Életidomárok - 7. rész
Írta: Szoó Virág
Közzétéve 7 hónapja
Megtekintések száma: 193
CSABI: Német megy neki?
FANNI: Hát, még nem ért mindent az előadásokon, de azért egyre könnyebben ellavírozik.
CSABI: Majd megy neki még jobban később!
FANNI: Én is biztos vagyok benne!
CSABI: És az izompacsirta?
FANNI: Őt nem nagyon izgatja a tanulás!
CSABI: Ennyi idős koromban engem sem izgatott! Olyan laza voltam, hogy majd szétestem! Hallod? Amikor a magyartanárunk a dolgozatban azt kérdezte, mik azok a közhelyek, én odaírtam, hogy stadion. Aztán most meg tessék! Itt vagyok, aztán tanítok!
SÁRI: Most is laza vagy, de a nyelvvizsgák száma téged igazol!
CSABI: Ennyi! (összepacsiznak Sárival) Emesének órája van?
SÁRI: Igen.
CSABI: Mert vele is meg akartam beszélni egy óracserét.
FANNI: Ő is jön fényképezkedni, úgyhogy ott megbeszélhetitek.
CSABI: Frankó! Na, megyek akkor, aztán majd visszajövök nagyszünetben!
SZILVI: Ne ide gyere, Csabi! A 120-asba!
CSABI: Oké, akkor a 120-asba. Na, csá!
MINDENKI visszaköszön, Csabi kimegy
SZILVI: Milyen jó, hogy ide, hozzánk csak így belátogatnak a pasik!
SÁRI: Úgy tűnik, van némi vonzerőnk!
FANNI: Meg taszítóerőnk is. Csabit meg Gabeszt sikerült elüldöznünk. Jó lenne, ha Robi maradna.
SÁRI: Kérdés, hogy jövőre tud-e neki István teljes állást kínálni.
SZILVI: (átjön a belső irodába)
FANNI: Én nagyon remélem! Tudod, mindig Andrea jut eszembe. Lehet rá bármit mondani, és tudom, hogy itt szinte mindenkinek volt vele konfliktusa (nekem is), de én neki köszönhetem, hogy az első egyéves szerződésem után státuszba vettek. És, ha most csak rajtam múlik, hogy Robi marad-e, pláne teljes állásban, akkor az biztos, hogy mindent meg fogok érte tenni. Persze ebben van egy kis önzés is. Nem tudom elégszer elmondani, milyen hihetetlen érzés az, hogy egy valamikori tanítványom, akinek ebben a szakközépiskolában magyart tanítottam, ma itt ül mellettem, és az egyik szakja magyar. Kell ennél jobb visszajelzés, megerősítés?
Pedig nem volt az könnyű időszak, amikor őket tanítottam! A két nagy még óvodás volt, előfordult, hogy két hétig hiányoztam, mert egyik héten az egyik gyerek volt beteg, másik héten a másik. És gyakorlatilag pályakezdő voltam 31 évesen, hiszen a hat év GYES előtt csak egy tanévet tanítottam végig. Minden anyag új volt, iszonyú sokat kellett készülni, miközben a gyerekekkel is szerettem volna sokat foglalkozni.
Az a négy év halálos volt! És mégis, valamit csak sikerült jól csinálnom, ha Robi most itt van!
SZILVI: Nekem a tavalyi év volt valami ilyesmi.
SÁRI: Az biztos, hogy tavaly nem nagyon tudtunk téged jókedvre deríteni.
SZILVI: Hát, nem is lehetett. Gyakorlatilag minden nap úgy jöttem be, hogy csak azt vártam, hogy hazamehessek. Semmi kedvem nem volt a gyerekekhez, nem is csináltam semmit, csak használtam a régi anyagaimat, bementem az órákra, és túléltem. Nem tudom, a gyerekek mennyit vettek ebből észre.
