Paradicsomleves
Paradicsomleves
Peti levesébe kanalazom a tésztát.
Mindig úgy rendezem, hogy legyenek benne bőven mással- és magánhangzók.
– Zzzzzzzs… ááá... ffffff… óóó... vvvvvvv... – A vonat biztosan körbesiklik az egész
gyerekszobán, még talán a levegőjében is.
„Elrobogott már a pesti gyors, lányom, nincs már miután szaladni…” – Nagyanyám
hangja a síron túlról megreked a dunsztosüveg panelkonyhámban. Hányszor
mondogatta, miközben a papa surranójáról sikálta a megszáradt disznószardarabokat.
Mondta ezt arra válaszul, hogy mi szeretett volna lenni, fiatalon. Aztán amikor
körbelesett, és biztonságosnak ítélte a terepet, suttogva hozzátette:
– Színésznő – ujjával azonnal csendre intett. Ahogy a lehető leghalkabban kiejtette az
sz betűs szót, rögtön lesütötte a szemét. Mindig sápadt orcái ilyenkor vörösen izzottak
a szégyentől.
– Tudod, lányom, ekkora butaságot! Anyám még azelőtt lebeszélt róla, mielőtt
kigondolhattam volna.
Mama nem tudta, hogy vasárnaponként miatta futottam át a falun, hogy hamarabb
odaérjek, mint ahogy várt engem.
A ház oldalában lopóztam, hogy a szomszéd pulija se halljon meg. Lábujjhegyen
lépegettem a hálója ablakához. Emlékeimben hajlott háta nyílegyenesen húzódott a
fésülködőasztala székén. Karját fennkölten lengette a tükör előtt.
Nagyanyám szemei a kérdéstől előbb persze mintha felcsillantak volna, aztán lett
egyre komorabb a tekintete. A végén már azt hittem, a fekete szemgolyói átveszik az
irányítást a kezei felett, és kilökdös a parasztházból.
De aztán – még épp időben, úgy számoltam – mindig elfordult tőlem. Azt gondoltam,
biztosan azért, hogy ne engem bántson, ha már én is nőnemű vagyok.
– Dzzzzzs-dzzzzs-dzzs… – Peti most a kanapéról dobálhatja a mozdonyt. Kocsistul,
pályástul. De most ez sem érdekel. Levegőt akarok. Levegőt a gondolataimnak.
Keserűen elmosolyodom. Milyen gyors után szaladhatnék én? A rengeteg
kikölcsönzött könyv az éjjeliszekrényemen várja, hogy késedelmi pótlékot fizessek
utánuk olvasatlanul. A laptopot nem is emlékszem, mikor nyitottam fel utoljára, hogy
megpróbáljak néhány értelmetlen mondatot egymás mellé passzírozni, aztán lüktető
fejjel azonnal ki is töröljem.
Végül a nagyi fölállt, és tőle szokatlanul, már csak hanyagul vágta a csizmákat a
sarokba. Mintha direkt is dobta volna őket a csempéhez, odaképzelve alájuk az összes
csillogást, kelléket, és szövegkönyvet, amiről hallhatott: „Megérdemelnétek, hogy
örökre ott maradjatok!”
A mássalhangzók mindig többen vannak. Nem tudok belőlük egy értelmes mondatot
Peti elé rakni. Azt érzem, hogy egyre gyorsabban venném a levegőt, de a szűk párás
konyhában egyre kevesebb van belőle.
Nem tudom elképzelni, hogy a nagyanyám ide vágja le a trágyás csizmákat, a panelba,
a hetedik emeletre.
Egymás mellé húzgálom a becserkészett betűket: T A I R O N O – mindig tikkel a
szemem attól, hogy nincsenek ékezetek, se írásjelek.
De rögtön összekuszálom a levest: mire Peti befejezi a játékot, a betűk úgyis
elsüllyednek. Meg aztán, mit mondanék neki, mit jelent ez?
„Anyád út szélén hagyott vágya ez, fiam, most pedig menj, és keresd a saját
boldogulásodat.” Eszembe jut a ruhahalom a kanapén, és a szétdobált játékok
szanaszét a lakásban. Érzem mama félrehúzott ajkait, ugyanúgy vágom a kanalat a
szétszéledt betűkre, mint ahogy ő a csizmákat a sarokba. „Megérdemelnétek, hogy
örökre ott maradjatok!”