A sör

Írta: Imre Hilda


Közzétéve 1 hónapja

Megtekintések száma: 333



A sör

Hetek óta figyelte az idős férfit. Hétfőn, szerdán és vasárnap jött csak a kocsmába. Leült a sarokba, a mosdóhoz közel. Azt a helyet nem kedvelték a vendégek, mert húgyszag áradt kifelé a mellékhelyiségből mindannyiszor, ahányszor kinyitotta valaki. Az öreget nem zavarta. Világosbarna felöltőjét sose vette le, és mindig ugyanazt a csapoltat kérte. Letette maga elé és nem nyúlt hozzá. Nem itta meg, csak bámulta, majd egy óra múlva az üres poharat hátrahagyva eltűnt a kopott asztal mellől. A kocsmának dohányszaga volt még akkor is, ha rég nem füstöltek odabent. A falakról nagymellű nők kínáltak a habzó nedűt, ezeréves plakátok foszladoztak tükör mellett, de a törzsközönség nem a különleges belső miatt választotta. A megszokás vezette őket oda, hiszen már hatvan éve állt, és némely asztalterítőn látszott, hogy talán azóta van használatban, amióta megnyitott a hely.
Ő még csak két éve húzta az igát másodállásban, és bevallhatóan szerette. Erre a helyre nem olyanok jártak, akik balhéra vágytak, a drogos bandák is elkerülték, de az elegánsabb népség se tette be a lábát. Aki ismerte a Két macskát, elfogadta olyannak, amilyen. Az öreg azonban nem volt törzsvendég. Persze egy ideje bejárt, de nem ott töltötte ideje nagy részét, ahogy jónéhányan. Ha kevesen voltak, leült közéjük és hallgatta a beszélgetéseiket, már ha hagyták.
Szívesen hallgatózott, mert abban a pillanatban, amikor megnyílt egy ember, kitárult előtte egy élet. Kíváncsi volt, mások min mentek keresztül, hogy végül a kocsma lett a második otthonuk. Nem bánta, ha olykor sírtak vagy csapkodtak, megértette, hogy kellenek olyan pontok a világban, ahol a düh és a keserűség utat vághat magának büntetlenül.
A legmagányosabb vendéghez azonban esze ágában sem volt társulni. Érezte, hogy nem venné jónéven. Ezért csak a szeme sarkából figyelte, amit az óra leteltével a férfi feláll, és a sörrel együtt bevonul a vécébe. Mindig üres pohárral tért vissza, ami nyilvánvalóan azt jelentette, hogy kiöntötte a tartalmát, különben minek vitte volna be. Ez a különös rituálé egyre jobban izgatta, de hiába próbálta felvenni a szemkontaktust, nem sikerült neki. Amikor már két hónapja tartott az egész, nem bírta tovább. Úgy tett, mintha véletlenül sertepertélne az asztal körül, és miközben a mellette lévőt törölte le éppen, váratlanul megszólította az idegent.
– Ne haragudjon, de régóta figyelem, hogy kiönti a sörét! Nem ízlik?
Az idős férfi összerezzent, de nem látszott különösebben meglepettnek a kérdés hallatán.
– Nem tudom! – felelte. – Hisz, amint mondja, kiöntöm! - Arca rezzenéstelen maradt, nem látszott rajta öröm vagy szomorúság. Inkább a korából fakadó közöny volt az, ami uralta egész ábrázatát.
– Értem! – mondta, de nem értett semmit, talán csak annyit, hogy az emberek furák, és a cselekedeteikben sokszor nincs logika.
– Azt akarja tudni, hogy miért veszem meg és öntöm ki? – nézett rá a barna felöltős.
Fehér ingének gallérja össze volt gyűrődve, de nem vette észre. Ráncos keze enyhén remegett, de csak annyira, hogy még nem legyen zavaró. Lehetett volna idegességre fogni, ha nagyon akart volna hazudni a valóságról.
A pultos rápillantott, és bólintott. Érezte, hogy elkapta azt a fonalat, amely, ha megrántja, valószínűleg kinyitja az ajtót, aminek kilincsét eddig nem sikerült lenyomnia.
