szólt:
- Egy kicsit lassú az elsőtisztje reakciója. Ennyi idő alatt végezhettem volna magával és a hídszemélyzettel.
- És ha szerencsés öné az egész híd, amíg az erősítés meg nem érkezik. Ennyi idő elég lett volna arra, hogy súlyos károkat okozzon a hajónak vagy lebénítsa. Ez a terv viszont túlzottan sok kockázatot rejt, s nem hiszem, hogy egy ilyen jól képzett ügynök, mint maga mindent félredob egy ilyen kétes kimenetelű akció miatt.
- Jól gondolja. Ha valóban a hajóra fájt volna fogam, akkor nem sejtettek volna semmit egészen az utolsó pillanatig. S ahogy az elsőtisztje megjegyezte, valóban két nyomkövető van. Az egyiket a csata hevében lőtték be a hajójába, a másik bennem van és már azóta működik, amióta átvettem egyik embere helyét hónapokkal ezelőtt.
- Utóbbinak nagyon örülök. Így a nyomkövetőt elég lesz csak kiműttetnem magából a deaktiváláshoz.
- Ha ennyire könnyű lenne, már régen megtettem volna én magam. Különben is hiába deaktiválnám, az anyag, amiből készült maga is enyhe sugárzást bocsát ki, amit az Azgul radarja nagy távolságból is képes érzékelni.
- Tehát akkor a páholyból akarja végignézni a halálunkat, miközben önfeláldozóan ön is velünk pusztul.
- Ügynök vagyok, nem céltábla. Szeretném megérni a holnapot, ahogy önök is.
- Feltételezem, van valami terve.
A narídiai egy kissé oldalra lépett, és a kezét nyújtotta a kapitánynak
- Ha teljes körű kiképzést kapott, akkor tudja, hogy most mire készülök.
- Chabraem, a szövetségkötés és az összeesküvés tánca, amikor két fél kitárja a gyenge pontjait egymásnak.
- Úgy van. – Ruppert kapitány sóhajtott egyet, és az összes fegyverest hátrébb parancsolta, majd elővette a tokjából a dísztőrét. A narídiai is így tett a tőrével. Szembeálltak egymással, és első lépésként saját nyakukhoz helyezték a tőrt.
- A nevem Ruppert Harris kapitány – kezdte a szertartást a sorhajó parancsnoka.
- A nevem Kareeb Volchen, „A” osztályú ügynök. – És kezdetét vette a tánc. Összeakasztották a tőrt tartó kezüket és egymással szemben körözni kezdtek. Végül a narídiai felkínálta a torkát és Ruppert odanyomta a tőr hegyét.
- Mi a célja azzal, hogy felfedte magát? Életösztön vagy gyávaság?
- Az életösztön, de csak részben. Otthon valószínűleg egy puccs készülődik, és ennek önök az áldozatai. – Most a kapitány kínálta fel a torkát.
- Képes a túlélés érdekében együttműködni az ellenséggel? – kérdezte Kareeb a tőrt a kapitány nyakához nyomva.
- Igen. Ha az együttműködés a túlélés mellett nagyobb célt is szolgál. – A tánc folytatódott. Most a has következett.
- Ha együttműködést akar, akkor mondjon el többet! – mondta a kapitány miközben a másik hasához szorította tőrt.
- Önök és valószínűleg más hajó legénysége is áldozata egy téves hátterű rítusnak, „a penge utolsó táncának”. A lényege az, hogy a szégyent vallott harcos egy utolsó csatában jóváteheti az összes mulasztását a saját és az ellenség életének feláldozásával. Mivel maguk győztek, a háborút támogató rend hatalma megingott. Ezt egy új rend úgy próbálja kihasználni, hogy a régi pártot nagy számban alkotó nemesi rangú harcosokat megpróbálja öngyilkosságba hajszolni ezzel a mesével.
- Ennyire hiszékenyek és naivak ezek a nemesek? – Kareeb összeráncolta a homlokát.
- A Chabraem tiltja, hogy bármelyik fél egynél több kérdést tegyen fel egy forduló alatt, de most kivételt teszek, és erre is válaszolok. Ha jobban belegondol ez a mese nem több, mint egy tálcán kínált alibi. Akik ezt az utat választják nem hisznek jobban benne, mint ön vagy én, csakis a szégyentől menekülnek. A féltékenység és az irigység nálunk sokkal dominánsabb, mint maguknál. Utáljuk azt, aki sikeresebb nálunk, utáljuk azt, aki felettünk van, ettől persze megadjuk a neki járó tisztelet és elfogadjuk az irányítását. Mégis akkor gyűlöljük a leghevesebben, amikor elbukik. A létezése értelmetlenné vált, a beléje vetett hit csak elpazarolt idő.
- Tanulságos. Mivel előzékeny volt velem, ezért ön is kérdezzen kétszer! – A tőr Ruppert hasához vándorolt.
- Első kérdés! Mit gondol rólunk, narídiaiakról?
- Pöffeszkedők, leereszkedők, vetélkedők! Félóra az önök társaságában ráébresztett arra, hogy hiányzik az elhunyt anyósom!