FANNI: Szerintem kicsit átlényegülünk, amikor köztük vagyunk. Valószínű, hogy a hangulatunk az látszik rajtunk, de, legalábbis én, amikor rájuk figyelek, meg a tananyagra, akkor egészen más leszek. Egyszer meg is fogalmaztam magamnak, hogy a tanítás az az élethelyzet, amiben igazán önmagam vagyok.
SZILVI: Biztosan valahogy így van, de nem kívánom senkinek azt a lelkiállapotot, ami nekem tavaly kijutott. Ha a kiégésről kellett volna dokumentumfilmet forgatni, tökéletes példa lettem volna. Beteg is sokkal többször voltam. De, csak gondolj bele: én 26 éve folyamatosan tanítok. Nem szültem gyereket, tehát nem volt közben olyan időszak, amikor bármi mást csináltam volna. Tavaly lett elegem.
FANNI: De mégsem mentél el…
SZILVI: Ötven körül nem olyan könnyű ám váltani már! Hiába gondolom, hogy lenne tehetségem, mondjuk a virágkötészethez, mégiscsak elölről kellene kezdeni mindent. Valamit megtanulni (és addig persze megélni valamiből), és utána elhelyezkedni, vagy vállalkozást indítani, miközben tudod, hogy mennyi energiát öltél már bele a tanításba! Mennyi dolgozatot állítottál össze, játékos feladatot találtál ki, és próbáltál ki, mennyi illusztrációs anyagot készítettél! Csak ennek sosincs vége! Sosem mondhatod azt, hogy amim van, azon már nem kell változtatni, azt már csak előkapom, és használom. Mert mindig valamit valahogy máshogy tanítottál, tehát a dolgozatot is ehhez, meg az új csoporthoz kell igazítani. Sosincs vége.
FANNI: Ugyanakkor ettől maradunk talán fiatalok könnyebben, mert rákényszerülünk, hogy rugalmasak legyünk. És mert fiatalok között vagyunk.
LILLA: Bocsánat, hogy beleszólok! Azért ezek a fiatalok egészen mások, mint amilyenek mi voltunk, vagy akár csak azok, akiket a pályánk elején tanítottunk!
SZILVI: Az biztos!
FANNI: Hát, én meg azt gondolom, hogy nem mások! Ugyanúgy szükségük van odafigyelésre, miközben ugyanúgy lázadnak a kötöttségek ellen, akárcsak mi. A körülményeik mások!
LILLA: Fannikám! Azért azt ne tagadd le, hogy sokkal több szót kell megmagyaráznod magyarórán a versekben, mint korábban, mert egyszerűen nem értik, hiszen sosem találkoztak vele. Nem olvasnak, tehát a szókincsük sokkal szegényesebb, mint a korábbi generációké volt.
SANYI: (szerelés közben lábára ejt egy szerszámot) Bassza meg a kurva élet!
FANNI: Nem tagadom. De ezt nevezem a körülmények hatásának. Őket sokkal több csábító inger éri. Nekünk csak a könyv volt, meg a tévében az a két csatorna. Nekik meg ott a kezükben a telefon, hogy ha egy percre információ nélkül maradnának (például mert unalmas és lassú a tanár magyarázata), akkor már ugranak is rá, hogy minden pillanatban úgy érezzék, történik valami.
SÁRI: Pedig pont így nem történik semmi velük.
FANNI: Nem hát! De az illúzió megvan. Mindenesetre nekik nehezebb, szerintem, mint nekünk volt.
SZILVI: Ja. Na, megyek, lefénymásolom a dolgozatokat. (kifelé menet majdnem összeütközik a befelé tartó Zolival) Jaj! De megijesztettél!
ZOLI: (bejön, kezében fényképezőgép) Bocs! Nem akartam! Sziasztok!
SZILVI: Hát te?
ZOLI: Lejöttem hozzátok, mielőtt a 120-asba mennénk.
ÉVA: De hát Károly azt mondta, hogy neked nem jó most, ezért a nagyszünetben lesz a gyülekezés, fotózás.
ZOLI: Én pont azt mondtam neki, hogy a nagyszünet semmiképpen sem jó, mert ki kell mennem.