– Leülhetek? – kérdezte ronggyal a kezében, munkát mímelve. Az öreg intett a fejével és a szemközti székre mutatott.
– Maga amolyan kotnyeles fajta? – mondta, és hangjából nem igazán lehetett kiérezni, hogy ezt megállapításnak vagy kérdésnek szánja.
– Szó sincs róla. Érdekelnek az emberek.
– Mi a jó eget nem tud még róluk? Itt megfordul jó pár, nem hinném, hogy annyire különbözik a történetük.
– Pedig igen. – Nem vagyunk annyira sablonosak, mint hinnénk. A maga története micsoda?
– Nekem nincs történetem, nem vagyok én Seherezádé! – fortyant fel a másik. – Egyszerűen csak vagyok, élek, és ennyi az egész.
– Nem hinném. Valami oka csak van, amiért idejár nem inni!
– Ha elmondom pár szóban, nem kerülget tovább?
– Megígérem.
– No, akkor figyeljen. Nincs semmi az én életemben, ami máséban ne lett volna. Megnősültem, megcsaltam a nejem, ő is engem, aztán született két fiunk, inni kezdtem, és amikor már nem voltak józan napjaim, kitettek a házból. Megértettem őket, ne higgye, hogy nem, mégse volt hová mennem. Voltam hajléktalan is egy ideig, de amikor meghaltak a szüleim, a házukat rám hagyták. Akkor hazamentem, letettem az üveget és soha többé nem ittam egy kortyot se. Elégedett? Ezt várta?
– Kérdezhetek?
– Tudtam, hogy fog. Méghozzá az érdekli, mi lett a fiaimmal, igaz?
– Igaz.
– Mindkettő egyetemet végzett. Az egyik mérnök, a másik orvos, és egyik se törődik velem. Nem fizikálisan. Mondhatnám úgy is, hogy nem beszélünk. Szerintük én elhanyagoltam őket, és anyjuknak köszönhetik az életüket.
A csapos megcsóválta a fejét. Nézte az öreg pengevékony száját, őszes haját, ami alól kivillant rózsaszín fejbőre, és az járt a fejében, hogy ez a történet nem kerek.
– Igazuk van? – nézett mélyen a szemébe, de csak egy pillanatig, mert a vendég nem állta a tekintetét.
– Igazuk. Megütöttem a feleségem néhányszor, amikor részegen értem haza éjjel és kiabált velem. De ennek negyven éve. Azóta színjózan vagyok. Nem érdemelnék meg egy második esélyt? Az unokáimat se ismerem.
– Hát ezért nem issza meg a sörét…- jegyezte meg amaz csendesen. – Már csak azt nem értem, miért jön be? Otthon is tudna nem inni.
– Lehet. De ott egyedül vagyok. A tévén kívül még egy kutyám sincs. Itt hallok legalább emberi szót. Néha nevetést is.
– Ki kellene békülnie a gyerekeivel. Felnőttek, bizonyára azt várják, hogy maga lépjen.
– Meglehet.
– Akkor meg?
– Ne vicceljen velem. Már nem állhatok oda eléjük mondván sajnálom, elkéstem.
– Ebben nem hiszek. Akkor kérje meg az anyjukat, hogy bocsásson meg önnek.
– Két éve meghalt. A temetéséről se tudtam. Nem mentem el. Sose bocsátanak meg nekem.
A csapos felsóhajtott. Értette is, meg nem is. Tudta, hogy a félelem sok esetben gátja az első lépések megtételének. De ez mintha több lett volna annál. A férfi rettegett a visszautasítástól, hiszen nem beszélt a fiaival kiskoruk óta. Nyilvánvaló volt, hogy nem fogadnák tárt karokkal, még akkor se, ha ő lenne páduai Szent Antal.
– Akkor így zárul minden? – tette fel az utolsó kérdést.
– Ki tudja? Már meg se ismernének. A hangomat se. Talán írhatnék nekik… De mit mondjak? Hogy rongy ember voltam, de megváltoztam?
– Igen. Ha meg akarnak bocsátani, kezdetnek jó lesz. Ha nem, akkor egy regény se számítana.
Azzal felállt és magára hagyta az apát, aki mellett elment az élet. A sört aznap nem számolta fel. Legyen csak ajándék, ha már ellent tud állni neki oly régóta.

első közlés