- Második kérdés! Érzett valaha megbánást az ön által megölt narídiaiak holtteste felett?
- Igen. Katonaként parancsokat követek, de tudom, hogy minden elesett harcos hátrahagy valakit. Ezt nem mindig könnyű elviselni ép ésszel, hiába voltak az ellenségeim. - Ruppert és Kareeb ekkor egymás arcának szegezte a kést.
- Megölhetném önt, mert az ellenségem, de akkor a biztonságiak végeznének velem. És abban az esetben ez az őrület is folytatódik – mondta Kareeb.
- Megölhetném önt, mert az ellenségem, de ezzel csökkenteném a legénységem túlélési esélyeit. – Mindketten visszacsúsztatták hüvelyébe a tőrüket. A kapitány lefújta a riasztást és kiküldte a biztonságiakat. Owens odalépett hozzá az ügynökre sandítva.
- Uram, ezzel több ponton megsértjük a biztonsági szabályokat! Ráadásul együttműködik az ellenséggel…
- Owens! A felek között tűzszünet van, mégis támadnak bennünket, ráadásul el vagyunk vágva a csapatainktól, így nem tudunk segítséget kérni. A Vénusz Szeme sérült, és itt van Kareeb ügynök, testében egy működő helyzetjelzővel, miközben a mi radarjaink alig látnak valamit …
- Értem én uram…!
- Egy fenét érti! Maga életében először egy olyan szituációba csöppent, ahol a flottakódex és a kiképzés csődöt mond, mert erre a helyzetre egyik sem alkalmazható! Ezt az idősebb flottások úgy nevezik: a Vörös Határ! Ha átlépi, onnantól kezdve magára van utalva, megkérdőjelezhető döntésekre és piszkos alkukra kényszerül a túlélés, vagy a küldetés sikerének érdekében. És ezért odahaza majd felelnie kell! Sajnálatos módon innentől kezdve Kareeb tervére kell bíznunk magunkat! Ha ezzel ön nem ért egyet, felmentem a szolgálat alól, és a tiltakozását bejegyzem a hajónaplóba. – Ruppert körbenézett a hídon. – Ez mindenkinek szól! Senkit sem kényszerítek, hogy részt vegyen ebben! Aki viszont marad, attól maradéktalan együttműködést várok el! – Végül senki sem távozott, még Owens sem. Ruppert biztosra vette, hogy a kis ficsúr valójában nem is akart kimaradni a muriból. Csak egy kicsit fontoskodott, hogy később a vizsgálóbizottság lássa, hogy ő mindenben a szabályok szerint akart eljárni. „A kis stréber”! – A kapitány a narídiaihoz fordult:
- Nos, kedves Kareeb ismertesse velünk a tervét! – Az ügynök bólintott.
- Ahogy már többször elhangzott: a testemben lévő helyzetjelzőt nem lehet eltávolítani, de ha hozzácsatoljuk a hajó érzékelő berendezéséhez, akkor legalább azt tudni fogjuk, honnan támadnak majd. Mivel a fegyvereik sérültek, ezért öngyilkos módon fognak belénk rohanni.
- Akkor csak ki kell térnünk az útjából és meg kell semmisíteni őket - tette hozzá Ruppert.
- Hősies lenne, de ezzel csak az új rend vitorláját dagasztanánk.
- Kifejtené ezt bővebben?
- Gondoljon bele kapitány! Ha az összes nemesi rangú katona meghal, aki bedőlt ennek a maszlagnak, akkor az új rend - miután jelentős többséggel átveszi a hatalmat - egyszerűen letagadja az egészet. Tanúk híján nehezen tudnák bizonyítani az ellenkezőjét. Magának most le kell győznie az Azgul Szemét, majd segítséget felajánlva ki kell vontatnia innen.
- Szóval kíméljem meg az ellenségem életét, hátha mellénk áll és tanúskodik az új rend ellenében. Egy Khafrianhoz hasonló katona miért vállalná fel a szégyent? Ráadásul még árulóvá is válna!
- Én is áruló vagyok, ha így vesszük, s a kapitánynak és nekem is a szégyen gödréből kell majd visszatérnünk, de utána tiszta lappal kezdhetünk. Én csak a győzelmünk után fogom felfedni magam előttük. – Ruppert kapitány a fejét csóválta.
- Lesz mit megmagyaráznom az admiralitásnak az akció végén.
- Azt se hagyja ki a beszámolóból, hogy önt, mint tapasztalt harcost sikeresen hátba támadták, miután ellenőrzés nélkül elhaladt egy roncsmező mellett – tette hozzá Kareeb vigyorogva. Ruppert parancsot adott a radarkezelőnek, hogy kösse össze a Vénusz Szemét Kareeb helyzetjelzőjével, bár inkább szívesebben kötözte volna hozzá a szemtelen narídiait egy kilövésre váró torpedóhoz.
- A radar kapcsolódott a helyzetjelzőhöz!
