Ballada az elveszett bárányokról
Írta: Toldi Zsuzsa
Közzétéve 11 hónapja
Megtekintések száma: 276
Ballada az elveszett bárányokról
Ó, én édesem, az égbolt szürke, szakadt rojtjait kémleltem, amikor közeledő, fülsiketítő repülőzajra lettem figyelmes. Úgy perdültem körbe sarkaimon, mint aki most értette meg, hogy kivont kardú, beláthatatlan sereg üldözi, s oltalom nincsen. Az elveszett bárányok világa elérkezett. Tiszta erőmből futni kezdtem. Lábaim nagyra emeltem, térdeim épphogy piszkos arcomat nem csapkodták, karjaimmal feszesen eveztem a levegőben. Nem estem el. A fű még nem volt magas, néhol tégla és kődarabokat kellett kikerülnöm. A szürke égbolt egybefolyt a bánatos, kietlen föld könnyeivel. Egy, egy romház körvonalazódott előttem, azt kellett elérnem. Lankás domb tetején állott, a vár még kitartott, minden elpusztult, kihalt már mellőle. Senki nem hitte volna el, hogy nekem ez jelenti az életet. Ha van még esélyem az életre. A gép egyre közelebb zúgott, már nem is mögöttem, inkább a fejem tetején berregett.
Éreztem, hogy haláltusa ez, s a Sátán diadala közeleg. Messziről láttam, hogy a ház előtti kötélre tiszta ruhákat csipeszeztél ki, ó, én édesem. A szél egyre jobban zúgott, a fehér lepedők vitorlavászonként feszültek, így álltak a vésznek ellen. A csirkék ijedten futkároztak, a marha az ólajtót feszegette. Még jó, hogy reggel erősen egy vaskampóhoz kötöttem. Sem istent rejtő felhőoszlopot, sem bárkát nem leltem, az ítélet szó nélkül közelített. Ha most megállok, ha csak egy picit is elgondolkozom, tudom, hogy már minden mindegy. Az árnyakon kívül semminek nincs már jelentősége. Minden erőm latba vetettem, őrültként vágtattam feléd, ó, én édesem. Reggel még kinéztél a gránát ütötte tátongó lyukon, úgy tettél, mintha ott lenne az ablaküveg. Megpaskoltad az ágyneműt, daráltad a kávét, ha nem beszéllek le róla, még a tehén tőgyeit is megfejed. Tudom, hoztál a kútról vizet. Valami levesfélét akartál készíteni, muszáj volt enned. Most értem a fehér lepedőkhöz, azt gondoltam, majd azzal fogom félelmed verítékét letörölgetni, ó, én édesem. A romos ház hajdani udvarán szakadt, szürkésfekete fóliák hevertek, mintha kutya csócsálta volna meg őket. Nincs is kutyánk, mert itt még a kutya is kivert. A tátongó lyukra is tettünk, mert mi próbáltuk a barbárságot befalazni, próbáltunk vakként is látni, de itt már nincs elég kötény, mi képes ennyi szenvedést elrejteni. . Folytak könnyeim, amikor letörölgetted a betört üvegű szekrény ajtaját, még a szoba ép felében érdeklődve nézted a tévében a hazug híreket, s a porral küszködtél megint.
- Te nem tudod, hogy háború van? – kérdeztem félénken.
- Volt és lesz. Ez az otthonunk – mutattál a semmire kedvesen.
Akkor elszorult a torkom, mert semmit nem tudtam mondani. Most egyszerre fogok hozzád érkezni fejem felett a repülővel, én édesem.
Még látlak. Meglátom szép arcod, kezeid a nagy hasadon tartod, mint aki babát akar csitítani, majdan megszülető magzatot, kit áldott anya akar e világra hozni. Rózsaszínű a szoknyád, a tehertől jócskán feszül. Jó, hogy felvetted a barna kardigánt, még hűvös az idő, én istenem.
Két hónap van hátra a szülésig. Mintha mosolyognál, mintha felém indulnál, én édesem, hatalmasat ugrok, hogy eldugjalak, elrejtselek, hiszen te vagy az egyetlenem.
Kezed lecsúszik, térded megroggyan, a föld húz magához, s én beborítom tested testemmel. A repülő halad tovább, mocskos dolgát elvégezte. Zokogva szakad ránk a szürke eső, fekete füst mérgezi fehér lepedőnket, s én ázottan hasalok magzatunk felett, anyaméheden, ó, én édesem. Üvegesedő szemeimmel utolsó, kesergő altatót dúdolok. Ne sírj, ne sírj! Míg ember él, sosem lesz szabadsága az emberi fajtának. Önmagát pusztítja, örök rabja marad saját hálójának, s a föld sója vár minden áldozatra.
A szívem megszakad, ó, én édesem, most már megszakad…