Elfogultság A Hetedik szerkesztőségében

Elfogultság A Hetedik szerkesztőségében

Botrány! Ez a legjobb eszköz az érdeklődés felkeltésére. Megvan tehát a jó cím, és ha már a cím rávett az olvasásra, talán hasznos és érdekes információkat tudsz meg a következő bekezdésekből.
Irodalmi művekről dönteni nem könnyű dolog. Azt, amit egy szerkesztőségben meg kell ítélni, semmivel sem lehet megmérni. Természetesen lehet „szakmázni”, hiszen vannak konszenzusosan elfogadott ismérvek, amelyek alapján megítélhető, hogy formai és tartalmi szempontból mennyire hasonlít az adott mű azokhoz, amelyeket jónak szoktak tartani. Egy klasszikus formát követő versnél megítélhető, hogy megfelelő verslábakkal épülnek-e fel a sorok, hogy jól működik-e a ritmika, hogy a rímek szerkesztése mennyire jó. Egy novellánál meg lehet ítélni, hogy milyen a szerkesztése, a nyelvezete, és hogy megvan-e az a csattanó, ami általában egy novella végén lenni szokott. De ettől még nem tudjuk meg, hogy a mű üzenete milyen mértékben teszi gazdagabbá az olvasót, és hogy hány emberöltőn át veszik majd elő újra és újra, mint a művészetbe kódolt emberség felemelő megnyilvánulását.
Tudták-e József Attila kortársai, akik mellőzték őt, hogy milyen hatással lesz a magyar irodalomra annak a furcsa, sokszor összeférhetetlen, félig iskolázott, rossz társadalmi hátterű embernek a csonka életműve?
Az biztos, hogy az ő műveit nem a paraméterezhető szempontok teszik ennyire kiemelkedővé, hanem az, ami a mérhetőn és megszámlálhatón túl van. Az csak ráadás, hogy akár e szempontok alapján is van okunk rá, hogy nagyra értékeljük a műveit.
Ne szépítsük a dolgot! Egy új irodalmi alkotás értékének a megítélése nagyban szubjektív. Jelentős mértékben azon múlik, hogy a szerkesztőre mint olvasóra milyen hatással van. Kifejezetten fontos az első benyomás. Az ember ugyanis nem annyira racionális lény, mint szeretné, sokkal inkább racionalizáló. Azaz, bármilyen döntést hoz, bármit tesz, azt utóbb nagyon logikusan meg tudja magyarázni.
Bízhatunk-e ezek után a szerkesztői döntésekben? – Igen és nem. A szerkesztő is ember, aki nem lépheti túl a saját szubjektumát. Esetenként elvárásokat követ, érdekeket szolgál, előítéleteknek ad teret. Megesik, hogy egy művel kapcsolatos döntést másodlagos szempontok alapján hoz meg. Ilyen az, hogy ki a szerző, mi a téma, milyen a forma. Ma is van, akinek az írásait egy-egy szerkesztőség eleve elutasítja, akár olvasatlanul, mert a szerző számukra nem szimpatikus. És van, aki bármit küld is kegyesen, az megjelenik, mert az ő neve ilyen értékelés alá esik.
A Hetedikben a kezdetektől számolunk ezzel. Ezért a beérkezett művek első elbírálásánál arra törekszünk, hogy a szerkesztő ne ismerje a szerző kilétét.
A szerkesztők a műfaji preferenciáik alapján csoportokat alkotnak, és a csoporton belül egyfajta rotációval jelöljük ki, hogy melyik írás kikhez kerül. Ugyanis három-három, véletlenszerűen összesorsolt szerkesztő foglalkozik minden egyes írással úgy, hogy a döntésüket egymástól is függetlenül hozzák meg. E három döntés összességétől függ, hogy az adott írás a tartalomszerkesztés során esélyt kaphat-e a megjelenésre. A nyilvánvalóan gyenge írások már itt kihullanak.
A szerzők persze furfangosak. A fájl nevében, a szöveg elején, közepén, végén, és minden elképzelhető helyen felbukkanhat a szerző neve, hiába kérjük, hogy ne tüntessék fel. Van talán, aki azt gondolja, hogy a neve plusz pontokat ér. Gyomláljuk, töröljük, de megesik, hogy mégis átcsúszik.