- Érzékeli már a nehézcirkálót? – Mielőtt a radarkezelő válaszolhatott volna megszólalt a közelségi riasztó. Az Azgul Fénye a ködből egyenesen feléjük száguldott. Ruppert parancsot akart adni a kitérésre, de a navigátor ismét önmagától hajtotta végre a kitérő műveletet. A Vénusz Szeme hasára telepített manőverező hajtóművek életre keltek, és hajó szinte ugrott egyet elkerülve az összeütközést.
- Jelentést kérek! – üvöltötte Ruppert kapitány.
- Uram, az Azgul Fénye távolodik, hogy újabb pozíciót vegyen fel az ütközéshez – válaszolt a radarkezelő.
- Mekkora jelenleg a hajónk harc- és manőverező képessége?
- A tolóhajtómű újra százszázalékos, a hasi és a felszíni segédhajtóművek állapota nyolcvanöt százalékos, a jobb szárnysegéd hajtóműveinek állapota kilencven százalékos, viszont a balszárnyon a segédhajtóművek csak hatvan százalékon állnak, és a kitérő manőver miatt újabb repedések jelentek meg a szektorban – jelentette a hídmérnök.
- Kezdjék a segédhajtóművek javításával!
- Igenis, uram! – A kapitány a fegyvermesterhez fordult.
- Hogy áll a fegyverzetünk?
- Az elsődleges fegyverzet kilencvenhat százalékon, a balszárny törzsén lévő energiavető az előző összecsapásban kissé megsérült. A plazmaágyú sértetlen és bevetésre kész. A másodlagos fegyverzet jelenleg hetven százalékon áll. – Ruppert nyugtázta a jelentést.
- Az Azgul Fénye újra ütköző pályára állt! Bal felől közelít! – üvöltött a radarkezelő.
- Minden energiát a főhajtóműbe! Késztessük üldözésre, hogy ne tudjon csak úgy belénk rohanni!
- Igenis, uram! - A Vénusz Szeme megindult előre, amikor is a kapitány ránézve a monitorjára ráeszmélt, hogy ismét csapdába sétált. Az Azgul Fénye üldözés közben hirtelen csökkenteni kezdte a sebességét, majd pár fokkal elfordította az orrát és ismét gyorsítani kezdett, hogy ferdeszögben csapódhasson beléjük.
- Navigátor! Delfin szaltómanőver! - A navigátor ujjai követhetetlen sebességgel mozogtak az érintőpanelen, mire a Vénusz Szeme felemelte az orrát, majd a főhajtómű segítségével meredeken emelkedni kezdett, miközben csinált egy jobb orsót is. Az Azgul Fénye alattuk száguldott el.
- Épphogy elkerültük őket. Jelenleg újabb fordulóra készülődnek!
- Navigátor! Kezdjen nagy ívű kitérőbe, nagy sebességgel próbáljunk radartávolságon belül maradni és a hátukba kerülni. Fegyvermester! Ha lőtávolba érünk célozza meg az Azgul Fénye hajtóműveit!
- Igenis, uram! – Ebben a pillanatban a jel hirtelen eltűnt, és a Vénusz Szeme ismét vakon tapogatózott a fehér ködben. Kareeb, aki a radarpult mellett ült egy pótülésen így szólt:
- Ruppert kapitány! Megszűnt az Azgul Fényének jelkibocsátása. Valószínűleg aktiválták a thárium burkolatot! – Ruppert bólintott. Már hallott erről az erősen sugárzó ritka fémről. Amit ezzel burkolnak be érzékelhetetlenné válik, cserébe halálos dózisú sugárzás éri azt, aki a közelében tartózkodik. Khafrian és legénysége tényleg öngyilkosságra készült.
- Mennyi idejük van hátra a végzetes dózisig? – kérdezte a narídiai ügynököt.
- Nagyjából hat óra. Ha élve akarjuk őket elkapni, ennyi idő áll rendelkezésünkre. - A kapitány bosszúsan felmordult. Lázasan kutatott a megoldás után, s fejében körvonalazódni kezdett a terv.
- Navigátor! Vigyen minket mélyebbre a gázbolygó légkörében, és dobja ki a hajón található összes palackszondát!
- Igenis, uram! – A szondák körülrajzották a hajót egy táguló körben arra várva, hogy a láthatatlan Azgul Fénye átgázoljon rajtuk, s így éppen a megsemmisülésük pillanatában adhassák majd le a szilárd testtel való ütközésre szánt jelzést! Ruppert kapitány eközben előkészítette a csapdát.
Khafrian kapitány véget vetett az éneklésnek. Elérték a gázbolygót, dicsőséges végzetük helyét.
- Érzékelik az emberi hajót? – kérdezte a radarkezelőt.
- Gyengén!
- Váltson át a nyomkövetőre!
- Igenis, uram! – A nyomkövető által jelzett eredmények megjelentek a kapitány monitorján. A célpont a sérüléseivel küzdött, így jelentősen legyengült.
- Teljes sebességgel előre! Álljunk ütközőpályára!
- Igenis, uram! – Azgul Fénye belemerült a gázbolygó felhőjébe, miközben remegett és nyöszörgött a ráható nyomástól. Ahogy az ellenséges hajó felé tartottak, az annak testébe lőtt nyomkövető egy pillanatra kihunyt, majd újra megjelent olyan gyorsan, hogy fel sem figyelhettek rá.