LILLA: Akkor, valószínűleg félreérthette.
SZILVI: Alaposan! Na, mindegy. Úgyis megyek fénymásolni, úgyhogy szólok neki is, meg Nándinak is.
ÉVA: Én meg rácsörgök Csabira.
FANNI: (kikiabál) Jól hallom? Mégis most lesz a fényképezkedés?
LILLA: Úgy tűnik.
FANNI: De jó! Pedig már egészen belelendültem a dolgozatba. (kicsit bosszankodva) Na, mindegy! Zoli! Csinálnál majd képet az én gépemmel is? Bár nekem csak ez a kis vacak van.
ZOLI: Persze.
FANNI: Bár a te gépeddel biztosan jobbak készülnek majd.
ZOLI: Hát ezzel, remélem! Mert ez a sajátom. Ami a sulinak van, azt már kézbevenni sem érdemes. Ezeréves vacak.
ÉVA: (telefonál) Szia, Csabi! Mégis most lesz a fotózás. Lejöttök?... Rendben. Számítunk rátok!
FANNI: Látom, te is kockásban vagy! Akarod, hogy legyen olyan kép is, amin rajta vagy? Mert szívesen megcsinálom, ha megmutatod, hogy kell használni a géped!
ZOLI: Nem kell feltétlenül.
SANYI: Ki kell bontanom a falat is, mert nem a csap van eltömődve. (kimegy)
ÉVA: Van egy ötletem! Azt a képet, amin Zoli is rajta lesz, majd én megcsinálom, és akkor azt nyugodtan felteheted a profilodra. Ha Zolit nem zavarja.
ZOLI: Engem nem! Én már olyan dühös vagyok attól, ami itt az oktatáspolitikában zajlik, hogy a véleményemet, az arcomat ezzel kapcsolatban bármikor felvállalom.
FANNI: Köszi!
ZOLI: A legelkeserítőbb nekem az, hogy általam korábban értelmesnek tartott emberek azt mondják, hogy milyen jó, ami van! Hogy minket aztán most felvet a pénz, meg hogy minek annyi tankönyv, az a jó, ha mindenki ugyanazt tanulja, meg minek a technika, amikor nagyapáink palatáblával is megtanultak írni-olvasni. És ezek magukat értelmiséginek tartó emberek!
LILLA: Én azzal szembesülök nap, mint nap, hogy az emberek azt gondolják, hogy a tanítás az könnyű munka. Gyakorlatilag semmi. Hiszen csak be kell menni a gyerekekhez, elmondani a tananyagot, aztán egész délután szabad vagy, meg egész nyáron is. A múltkor pont ezt mondta egy ismerősöm, hogy nem érti, hogy ilyen kevés munkával, hogy lehet ilyen sok pénzt keresni.
ÉVA: Mert a kívülálló csak a szüneteinket látja, Azt nem, hogy mi akkor is dolgozunk. Hogy hétvégén nem sokszor pihenünk, hanem javítunk, készülünk.
FANNI: A múltkor pont azt éltem át, hogy a kisboltban, ahol tegező viszonyban vagyok az eladóval, mert rendszeresen odajárok, ez a kedves eladó fél órán keresztül pocskondiázta a tanárokat, hogy gyakorlatilag nem csinálnak semmit, és hogy minden második tanár idióta és pszichopata, akit gyerek közelébe sem lenne szabad engedni. Szóval ezt mondta fél órán keresztül, és legnagyobb meglepetésemre, képes voltam mosolyogva végighallgatni, és nem szólni egy szót sem (hiszen éreztem, hogy hiábavaló lenne) egészen addig, amíg eszébe nem jutott, hogy én is tanár vagyok, és azt nem mondta, hogy azért biztosan vannak normális tanárok is. Erre is csak annyit feleltem, hogy „igyekszünk”, és elköszöntem. Hányan vannak, akik így vélekednek rólunk?
SANYI: (Visszajön, bontani kezdi a falat) Lesz egy kis por.