A vers funkciója
Írta: Ferenczfi János
Közzétéve 7 hónapja
Megtekintések száma: 178
A vers funkciója
Manapság gyakran használják a kánon szó szinonimájaként a „szakma” kifejezést. Ezzel próbálva a megfogalmazásban összefogni azt, ami az érdektáborokra szakadozás miatt a kánon szóval már nem fejezhető ki. Ez érthető törekvés, de vitatandó is. A szakma kifejezés ugyanis azt sejtteti, hogy az irodalmi alkotást létrehozó ember elsősorban mesterember. Olyan ez, mintha a magyar irodalom nem állna másból, mint egymást kénytelenül elfogadó céhekből, ha pedig ez így van, csak az része az irodalomnak, akit a szakma valamely céhe befogad.
Már önmagában ez is rég meghaladott, feudális szemlélet, de a lényegi baj ennél nagyobb.
Ismerünk szobrászokat, akik készítettek épületek homlokzatára, vagy belső tereibe szobrokat. Őket elsősorban mégsem mesterembernek tartjuk, hanem művésznek. S vannak épületszobrászok, akik szobor szépségű remekeket készítettek, s mégsem művésznek, hanem szakembernek tekintjük őket. Mi ez a különbség, amit elfogadunk, holott logikailag megkérdőjelezhetőnek tűnik?
A szobor szépségű épületdísz elsősorban szép, és megfelel bizonyos elvárásoknak.
A valódi szobor, bárhol is van, megszólal, megszólít. A szakmai tökéletesség egyetlen alkotást sem tesz művészivé, még ha oly kiváló szakmunka is. A kommunikáció az, amely ugyan nehezen körvonalazható, de a különbség lényegét jelenti.
A szobor nem a szépségért van, hanem az üzenetért. Ami szép, az szakmunka, ami beszél, az művészet.
Mi az emberi beszéd? Vannak hangképző szerveink, amelyek a tüdőnkből kiáramló levegővel különféle rezgéseket hoznak létre. Ezeknek a hangrezgéseknek a sorozatát ismerjük fel beszédként. De beszéd-e pusztán a hangképző szerveinkkel létrehozott rezgés? Nyilvánvalóan nem. A beszédtől ugyanis elvárjuk, hogy kommunikációs funkciót töltsön be.
Beszéljünk tehát a kommunikációról!
A kommunikáció mindig interakció, aki kommunikál, mindig hatást kíván elérni a megszólított félnél, akár térben és időben együtt vannak, akár nem. A kommunikációhoz tehát szükséges egyfelől a szándék, amely a kommunikálót cselekvésre készteti. Szükséges aztán az üzenet, amelyen keresztül befolyással kíván lenni a másik félre, és szükséges a kódolás és dekódolás legalább nagyjából közös rendszere, hogy az üzenet megformálható és megérthető legyen. Sok minden szükséges még, de a szempontunkból ezek fontosak.
És mi fontos még? Fontos, hogy a megszólított szintén részt akarjon venni a kommunikációban. Fontos, hogy fogadja, és dekódolja az üzenetet. Fontos, hogy akarjon választ adni, tehát legyen kész reagálni az üzenetre.
Olyan nemzedék tagja vagyok, amely jobbára gyakorlatlan az idegen nyelvű kommunikációban. Nehezen fogalmazunk meg más nyelven bármit is, és nehezen értjük, amit mondanak. De van számos olyan nyelv, amelyet egy kicsit sem értünk. Felismerjük a kommunikáció szándékát, de nem tudjuk megfelelően kódolni és dekódolni az üzenetet, noha a hangképzés nagyjából ugyanúgy történik.
Engem az is zavar, ha a színpadon énekesnő zseniálisan énekel, csak épp egy szót sem értek a szövegből. Ebben az esetben a kommunikáció szándéka nincs meg. Helyette megformálás tökéletessége iránt teljesül ki az igény. Való igaz, a közönségét is megtalálja az ilyen előadás, vagy az ilyen mű. Mondhatjuk, hogy így megvalósul a tökéletes szakmunka, még ha művészetnek nevezik is.
Tanácsolják persze, hogy művelődjek, és ismerjem meg a darab szövegkönyvét előre. Ez működik. Ilyenkor a szerző kommunikál velem, da az énekes csupán hangászati kőfaragóként tündököl.