- Az ellenséges hajó ütközőtávolságban – mondta a radarkezelő, mire a kapitány behunyta a szemeit. Eljött az idő. A dal újra felcsendült. A Vénusz Szeme azonban kitért előlük, ahogy a vég is.
- Fordulómanőver! Ismételt ütközőpályára állás! - hangzott el a parancs.
- Igenis, uram! – A navigátor vezényletével az Azgul Fénye rövid idő alatt végrehajtotta a szükséges manővert.
- Ellenség előttünk!
- Teljes sebességgel előre! Készüljön az elmekapocsra!
- Igenis, uram! – Khafrian bevetette a fajuk egyik trükkjét, a rövid idejű tudategyesítést. Ő és a navigátor most egyek voltak. Direkt olyan szögből támadott, amelyről tudta, hogy könnyen kivédhető, majd visszavett a hajó sebességéből egy kissé, miközben néhány fokkal módosította az irányzékot és újra felgyorsított. „Már nem fog soká tartani” – gondolta, de az ellenséges hajó ismét kitért előlük. Khafrian dühösen a karfára csapott. A kapcsolat közte és a navigátor között megszakadt.
- Lehetséges, hogy az ellenség valahogyan ellenünk fordította a saját nyomkövetőnket?
- Igen. Ha még azelőtt rácsatlakoztatják a saját rendszerükre, mielőtt a szerkezetben működésbe lépne az önmegsemmisítő egység. – A kommunikációs tiszt elhallgatott, ujjai az érzékelő paneleken cikáztak. – Uram, a nyomkövető ugyan sértetlen, de nem a mi hajónkról származik.
- Hogyan? – kérdezte fennhangon a kapitány, de nem várta meg a választ.
- Aktiválja azonnal a thárium burkolatot!
- Igenis, uram! – A technikus végrehajtotta a parancsot, mire Onarkh előrelépett.
- Én, mint a frontvonal kormányzati őrszeme felülbírálom a parancsot! Folytatjuk a megközelítést! – A technikus zavartan a kapitányra nézett, mire az jelzett neki, hogy folytassa a művelet a parancsa szerint. Khafrian szembe fordul Onarkhval.
- Ez jelen pillanatban még az én hajóm! Magyarázatot várok öntől a katonához méltatlan viselkedése miatt!
- Ha a thárium burkolat aktív, akkor a sugárzás azelőtt végez velünk, mielőtt még újra rátalálhatnák a célpontra! – A kapitány ránézett a radarkezelőre, aki rögtön tudta mit kell tennie.
- Uram, az ellenséges hajó jelét ugyan nehezebben tudjuk nyomon követni a thárium burkolat miatt, de mivel mi most láthatatlanok vagyunk, könnyebben tudunk a közelébe férkőzni. – Khafrian visszafordult Onarkhoz.
- Én jelenleg két dolgot látok! Maga egy gyáva élősdi, aki annyira retteg a kötelességétől, hogy inkább elfutna! És itt van még ez a második nyomkövető is, ami nem is a miénk. Magyarázatot várok! – Onarkh összeszedte magát.
- Ez hadműveleti titok! Nem áll módomban felfedni ön előtt a részleteket. Felmentem magát a kapitányi posztról a hadművelet akadályoztatása miatt! – Onarkh meg akarta parancsolni, hogy tartóztassák le a kapitányt, de az kezei közé vette a fejét, és bevetette a második elme trükkjét. Egyenesen Onarkh arcába bámult, miközben a szemei kitágultak. A kormányzati összekötő megmerevedett, mire a kapitány nemes egyszerűséggel a falnak támasztotta őt.
- Tudja mit? Mivel úgyis meghalunk, ezért nyugodtan tartsa meg magának a titkos haditerveit. Együtt fogunk a túlvilági bírák elé állni, és nem hiszem, hogy túl elnézőek lesznek majd magával. Ha szerencséje van, talán megússza annyival, hogy valami alantas állatként születik újra. – Azzal otthagyta a merev Onarkh-ot a falnál.
- Folytassák a megközelítést, mégpedig teljes sebességgel! A radar maradjon rajta a célponton! Most nem fogunk hibázni!
- Igenis, uram!
A Vénusz Szeme végül pozícióba állt. Ruppert parancsára a hajó felszínéről egy drón vált le. Magával vitte anyahajója transzponderét, majd aktiválta a holografikus sugárzókat és a Vénusz Szeme képmásává vált.
- A csali aktív – jelentette a hídmérnök.
- Változtasson rajta egy kissé! Generáljon egy szimulált hajtóműszivárgást a balszárnyon, mintha komolyabban megsérültünk volna!
- Igenis, uram! – A képmás megviseltebb formát vett fel.
- Fegyvermester! Állítsa be a plazmaágyút úgy, hogy egymás után legalább háromszor elsüthessük teljes töltés mellett! A cél az Azgul Fénye hajtóműveinek megbénítása!
- Igenis, uram! – A fegyver végül ráállt arra a pontra, ahova a másik hajónak kellett megérkeznie.
