Erzsike

Írta: Gänszler Beáta


Közzétéve 1 hónapja

Megtekintések száma: 399



Erzsike

Lajos fedezte fel bennem, hogy tehetségesen tudok ülni és megérteni.
Az új neveimet is ő adta. Az Erzsébetből képezte őket: Zseböli és Zsöbell. Azt mondta, ezek illenek hozzám, mert egy kicsit franciások, meg művésziek. A kicsi franciául petit, vagyis nem így ejtjük, így csak írjuk. Ejteni pötitnek ejtjük. Szerinte bennem is van művészi és franciás hajlam egy pötit, csak jó mélyen eltemetve. Azt ígérte, hogy ezt a hajlamomat majd fokozatosan előhozza. Állta a szavát. Őt meg franciásan Lüinek kellett szólítani, illetve még most is így kell, hisz élő személyiségről beszélünk.
Már mindjárt a találkozásunk hajnalán azt kérte, hogy tanulmányozzam a testem.
Adott rá egy hetet. Nagyon meglepett a kérésével, ezt meg is mondtam neki. Azt is, hogy nem értem, miért kéne vizsgálgatnom magam. Azt felelte, szereti, ha egy nő tisztában van az értékeivel, és én láthatólag nem vagyok tudatában annak, hogy milyen nagyszerű idomokkal rendelkezem. Majd szeretné ő is feltérképezni azokat, de nem akar ajtóstól rontani a házba. A torkomban dobogott a szívem, hogy egy ilyen híres filmrendező szerint nagyszerű a fizikai burkom, pláne, hogy még elemezni is akarja! Vajon mi célja lehet az én testemmel, hogy részletesen szemügyre akarja venni? Csak nem főszerepet tartogat számomra? Izgatottan figyeltem hát magam otthon. Az előszobai tükör előtt mozogtam. A bejárati ajtótól a másfél méteres távolság alatt, míg elértem a tükörig, lehetőségem nyílt megtekinteni, hogyan lépegetek. Semmi különös nem volt benne: tettem egyik lábamat a másik elé, karjaimat enyhén lóbálva.
Az egy hét nagyon hamar eltelt. Ugyanott „légyottoltunk”, ahol először: Lüi kaszting- és fotóstúdiójában, egy egy plusz két félszobás panellakásban. A közepes méretű szobáját rendezte be fotóstúdiónak, a másik kettő a magánterülete, vagyis intimszférája, ahogy ő hívja elegánsan. Amikor már egy pötit jobban ismertük egymást elsóhajtotta, hogy volt neki egy ősfás villája a Pasaréten, de elcserélte erre a minden szempontból előnyösebb panelra. Az összes idejét a munkára fordítja. Úgy mondja, hogy sok projektet tart a tűzben, és hogy manapság több projektlábon kell állni, és még egy olyan neves rendező sem ülhet a babérjain, mint ő. Például elvállal esküvői videózásokat is. Ez egyáltalán nem derogál neki.
Így keres szereplőket a nagyfilmjeihez, vagy ahogy ő fogalmaz: karakterek után kutat. Bármit is jelentsen ez. És nevetnie kell, amiért ahelyett, hogy ő fizetne ezért, még ő kap pénzt érte.
Azt mesélte, hogy ez álom ahhoz képest, amit ki kellett állnia, mire a díjnyertes filmjéért megkapta a jogdíjat a hazai vetítések után. De szerinte így is átverték, mert nem igaz, hogy csak száztizenkét néző ült be a mozikba a filmjére.
Még a kilencvenes évek elején forgatta A nő rejtett titkai című nagyjátékfilmjét, mely a női lét kérdéseit boncolgatta. Szó szerint. A történet keretét ugyanis egy valódi boncolás adta. Persze csak úgy „valódian”, ahogy egy filmben szokás, szerencsére. De így is kellően hatásos. Tudom, mert többször levetítette nekem. Az első pár alkalommal hányingerem volt egy pötit, de a tiszteletem meg a csodálatom sokkal nagyobb az irányába, ezért nem hánytam el magam. A mozi rövid tartalma lényegében az, hogy amint haladtak a halott nő testében a szikével, úgy elevenedett meg az élete a műtéti hegek nyomán. A nő fejének a feltárása is egészen érdekfeszítőre sikeredett. Lüi hosszú snittben tárta elénk a koponya lefűrészelését. El is nyerte Bulgáriában a XLIV. Tekergőző Aranykígyó Nemzetközi Filmszemlén a fődíjat. A tisztelt zsűri kiemelte, hogy a rendező új szemléletet hozott a filmgyártásba végletekig fokozva a naturalista ábrázolást. A japán kritikusok egyenesen imádták. Meg egy albán sorozatgyilkos is, aki a filmből nyerte az inspirációt a tetteihez.
— Létezik-e ennél nagyobb siker egy művész életében? — kérdezte tőlem Lüi karja ölelésében. Erre nem tudtam mit válaszolni, mert akkor még fogalmam sem volt arról, hogy mi a legnagyobb siker egy művész életében. Most is csak halvány sejtéseim vannak.

