A gyáva

A GYÁVA

Az ÁVO-s tiszti egyenruhába öltözött férfi végigcsörtetett a börtönfolyosón.
‒ Esperes Imréért jöttem ‒ vetette oda dölyfös megközelíthetetlenséggel a
cellák előcsarnokában posztoló őrnek.
‒ Ugyan mi dolguk vele a kivégzése előtt? ‒ motyogta az, miközben a rács felé
indult.
‒ Csak nem sajnálja ezt a kommunista szemetet? ‒förmedt rá a tiszt. - Ha
gondolja, hagyom itt tespedni a bitóig, bár holtan nem sok adatot húzunk ki belőle.
‒ Először arra gondolt, elmeséli, hogy új fejlemények merültek fel, de nem akarta
túljátszani a szerepét.
‒ Jaj, dehogy! ‒ bizonytalanodott el a börtönőr. ‒ Csak szokatlan, hogy
ilyenkor…‒ Nem fejezte be a mondatot, úgy tett, mintha a zárral bíbelődne, pedig
azért húzta az időt, hogy a tiszt ne lássa vörösen izzó arcát. ‒ Meg is vagyunk.
Ezerötvenhármas ‒ kiáltotta a belső őrnek, aki az előző párbeszédből okulva
kérdés nélkül kitárta a cellaajtót.
Amikor Imre meglátta a bátyját az ajtóban, kis híján elájult.
‒ Még nem a vesztőhelyre visznek, kölyök ‒ nyugtatta a strázsa, félreértve a fiú
rosszullétét.
Sándor a gallérjánál ragadta meg az öccsét, úgy vonszolta kifelé.
‒ Ezredes úr! ‒ hangzott a háta mögött. Nem állt meg.
‒ Az te vagy ‒ mondta Imre, aki közben visszanyerte lélekjelenlétét.
‒ Micsoda, ezredes? Azt hittem minimum egy tábornok ‒ húzta el a száját,
mint akit alulértékeltek.
‒ Ugyan már! Te is voltál katona.
‒ Még azelőtt megszöktem, hogy belém verték volna a rendfokozatokat ‒
bazsalygott Sándor.
‒ Ezredes úr! ‒ lépett utánuk a külső őr. ‒ Mikorra hozza vissza az elítéltet?
‒ Nyugodjon meg, fiam! Még a kivégzés előtt visszakapja ‒ felelte Sándor a
kelleténél erélyesebben.
Ahogy kiléptek az ÁVO épületéből, Sándor szándékosan visszafogta a
tempóját, pedig legszívesebben rohant volna a lopott kocsihoz. Maga is alig hitte,
hogy egy uniformis, pár hamis papír és a biztos fellépés mire képes. A hátán
megfeszültek az izmai, miközben minden idegszála felkészült a lövésekre. De
senki sem lőtt rájuk.