- Uram! Megérkeztek a palackszondák jelei. Az Azgul Fénye gyorsan közeledik – szólalt meg a radarkezelő.
- Váltsunk rejtőző üzemmódba!
- Igenis, uram! – A hídmérnök végrehajtotta a parancsot. A hajó energiaellátása a minimálisra esett vissza, egyedül a plazmaágyú energiagócai működtek teljes erőbedobással, amiket viszont elfedtek az ólomköpenyek. A hídon csak a kezelőpultok és monitorok világítottak. Mindenki feszült csendben várakozott, míg a széteső palackszondák világosan mutatták, hogy merre jár az Azgul Fénye.
- Száz kilométer! Ötven! Az ellenség közvetlenül felettünk van – mondta a radarkezelő. Szavait igazolandó az Azgul Fénye elhaladt feledtük és a lassan távolodó csali hajó után vetette magát.
- Uram, az ellenség céltávolságban van – mondta a fegyvermester. - Célba vettem a hajtóműveket!
- Tűz! – A Vénusz Szeme három zöld villámot lőtt ki magából. Az első megszüntette a szekciót védő pajzsot, a második széthasította a páncélborítást. A harmadik lövésnek kellett volna megbénítani a hajtóművet, de az Azgul Fénye hirtelen felgyorsított, így a sugár célt tévesztett.
- A lövés célt tévesztett, az okozott kár mértéke közepes!
- Kapcsoljuk vissza az energiaellátást és eredjünk a nyomába, mielőtt még optikai távolságon kívül kerül! Célozza meg újra a főhajtóművet!
– Igenis, uram! – hallatszott a három tiszt válasza egyszerre, és a Vénusz Szeme újabb hajszába kezdett. Próbált az Azgul Fénye nyomában maradni, mire az még több energiát küldött a sérült hajtóműbe, hogy tovább gyorsítson! Az ellenséges hajó hátsó szektorait detonációk fénye világította be, miközben az egyik segédhajtómű szikrázva szakadt ki a helyéről és pörögve távolodott!
- Uram! Az Azgul Fénye főhajtóműve súlyosan károsodott, de még működőképes, és a hajót beljebb taszítja a gázbolygó légkörébe. A legénység képtelen megszakítani a működését!
- Mennyi idejük van hátra?
- Húsz perc és elérik a belső légkört, ahol a nyomás szét fogja lapítani őket!
- Akkor teljes sebességgel utánuk megyünk! Vonósugarat készenlétbe!
- Igenis, uram! - A Vénusz Szeme tehát az ellenség után merült a bolygó légkörébe. A hajótestben lévő torziós fém nyüszített, mint a kivert kutya és ez csak hangosabb lett, ahogy egyre mélyebbre mentek.
- Befogtam a hajót! - mondta a hídmérnök.
- Aktiválja a vonósugarat!
- Igenis, uram! – A Vénusz Szeme az Azgul Fénye fölé siklott, majd a sugár segítségével elkezdte kivontatni a veszélyzónából. A sziréna folyamatosan visított. A kapitány a saját monitorján figyelte, hogy hajója mennyi új sérülést szed össze a manőver miatt. A két hajó végül elhagyta a gázbolygót. A kapitány az ügynökre nézett.
- Öné a terep!
Khafrian kapitány felállt a székéből és díszkardját kivonva a főképernyőre mutatott, ahol az ellenségnek kellett feltűnnie. Nekikezdett a dal utolsó strófájának: „Ullam da porrad, ullam da porrad, ugo agan tohra. Sil fien dar oe, Sil fine fien gooe „(Előttetek állok, előttetek állok túlvilági bírák. Jobb kezetekkel az egekig emelhettek, a bal kezetekkel a mélybe taszíthattok.”) A legénység vele énekelt, így nem hallották, ahogy a radar újra meg újra felcsipog jelezvén, hogy a hajónak ismeretlen tárgyak csapódnak. Végül a képernyőn feltűnt a Vénusz Szeme, ahogy sérülten menekülni próbál.
- Álljunk ütközési pályára! Előre!
- Igenis, uram! – Az Azgul Fénye gyorsított. Khafriant annyira lefoglalta az újfent közelgő vég gondolata, hogy csak későn vette észre a monitoron villogó jelzést. Az ellenséges hajónak egyáltalán nem volt tömege. A hajó ekkor megrázkódott, majd utána még egyszer. - A támadás hátulról érte őket.
- Navigátor! Térjen ki azonnal! - Az végrehajtotta a parancsot, eközben a hajó harmadszorra is megrázkódott.
- A hajtóműszekció közepesen károsodott, több szinten szökik a levegő – sorolta a hibákat a hídmérnök.
- Minden energiát a hajtóművekbe! Radartávolságon kívülre kell kerülnünk, hogy újra próbálkozhassunk!
- Igenis, uram! – A navigátor végrehajtotta a parancsot, és a hajó gyorsulni kezdett. Valahol a hajótestben a sérült energiavezeték ebben a pillanatban adta meg magát. Az Azgul Fényét robbanások rázták meg.