Egy hétig tanulmányoztam a testemet az előszobámban. Beszámoltam az eredményről Lüinek, aki nagyon elcsodálkozott.
— Ezt nevezed te feltérképezésnek? — kérdezte. — Nem azt kellett volna nézned, hogyan rakod egymás elé azokat az őrjítő lábaidat, főleg nem ruhában!
— Hát mit kellett volna? — firtattam.
— Meztelenül kellett volna simogatnod magad!
Jézusom! Hát én még sosem láttam magam meztelenül. Simogatni meg aztán pláne nem simogattam magam sosem. Ki hallott már ilyen marhaságot!?
— Te még nem is voltál férfival? — érdeklődött Lüi.
— Nem. Én eddig csak az urammal voltam — néztem rá nagy szemekkel.
— És előtte sem vetkőztél le sosem?
— Nem, miért vetkőztem volna?
— Hát hogyan nyúlt hozzád az a szerencsétlen?
— Érintőlegesen — feleltem.
— Érintőlegesen? Ó, istenem! Na, gyere Zsöbell, megmutatom, hogy kell élvezni az életet! — szólított fel, és húzott magához a filmgyártásba új szemléletet hozó filmrendezőm.
Velem is a végletekig fokozta a naturalizmust. Vonakodtam, vonakodtam, mert egy tisztességes elvált asszony csak úgy, fél év után hipp-hopp nem ugrik be idegen férfi ágyába.
Azzal nyugtatgattam magam, hogy Lüi végül is nem idegen férfi. És látszott rajta, hogy pont olyan karaktert keres, mint amilyen én vagyok. Csak ki kell próbálnia, hogy megbizonyosodjék efelől, és ha jó vagyok, máris enyém a főszerep. Ezt persze ő nem mondta ki, de valahogy benne volt a levegőben meg a nézésében.
Egyesülésünk színhelyét, a kisszobát teljesen betöltötte az ágy, a falakat pirosra festették. Szóltam is, hogy nem nyomja össze egy kicsit ez a szín a teret? Lüi megnyugtatott, hogy sosem tartózkodik ott olyan sokáig, hogy az nyomasztó legyen.
Első együttlétünkkor Lüi látta a megilletődöttségemet, ezért kimondottan kedves volt, egy szavam sem lehet, sőt. Nem titkolom, többször is fel-felsikongattam, mert olyan pontjaimat érintette, amik eddig rejtve maradtak előttem.
— Na ugye, nem volt ilyen jó az uraddal? — kérdezte nagyot szippantva a cigarettájából.
—Mármint az előbbi aktusra gondolsz? — kérdeztem vissza. Erre teljesen felült az ágyban, és döbbenten nézett rám.
— Te aktusnak nevezed azt, amit az előbb csináltunk?
— Miért, nem az volt?
— Nem, nem az volt. Ez egy őrülten jó, észvesztő szeretkezés volt!
Bocsánatát kértem, hogy nem vettem észre, megígértem, hogy máskor jobban figyelek. Máskor tényleg jobban odafigyeltem, de akkor sem estem extázisba, ami igen rosszul esett neki, pedig ő tudhatná a legjobban, hogy a színészi átélésnek is vannak határai.
Játék közben nem szabad teljesen elvesztenünk az eszünket, meg a kontrollt — vagy mi a csudát — magunk felett. Ezt egy színvonalas pletykalapban olvastam egy dekoratív színésznővel készült interjúban. Éreztem, hogy Lüi más koncepciót követ az úgynevezett szeretkezésben, mert beleadott anyait-apait. Mondtam is neki, hogy nagyon kellemesen érzem magam vele. Ettől borult csak ki igazán. Azt mondta, eddig a női hangosan sikoltoztak, nyögdécseltek, harapdálták a párna csücskét a szent egyesülésük közben.
