Ugrás

Közzétéve: 2 éve
Publicisztika
Ugrás

Ugrás

Rendhagyó ajándékként júliusban részese lehettem egy tandemugrásnak. 3500 méterről, 40 másodperc szabadesés, majd kis ejtőernyős ficánkolás után puha érkezés fenékre, a reptér füvén.
Kérdezték, hogy nem féltem-e. Féltem, de nagyon vártam, és nagyon élveztem. Jó kezekben voltam.
Félelmetes csupán az a néhány másodperc volt, amíg a gépből előre bukva felgyorsultunk. Nulláról közel 200 kilométer per órás sebességet ér el ilyenkor az ugró pár másodperc alatt. Ilyet aligha produkál autó, amely halandónak is elérhető.
Ezt követően a szabadság mámorító érzése vett körül. A szabadság érzése járt át.
Nem, nem félek tőle. Örömmel megteszem újra.
Miért írom le ezt? A szabadság ma eretnekséggé válik. Cikk jelenik meg arról egy író ember tollából, hogy korlátozni kellene végre az online irodalmat. Tehát, egy író kiált cenzúráért! Erre vitacikket írtam, amelyet az eredetit közlő orgánumnak küldtem el elsőként. Nem válaszoltak. Annyit sem, hogy megérkezett. Majd elküldtem más szerkesztőségekbe. Néhányan ugyan megírták, hogy egyetértenek, de közlésre senki sem vállalkozott. Mi ez, ha nem öncenzúra?
Tusványostól Tokajig összegyűlnek az irodalmi élet azon szereplői, akik számítanak, és a hatalom képviselői közül azok, akik számítanak rájuk. Egyelőre szép gesztusokat tesznek egymás felé, ahogy az egy szép barátság kezdetén lenni szokott (Lásd: Casablanka, avagy: Macskajaj), és mindenki mosolyog. Ott vannak azok, akik tudják, mi az erkölcsi jó, és tudják, mi az elvárt. És ha az elvárt más, akkor az erkölcsről, a jóról alkotott véleményük idomul az elváráshoz. Mosolyog, aki ott van. Mert a kirekesztés erősödik, és ők belül vannak. Érzem a bőrömön, és látom mások életében.
Határozottan mondom, bárki csóválja is a fejét, hogy a három té lényegében már jelen van, és közel vagyunk az intézményesüléséhez. A szakma önszorgalomból megőrizte, és a hatalom kegyesen meghallja majd a szakma kérését, méltánylandó igényét a szabályozásra. A kontrollra.
Kiugrani a mások által kijelölt útról, ijesztő. Zuhanáshoz hasonló érzés, aminek az eleje kimondottan extrém élmény. Hiszen nincs elérhető autó, amely így tudna gyorsulni. Csakhogy ebben a zuhanásban nem negyven másodpercig lehet részünk, hanem akár egész életünkben. Véget érhet kerekek alatt Szárszón, egy gödörben Abdán. Véget érhet valahol külföldön. Véget érhet alkoholban, deklasszálódásban. Az ember számos módon tud elbukni, elsorvadni, elerőtlenedni. De addig, amíg nem ér véget, a szabadság levegőjében tart. Hiszen, akitől elvették a kitaposott utak lehetőségét, az szabadon választ irányt.
Diákéveimben volt szerencsém szamizdatot olvasni. Persze, titkolni kellett. Ott, és úgy olvastuk, ahol avatatlan szemek nem láthatták. Ma még nem kell elbújnunk. Ma csupán úgy tesznek, mintha nem léteznénk. Mintha az irodalom tényleg csak azokból állna, akik ezeken a találkozókon a hatalommal szerelembe esnek. Bármilyen hatalommal, hiszen vannak sokan, akik már Kádár idején is ott voltak a találkozókon. Náluk van a pénz áramlásának a szabályozása. Ők mondanak jót, vagy rosszat szerkesztőknek rólad és rólam. Ők döntenek a díjakról. Ők döntenek arról, hogy a világukban létezünk-e.
Az ő világukban megszületetlenül megsemmisülünk, ha úgy döntenek. És úgy döntenek. Ez a dolguk és az érdekük.

Ám egy sem mer közülük utánunk ugrani az ismeretlenbe. A szabadságba. A kényelmes gépen maradnak, míg zuhanni nem kezd. Akkor majd tagadják, és röptében átszállnak az utána jövő gépre. Nekem muszáj volt ugrani. Én nem félek. Ez a zuhanás nem más, mint a szabadság. Az életem. Utat csak erre mutathatok.
Talán külföldi szerverekre kell majd menekülnünk. Talán a ma még nyitott ajtók is bezárulnak. Talán több rosszat hallunk majd magunkról, mint hinnénk. Talán titokban kell nyomtatnunk.
Túlzás? – Bár az lenne!
Engem kilöktek, és félve, de mégis bátran ugrom bármikor. Hiszen ma már ez az egyetlen út, amire büszke lehet késői utódom, amikor nem számít majd, hogy ki milyen magasan ült ma az uborkafán. Amikor világossá válik, hogy az erkölcsi jó sokszor más, mint az elvárt. Amikor a tekintély nem gátolja meg a korunkkal ismerkedőt, hogy a rosszat rossznak, és a jót jónak nevezze.
Barátaim! Ha az, amit teszünk, túlmutat rajtunk, akkor nem a mai nehézségekre kell néznünk, hanem arra, amit hosszú időre üzenünk. Ha nem, ha tévedtünk volna, legalább hittel élünk, és nem cserélünk erkölcsöt, meggyőződést.
Lehet tartós érték, lehet múló ábránd a törekvésünk. Mégis azt hiszem, az elvárt helyett a jót választottuk, és ez mindig túlmutat az egyes emberen.