- Uram, elveszítettük az egyik segédhajtóművet! A főhajtómű súlyosan károsodott, és nem tudjuk irányítani sem innen, sem a gépházból! Jelenleg a gázbolygó magja felé száguldunk irányítás nélkül!
- Küldjék ki az összes szerelőt! Javítsák ki a hajtóművet haladéktalanul!
- Igenis, uram! – Khafrian csodálta beosztottja rendíthetetlenségét, de tudta, hogy a próbálkozása reménytelen. Nem vár más rájuk, mint hiábavaló halál és a Kroj sivatag sivár pusztasága, ahova a hozzájuk hasonló veszteseket küldik a túlvilág bírái. Ekkor jelzett a radar. A Vénusz Szeme követni kezdte őket. Khafrian keserűen elmosolyodott. Az ellenség kegyelemdöfése talán javít egy kicsit a megítélésükön. Azonban a végzetes találat helyett egészen más történt. A Vénusz Szeme megragadta az Azgul Fényét, és kicibálta a gázóriás légköréből. Mielőtt még a kapitány felfoghatta volna a történteket bejövő hívás érkezett, de az ellenséges hajó kapitánya helyett egy narídiai arca tűnt fel a képernyőn.
- Üdvözlöm Khafrian kapitány! Én Kareeb Volchen, a Narídai Titkosszolgálat beépülő ügynöke vagyok.
- Üdvözlöm önt Kareeb ügynök! Úgy látom, sikerült átvennie az ellenséges hajó felett az irányítást. Ez ugyan nem az a végkifejlet amire készültem, de ha ügyesek vagyunk, akkor enyhíthetünk a szégyenünkön valamelyest, és kikalapálhatjuk egy kissé a becsületünkön esett csorbát. – Kareeb elvigyorodott.
- Sajnálom, hogy le kell törnöm a lelkesedését, de a hajó még mindig az emberek irányítása alatt áll, és én nem a foglyuk, hanem a szövetségesük vagyok. - A kép fókuszt váltott, s a háttérben feltűntek az emberek. A kapitány felállt, hogy bemutatkozzon, de Khafriant ez nem érdekelte.
- Kareeb, maga aljas áruló! Mint ügynöknek az lett volna a küldetése, hogy gyengítse az emberek pozícióját a háború alatt és a vereség küszöbén! Erre összeáll az ellenséggel gyáva életösztöntől vezérelve?! Nincs magában szemernyi büszkeség sem?
- De van. És odahaza mindketten meg fogjuk járni a szégyen gödrét! Mindazonáltal azért álltam az emberek oldalára, hogy megelőzzek egy lehetséges puccsot az anyavilágunkon.
- Milyen puccsot? - Kareeb arca sápadtabb lett, szemei vörösen izzottak.
- Most jól figyeljen ide! Én a felettesemtől, Onarkhtól kaptam hónapokkal ezelőtt a parancsot, hogy épüljek be az emberek közé diverziós akciók céljából. A küldetés paramétereit nem kaptam meg, viszont a testembe építettek egy helyzetjelzőt, hogy célhoz vezessem az önökhöz hasonló bábokat!
- De hát Onarkh itt van hajómon! – jegyezte meg a kapitány, mire Kareeb sejtelmesen elmosolyodott.
- A kedves Onarkh csak azért tartott magával, mert ön is a félreállítandók listáján van! Az ön családja nagy befolyással bír a régi rendben! És ha azt vesszük, hogy a legidősebb lánya hamarosan beházasodik a Saiton családba, akkor ez a befolyás tovább növekszik olyannyira, hogy képes az új rendnek is ellenállni. Onarkh jutalma az ön rangja és vagyona lett volna, no meg a lánya keze. - Khafrian elmosolyodott.
- Kareeb maga nagyon okos és annyira rafinált, hogy rámutatva a családom helyzetére majdnem átvert engem, hogy szimpátiám miatt elfeledjem az ön árulását.
- Khafrian maga annyira egyszerű lélek, hogy önhöz képest egy réz szobrocska az évezred rejtélye. Ezért is vezethették olyan könnyen az orránál fogva. Maga annyira fél szembenézni a szégyennel és a kudarccal, hogy bevette „ a penge utolsó tánca” olcsó mítoszát, és gondolkodás nélkül öngyilkos merénylővé változott. Sőt több idióta társa jelenleg is követi a példáját. A régi rend hatalmi pozíciója ezáltal megbomlik, így a helyét véres úton veszi át az új rend.
Khafrian megrázta a fejét.
- Ön hazudik! Csak magát mentegeti!