— Talán nekem nem fájt annyira, mint nekik — vontam meg a vállam. Erre hitetlenkedve rázta a fejét, és majdnem elsírta magát.
— Tudod, ezért imádlak és gyűlöllek egyszerre, Zsebölimebölim! Teljesen megőrjítesz. Magadhoz láncolsz, pedig érzem, annyira érzem, hogy menekülnöm kéne tőled!
Egyáltalán nem értettem, miről beszél. Csak azt láttam, hogy egy idő után kihunyt az a kis szikra a szemében, és valahogy nem találta az utat a művészetében. Egyre többször emlegette, hogy úgy érzi, ő egy meg nem értett alkotó lett. Senkinek nem kellenek a filmötletei. Biztosítottam arról, hogy én teljesen megértem őt, meg a művészetét. A nő rejtett titkait is megértettem, miután legalább negyvenkétszer levetítette nekem, és filmkockáról filmkockára elmagyarázta, hogy mit is akart mondani filmnyelven. Addig nem is tudtam, hogy a filmnek is van nyelve.
Aztán egy napon újra vidám kis szikrák pattogtak a szemében, és újra voltak ötletei.
Sejtettem, hogy más női is.
— Nem akartam elmondani Zseböllim, nem akartalak megbántani. Tudom, hogy nehezen viseled. A mentségem annyi, hogy te megérted a művészetemet, ők meg inspirálják.
— Nincs semmi gond — feleltem. — Megértelek — tettem hozzá.
— Hogy te milyen fantasztikus vagy! — nézett rám elragadtatva.
Megint felívelőben volt a karrierje. Egyre-másra kapta a megbízásokat. Először margarinokat meg vajakat reklámozó rövidfilmeket rendezett, de nagyon hamar eljutott az étolajokig, sőt az extra szűz étolajokig. Ragaszkodott hozzá, hogy mindegyik reklámban szerepeljen egy megértően ülő nő, és az a nő én legyek. Ezek sem voltak kifejezetten főszerepek, ám rájöttem, hogy azokért akkora a harc, hogy talán meg sem éri. Ezekben a reklámokban viszont fix helyem volt. És még jól meg is fizettek.
Amúgy meg éltük az életünket. Lüi elég gyakran volt távol, amit szintén nem bántam, pedig tudtam, mi az oka.
— Csak úgy sugárzol! Örülsz, hogy felfedeztelek, Zsöbell? — kérdezte a kezemet simogatva az egyik forgatás szünetében, ahol én épp a presszóban megértően ülő nőt alakítottam. — Szeretem, amikor kicsit bandzsítasz azokkal a vakító kék szemeiddel, és úgy értesz meg. De hogyhogy más reklámokban is szerepelsz?
— Ó, hát annyi meg nem értett művész van! És én mindegyiket megértem egy pötit — sütöttem le a szemem. — Te tudod a legjobban, hogy az a megértés, az nagyon megy nekem, hiszen ezt a tehetségemet te fedezted fel bennem — néztem most egyenesen abba a meglepett arcába.
Lüi nyelt egy nagyot. Pír öntötte el azt a szépen barázdált orcáját, az orrlyukai kitágultak és még a selyemsál is félrecsúszott a ráncos nyakán.
— Ebből még baj lehet — aggodalmaskodtam. — Ebből az érdagadásból. Nem magas a vérnyomásod egy pötit?
Még most sem szólt semmit. Sőt akkor sem, amikor kihúzta a kezét a kezemből és hirtelen felpattant. Egy pillanattal később már csak a hátát láttam, amit a macskaszőrös, zöld kordzakójába bújtatott, hiába mondtam, hogy a macskáját ne hagyja felkapaszkodni a hátára, s a zakó meg egyébként is — köztünk legyen szólva — régen eltávozott a divatból.
Eltűnésén egy minutumig elrévedtem, aztán megvontam a vállam és megértőn néztem utána.