Négy háztömbbel arrébb autót cseréltek. A hátsó ülésen egy sötét zakó és a
hozzá illő sapka hevert.
‒ Kapd fel azokat ‒ utasította a fiút Sándor. ‒ Te vagy a sofőröm.
‒ Igenis, uram! ‒ vigyorgott Imre.
Magára kanyarította a kabátot, a sapkát tetves hajába nyomta. A férfi a helyére
illesztette a slusszkulcsot, de mielőtt elindultak volna, a fiú köhögésben tőrt ki,
kabátja ujjába rejtve arcát. Sándor ijedten vizsgálta a zakó szövetét.
‒ Nyugi, tesó ‒ törölte meg a száját Imre. ‒ Sosem véres.
‒ Ajánlom is, hogy ne legyen! Illetlen dolog lenne meghalnod.
A fiú tudta, hogy bátyja csak félig viccel. Jókora kockázatot vállalt azzal, hogy
kihozta őt.
Sárvár határában a második autótól is megszabadultak, gyalog mentek tovább.
A férfi végig szóval tartotta Imrét, hogy az ne a kimerültségével foglalkozzon.
Minden idegennek ők egy ÁVO-s ezredes és a személyi szolgája voltak, rossz
ötletnek tűnt támogatnia a fiút.
Még át sem lépték Sándor házának küszöbét, amikor édesanyjuk sírva vonta
magához legkisebb gyermekét. Most, hogy fiai hazaértek, nem kellett tovább
táplálnia a tüzet, magukra hagyta őket a parasztház konyhájában. Sándor egyesével
a kemencébe dobta egyenruhája darabjait. Imre meztelenre vetkőzött, és egy
pisszenés nélkül merült a dézsányi meleg vízbe, pedig sebeit erősen marta a
folyadék. Ahogy elmerült, újabb köhögési roham fogta el. Bátyja aggódva figyelte.
‒ Biztos ne segítsek? ‒ kérdezte feszengve.
‒ Persze, nincs bajom. Csak mérhetetlenül fáradt vagyok ‒ felelte a fiatalabb
leragadó pillákkal.
‒ Pedig még nem lazíthatsz. Mindjárt itt van érted a szekér.
Imre felszabadította utolsó erőtartalékait. Mire anyjuk visszatért, megfürdött, és
magába erőltetett néhány falat levest. Sándor leborotválta a fiú tetves haját, és a
rabruha után azt is a tűzre vetette. Önkéntelenül is az ajtó felé indult, hogy kitárja,
kiengedve a bűzt, de öccse nyirkos testére nézve meggondolta magát.
‒ Itt a szekér ‒ lehelte az asszony.
Sándor átnyújtotta Imre új iratait. Nem voltak hamisak a szó hagyományos
értelmében. Az igazolvány eredeti gazdáját a tüdőbaj vitte el a múlt héten.
‒ Ferke! ‒ Imre hangja elcsuklott. Ismerte a fiút. ‒ Isten áldja, anyám ‒
búcsúzott száraz szemmel. Megölelte a bátyját is. Mire fellódították mellé a
holmiját, már mélyen aludt a szalma tetején.
Sándor és az asszony hangtalanul sürgölődött. Kikaparták a kemencét, elásták a
hamut. Minden nyomot eltüntettek, ami egy harmadik személy jelenlétére

utalhatott. Gyorsan végeztek. Sándor az öccse helyére ült, az még nem hűlt ki
teljesen. A férfi magába szívta a hokedliből felszálló hőt. Anyja a tarkójára hajtotta
homlokát.
‒ Nem fekszel le? ‒ kérdezte.
‒ Inkább ébren várom meg őket.
Az asszony bólintott, és magára hagyta a férfit.
Sándor egész éjjel virrasztott. Biztosra vette, hogy eljönnek érte. Jönniük kell.
Képtelenség, hogy megint megússza. Két hétig várt így, és amikor nyilvánvalóvá
vált, hogy nem tartóztatják le, egy újabb gondolat fészkelte be magát a fejébe: nem
viszik el, mert tudják, hogy nem vallana. Inkább megfigyelik.
Ettől kezdve paranoiásan ügyelt minden mozdulatára. Mindenkiben besúgót
látott. Kerülte az embereket, és azok is kerülték őt nehéz természete miatt. Mire
unokái születtek, egészen magába fordult. Öntörvényű, keserű öregemberré vált.
Utazni sem szeretett, csak a saját otthonában, felesége társaságában érezte
biztonságban magát.
Mi az ország másik táján éltünk. Bár rajongásig szerettem, bántott, hogy sosem
látogat meg, úgy véltem nem kíváncsi az unokáira.
‒ Legalább a nagymamát engedd! ‒ unszoltam később. Ekkor tudtam meg,
hogy éjszakánként fél egyedül az üres házban. Csúfoltuk, kinevettük gyávaságáért.
Hirtelen hagyott el bennünket. Kórházban esélye lett volna a gyógyulásra, de ő
hallani sem akart orvosokról, a tanult emberekben a hatalom eszközét látta. Engem
az életem utolsó nyári táborában ért a halálhíre. Gyerek voltam még. Mire
megértettem, min ment keresztül zaklatott élete folyamán, már nem volt kitől
bocsánatot kérnem. Azóta gyakran megjelenik lelki szemem előtt, de már nem azt
a vénembert látom, mint hajdanán. Egy szálfaegyenes férfit látok, aki besétál a
halál torkába, hogy megmentse öccsét a biztos pusztulástól.
Csak remélhetem, hogy érti a gondolataimat.