- Igen, van benne némi igazság. S mi a helyzet magával? A hőn áhított pengetáncot már nem kaphatja meg. Most vagy rituálisan végez magával, ahogy a tisztikara is, és a legénységet magára hagyja a szégyenében, vagy megpróbálja gyáván felrobbantani az Azgul Fényét, hogy magával rántsa az ellenséget. Harmadik lehetőségként megadja magát a Vénusz Szemének egy titkos alku keretében. A végén mind ki fogjuk jelenteni, hogy az Azgul Fénye hajtómű hiba miatt zuhant a légkörbe, és a Vénusz Szeme mentette ki onnan. Cserébe maga épségben tér haza és leállítja ezt az ostobaságot. – Khafrian mélyen magába nézett. Az ügynöknek igaza volt. Évekkel ezelőtt lelkesen szavazta meg a többiekkel az emberek elleni háborút, majd ugyanolyan lelkesen vett részt benne, hisz könnyű győzelemre számítottak. Egy régi faj egy, az űrbe épphogy csak kitámolygott faj ellen. Nevettek az emberen, hisz nem kértek az idősebb fajok támogatásából, hanem egyedül szálltak szembe a narídiai civilizációval. Végül egyikük sem győzedelmeskedett, mégis ők húzták a rövidebbet. Felsőbbrendűségük és legyőzhetetlenségük nimbusza elszállt. Khafrianra, a legénységre és még az ügynökre is a szégyen várt. Viszont azt is tudta, hogy a „szégyen árkának” vége rámpaszerűen emelkedik. Aki ott kilép, tiszta lappal kezdheti újra.
- Legyen hát! De ön is velem jön az anyabolygóra!
- Természetesen. – A képernyő elsötétült. Khafrian összeszedte magát.
- Kapcsolódjunk össze a Vénusz Szemével! A technikusok javítsák ki a hajtóművet amennyire lehet! Ha szükséges kérjenek segítséget az emberektől
- Igenis, uram! – hallatszott a válasz. Khafrian Onarkhoz fordult, aki csak a szemeit tudta mozgatni.
- Magára és rám természetesen súlyosabb büntetés vár majd. Ön államellenes bűntényt követett el és puccsistákat támogatott, míg én a megszégyenüléstől félve megtagadtam a feletteseim parancsát, s magánhadjáratba kezdtem nem törődve azzal, hogy újra kirobbanhatom a háborút. – Magához intette a biztonsági tisztet: – Vigye ezt a férget az egyik cellába! A hazafelé tartó út alatt őr álljon az ajtajában!
- Igenis, uram! – A tiszt és néhány beosztottja lecipelték az összekötőt a hídról. Khafrian pedig felkészült az elkerülhetetlen találkozásra.
Ruppert kapitány átadta Kareeb-nek a terepet és háttérbe vonult. Elgondolkodva csóválta a fejét. Ha valaki azt mondja neki hónapokkal ezelőtt, hogy a háború végén egy narídiaival fog táncolni, aki végül az oldalukra áll, és egymaga vezet le egy béketárgyalást egy értelmetlen összecsapás végén biztos, hogy az illető arcába röhög, hisz ez az egész szituáció annyira abszurd. Bár nem igazán kedvelte Kareeb-ot, most mégis ő jelentette az egyetlen esélyt arra, hogy ez az egész ügy mihamarabb véget érjen. A kapitány épségben szeretett volna hazajutni és azt sem akarta, hogy az Azgul Fénye legénysége értelmetlenül haljon meg egy aljas manipuláció következtében. A tárgyalás megkezdődött a két narídiai között. Amikor a vevőegység fókuszt váltott Ruppert kapitány felkészült rá, hogy bemutatkozzon, de Khafrian a láttára olyannyira ingerülten reagált, hogy inkább visszaült a helyére. Kareeb megpróbálta meggyőzni Khafriant a megadásról. Elkezdte felsorolni neki a fennmaradt lehetőségeket, ami között ott volt az Azgul Fénye bombává alakítása is utolsó mentsvárként. Ruppertben megállt az ütő, s az első tiszt is gyorsan kapcsolt. Halk füttyel magára vonta a kapitány figyelmét, majd kézjelekkel megkérdezte, hogy kezdjenek-e elszakadó manőverbe. A kapitány végül nemet intett. Ha Khafrian kapitány végig erre játszott, akkor most már úgysem juthatnának messzire, és ha kiderül, hogy tévednek, akkor csak magukból csinálnának hülyét és megnehezítenék Kareeb dolgát is. Végül lezárult a tárgyalás, s Khafrian ennyit mondott a vonal másik végén: „Legyen hát, de ön is velem jön!”. Kareeb, miután igennel válaszolt mosolyogva, középső ujját feltartva fordult feléjük jelezvén, hogy minden rendben van. A hídtisztek reakcióját látva azonban rájött, hogy rossz ujjat használt. Ruppert kapitány komolyságot erőltetett magára, de majdnem elröhögte magát.
- Uram! Az Azgul Fénye összekapcsolódási engedélyt kér – szólalt meg ekkor a kommunikációs tiszt.
- Az engedélyt megadom! – Felállt, magához intette a biztonsági tisztet és parancsot adott neki. Az elhagyta a hidat, hogy maga köré gyűjtse az embereit. Ruppert kapitány Kareeb-hez lépett.
- Nos, készen áll lezárni ezt a kellemetlen incidenst?
- Igen. De hadd jegyezzem meg, remek csatában volt részem.
- Még úgy is, hogy az ellenfelet kellett segítenie?
- Még úgy is. – Kareeb és Ruppert végül elhagyta a vezérlőtermet, majd csatlakoztak a biztonsági kísérethez, és együtt lementek a központi zsiliphez. A kapu sziszegve kinyílt és belépett rajta Khafrian kapitány a kíséretével.
