Tizenöt kiló
Írta: Csányi Tímea
Közzétéve 4 hónapja
Megtekintések száma: 468
Tizenöt kiló
Alulírott G. J. kijelentem, hogy egyáltalán nem akartam megszabadulni attól a tizenöt kilótól.
Hogy csak úgy lecsúsztak rólam, mint vizes nadrág az Adrián arról a kisgyerekről,
Hogy arcom beesett ráncai lógnak a bőrön, mint utolsó olaszországi nyaralásunkkor az ablakba teregetett ruhák.
Hogy felállok a mérlegre és ötven kilót ha nyomok a százhetven centimmel, és most az egyszer ennek nem tudok örülni.
Hogy a kemo tehet mindenről.
Hogy pulzusom nyugalmi állapotban a negyvenötöt ütögeti, és fehér vagyok, mint a kórházi falak, amelyek közt tengetem hátralevő napjaim.
Hogy milyen jó lett volna húsz évesen átélni ezt, sutty, megszabadulni a feleslegtől és nem a bulémiával szenvedni, akkor jobban tetszettem volna talán gimiben a Lacinak is,
Hogy örültem a papusnak is, még hogy, meg a két gyereknek, bár jobb lett volna, ha tudtam volna, mi a védekezés és később jönnek az életünkbe,
Hogy ennek ellenére nem bántam meg, mert az egyik sikeres üzletember lett a másik tanár, mindkettőre büszke lehetek,
Hogy jó lett volna még több nyaralás a tetőtér beépítése helyett, anyukáékhoz tett látogatás az ország másik végébe, többször az évi kettő helyett,
Hogy kemény volt az agyhártyagyulladásból felépülni, újra járni és beszélni tanulni, egy nyolchónapossal az ölemben,
Hogy milyen kellemes volt hétvégente összejárni, Sacival, Dórival és Erzsivel, telefonon tartani a kapcsolatot még a rokkant nyugdíj után is,
Hogy az elmúlt néhány évben nem telt el úgy hónap, hogy ne jártam volna temetésen,
Hogy most már mindegy, mert Gézut arra kellett legutóbb kérnem, vegyen új köntösöket, mert leesik az összes rólam,
Hogy a Sára a másodikról is negyvenet nyomott, mikor rátették a márványkövet,
Hogy én még nem akarok oda jutni, és nem akarok parcellás sírhelyet, papot, koporsót, zenétől síró embereket, csak szórjanak szét a folyóban, költséghatékonyabb lesz,
Hogy én még kérem az Istent, könyörüljön rajtam,
Hogy még unokázni akarok, hisz most szült a Nóra.
Hogy elegem van a menzakosztból, paprikáskrumplira vágynak megmaradt fogaim.
Török sorozatokra a tévém előtt a nappalimban, a hatvan éve épített József utcai házamban.
Hogy öregek otthonáról, mondtam a gyerekeknek, hallani sem akarok,
Hogy ha meghalnék, a könyves polc tetején, a „Tóth atyafiak”-ban találják a dugi pénzt, fizessék ki abból a temetést, a többit költsék az unokákra és magukra. De osztozzanak ám nekem tisztességesen, ahogy neveltem őket, perpatvar nélkül, mert eljövök hozzájuk a mennyekből, és bekopogok az ablakon, ahogy papus is tette egy héttel a temetése után, Katus is ott volt, immár tizenöt éve.
Hogy azóta is rá gondolok.
Hogy csak reménykedek, a mennybe jutok.
Hogy két világ közt élek, mennék és maradnék is, de örülök, hogy erről a sors dönt helyettem.
Alulírott G. J. kijelentem, hogy egyáltalán nem akartam megszabadulni attól a tizenöt kilótól.
S ezért, megmondtam a nővéreknek, arra a mérlegre többet rá nem állok.