Rendes esetben, és az esetek túlnyomó része ilyen, a szerkesztő nem tudja, ki írta azt, amit bírál. Nem ritka, hogy visszakérdeznek: ugye ezt ez, vagy az írta? Az esetek felében-harmadában eltalálják.
Van olyan szerkesztőnk, aki rendkívül tájékozott a kortárs szerzők publikációit illetően, és ha a szerző nem is közli az előző megjelenés adatait, a kollégától értesülünk. A másodközlésű művek kapcsán tehát a szerző kiléte előtte igen ritkán titok.
Mind emellett a jellemző mégis az, hogy a szerző személye ebben a szakaszban homályban marad, és csak a szöveg és az olvasó viszonyán múlik a döntés.
De még így is van elfogultság. Ízlés dolga. Van, aki számára egy klasszikus versforma eleve többet ér, ezért magasabbra értékeli, mint egy modern verset. Van, aki a megható tartalom iránt érzékenyebb, és a gyengébben megírt művet is értékesnek ítéli, ha a szívéhez szól. Van, aki nagyon fontosnak tartja a szakmainak mondott szempontokat, és van, aki kevésbé. Van, aki a kényes témákat tartózkodással fogadja, és esetenként kritikusabban értékeli, és van, aki díjazza a szerző bátorságát.
Ezért értékel három-három szerkesztő minden egyes írást, és a megjelenés előtt még két-három további szerkesztői vélemény erősíti vagy kérdőjelezi meg az így meghozott döntést.
Tudom, más szerkesztőségekben egyetlen ember is képes meghozni azt a döntést, amit nálunk három, vagy öt-hat ember hoz meg. Nálunk – is – emberek dolgoznak, akik emberi tulajdonságokkal rendelkeznek.
Mit tehet tehát a szerző?
Azt szoktuk kérni, hogy akinek van miből válogatni, az jó írásokat küldjön. Mégpedig akár ötöt-hatot is havonta. Egy-két írás kapcsán ugyanis bizonytalan a döntések értékelése. Megeshet, hogy a szerző a dédelgetve szeretett művét nem objektíven ítélte meg, és habár ő és a szűk környezete nagyon nagyra tartja az adott művet, valójában mégsem olyan kiváló. Megeshet, hogy a három szerkesztő közül, akik az első bírálati körben foglalkoznak az adott írással, ketten egyformán tévednek.
Megeshet az is, hogy a határesetnek tekinthető írások közül a rovatvezetők és a főszerkesztők pont nem azokat válogatják be. Egy-két írás tehát nem értékelhető mennyiség. Aki küldött öt-hat írást, ott már kimondhatjuk, hogy ilyen vagy olyan hányada megjelent. Az már statisztikailag is értelmezhető mennyiség. Ez éves szinten ötven-hetven írás. Ennyiből már elég világos következtetések vonhatók le.
Havi öt-hat írásnál többet küldeni azért nem érdemes, mert a mennyiség nem csap át minőségbe akkor sem, ha újra keletről fúj a szél.
Ezen felül a szerző olvashat. Ez nem árt egyetlen szerzőnek sem. Olvashatja például azt, ami megjelenik, és keresheti e művek erényeit. Mi nem a trendekhez, divatokhoz igazodunk, de az évek alatt kialakult, és folyton átgondolás és csiszolgatás alatt álló döntési folyamatban igyekszünk az értékeset elválasztani az átlagostól. Biztosan vannak vitatható döntéseink, hiszen vitatkozunk is sokszor. De összességében megismerhető az értékítéletünk.
Ezen felül még kommunikálhat is a szerző. Sok alkalom van arra, hogy párbeszédbe kezdhessen velünk. Időből soha nincs elegendő, de szívesen „műhelyezünk” szerzőinkkel.
Bizonyára vannak szerkesztőségek, ahol gépi aggyal élő istenségek végzik ezt a munkát. Nálunk emberek, akik emberi erényekkel és gyengeségekkel élnek. Ezért kérem tudomásul venni: minden és mindenki iránt elfogultak vagyunk. Legalábbis a szociálpszichológia szerint az ember menthetetlenül ilyen.