- Engedélyt kérek a fedélzetre lépni! – mondta Ruppert szemébe nézve.
- Az engedélyt megadom. – Végül átmentek a kapuhoz közeli tárgyalóba, ahol Kareeb ismét átvette a vezetést.
- Ez a kellemetlen incidens egyik fél számára sem elfogadható, gondolom ebben mindannyian egyetértünk. A háborúnak vége van, és mindkét fél elég veszteséget szenvedett ahhoz, hogy egyhamar ne is akarja újrakezdeni. – Az ügynök körbenézett, mire mindenki bólintott. – Akkor marad, amiben megegyeztünk. Khafrian elkeseredett támadását mentőakcióként könyveljük el, ahol Ruppert kapitány a sérült narídiai hajó segítségére sietett a gázbolygó légkörében. Cserébe Khafrian hazatér, leállítja az új rend hatalmi törekvéseit. Az egyezség részeként ez az információ nem kerülhet a nagyközönség elé. Ennek tartalmát csak kapitányszintű és annál magasabb rangú egyének ismerhetik meg. Ez a kitétel mindkét oldalra kötelező érvényű. A két hajón szolgáló beosztottakra titoktartási kötelezettség vonatkozik. Ha nincs további kérdésük vagy észrevételük, pecsételjük meg az egyezményünket! – Kareeb halványzöld tekercseket és egy üvegnyi vörös tintát vett elő, majd belenyúlt a mutató ujjával, kört rajzolt a tekercsre és a közepébe írta a nevét. Ruppert és Khafrian is így tett.
- Nos, uraim ezzel az incidenst lezártnak tekintem, és a Khafriannal kötött egyezség részeként elhagyom a Vénusz Szemét. Gondolom Ruppert kapitány, inkább bámulná a hátam közepét, mint a képemet ugyebár? – kérdezte vigyorogva, mire Ruppert zavarba jött. Sosem tudta igazán leplezni az érzelmeit.
- Inkább mondjuk úgy, hogy „Kuvram o niap Kuvram ín ki niap” (A közeledő arcod helyett inkább lássam a távolodó tarkódat.) – Kareeb a szellemes válaszra vigyorogva meghajolt, és a háttérbe húzódott. – A két kapitány végül kezet fogott egymással.
- Azt hiszem, kénytelen vagyok gratulálni a győzedelmes csatához, bár azzal nehezebben tudok megbirkózni, hogy ön életre ítélt engem. Azt hiszem, keményen kell dolgoznom, hogy értékelni tudjam ezt – szólt Khafrian komoran.
- Másként fogja látni az egészet, amint odahaza kilép a napfényre.
- Minden bizonnyal.
A narídai delegáció végül Kareeb-el együtt távozott a Vénusz Szeméről. Az Azgul Szeme megindult hazafelé. Ruppert kapitány lerogyott a székébe. Ezzel lezárult az ügy könnyebbik része, a neheze azonban még csak ezután következett. A keresésükre kiküldött Nova Storm csatahajó rájuk talált, és visszakísérte őket a hatos bázisra, ahol a kapitány újfent táncra perdült, de most a vizsgáló bizottság színe előtt, akik bizony jól megizzasztották. Fennakadtak azon, hogy a Vénusz Szemén egy ellenséges kém tartózkodott. Természetesen ezért a kapitányt hibáztatták, nem pedig a sokmilliárdos bioszkenn rendszert, ami ezt a lehetőséget hivatott volna kizárni, és aminek beszerzésében sok magas rangú katona is részt vett óriási jutalékért cserébe. Ráolvasták Ruppert fejére, hogy háború idején együttműködött az ellenséggel. Igaz, hogy az már addigra véget ért. A narídiaival való tánca már csak hab volt a vizsgáló bizottság kávéjának tetején.
Ruppertet végül nem vonták felelősségre, de azért, hogy eltereljék magukról a figyelmet az összeesküvés táncát tartalmazó felvételt elérhetővé tették a flottaakadémia diplomáciai tanszéke számára, mint oktatóanyagot. Ruppert természetesen nem örült ennek, de nem volt ideje ezen rágódni. A Kareeb által felvázolt puccskísérlet annak ellenére bekövetkezett, hogy ő az ígéretéhez híven nyilvánosságra hozta az új rend aljas tervét az anyavilágon, s leállította a többi beépített ügynököt, akiket végül később Ruppertnek kellett összeszednie és diszkréten hazaszállítania. A régi és az új rend tehát összecsapott, miközben egymást túllicitálva akartak szövetkezni a Földdel. Pár magas rangú katona biztosan örömmel vezette volna újra csatába flottáját olyan nagyvállalatok támogatásával, akik szívesen bővítették volna érdekeltségeiket idegen földön. A kormány végül fityiszt mutatott nekik. Nem akartak egy hosszú háború után újat kezdeni, beleavatkozván a narídiai belügyekbe. Főleg nem úgy, hogy nyakukon volt a következő választás.
Egy újabb, hosszú veszteséglistát a polgárok biztos nem nyeltek volna le egészben, helyette inkább őket, de csak is keresztben.