Miért fontos mindez?
Nagy szerencse, hogy a mi nyelvünkben van két szó a költői alkotásra: a vers, és a költemény. Érdekes, hogy a költészet közkeletű szó, míg a versészet mesterkéltnek és szokatlannak hat.
Térjünk vissza egy fontos apróság erejéig a kommunikációhoz! A kommunikációban nem csupán az elsődleges jelentés kerül átadásra, de sok mögöttes, másodlagos, metajelentés is. Sokszor az üzenet részben mást jelent annak, aki mondja, és annak, aki hallja, mert a múltunk, az önképünk, a világképünk, de még a pillanatnyi érzelmeink is befolyásolják a kódolást és a dekódolást, azaz a megfogalmazást és a megértést. A költészet, mint minden igazi művészi teljesítmény, egységet teremt az elsődleges, tudatos jelentéstartam és a meta elentések között. A költemény többet mond a befogadónak, mint amit a közlő megfogalmazott, mert a dekódolás során személyessé válik.
A vers olyan, akár a kő, amit megformálnak. Az épületszobrász olyan, mint az énekesnő a színpadon, vagy a versész: szépet formál, de nem jelent többet annál, ami az elsődleges jelentéstartamában van. Esetenként szinte semmit sem jelent. A költemény viszont olyan, mint a kő, amit a szobrász formált meg. Akár órákig tudod nézni, és nem válik unalmassá, mert beszél. Ahogy a kő, úgy a vers is csupán hordozó anyag. A vers funkciója az, hogy hordozza a költeményt. Ám ezt a funkciót nagyon sok vers nem tölti be. Szépek, mesteriek, olykor bravúrosak, s egyben hiábavalók, akár a kövér nő áriája, vagy a százegyedik tökéletes fríz az épületen. Csak magukat mutatják, de nem tárnak fel világokat a befogadóban.
Van remek vers, ami remek költeményt hordoz. Van remek vers, ami nem hordoz költeményt.
És van olyan költemény is, amit szinte nem is vers hordoz. Elég Pilinszky négysorosára utalnunk. Alig vers, de micsoda költemény!
A mi művészetünk a költészet. Tévút tehát, ha a versészet szempontjai szerint értékelnünk. A mű nem a vers minőségétől válik maradandó értékké, hanem a költeménytől, amit a vers hordoz. Nekünk nem épületszobrászokká kell válnunk, akik százegyedszer is tökéletesen kifaragják ugyanazt a frízt, hanem szobrászokká, akik túllépnek a tökéletességen. Hogy egyszerűbben fogalmazzam: a szakmai tökéletesség vagy tökéletlenség nem lényegtelen, de feltétlenül másodlagos szempont.
Számos nagy költeményt hordoz épp csak közepes vers. És számos bravúros vers van, amelyek nem hordoznak szinte semmit. A szakma versészetben gondolkodik, és a verselést méricskéli, mintha az lenne az érték. De a kő, ami beszél, a költemény.
A céhek épületszobrászokat nevelnek, és a frízek szabályosságát, egyformaságát mérik. A művész nem szabályokban gondolkodik, hanem az üzenet létrehozásának a vágyában él, nem megfelel, hanem alkot. Egyedit, emberit, mélyet, maradandót.
Nem a forma tökéletessége fontos, hanem az üzenet mélysége, magassága, szélessége, jelenen túlisága.
A vers funkciója az, hogy hordozza a költeményt. Amíg verset írsz, mester lehetsz, de költővé akkor válsz csupán, ha túllépsz a versen, és a költemény válik a céloddá, a levegővé, amit lélegzel. A szívdobbanásoddá.
Ha beszélni kezdesz, a hang úgyszólván magától megképződik. Ha igényes beszélőkkel beszélgetsz sokat, és odafigyelsz rá, hogy magad is igényesen beszélj, széppé, minőségivé válik a beszéded. Jól és szépen formálod meg a hangrezgéseket, a követ. Még választékosan fogalmazni is megtanulhatsz. De a beszéd igazi szépsége az üzenet erejében, emberi voltában van, amit nem lehet szakmai szempontokkal megragadni. Olvass jó verseket! Engedd, hogy neveljenek, pallérozzanak! Nem, nem a kiemelkedő versészek, hanem a kiemelkedő költők! Mert a verseket elfelejtik, de a költemények korokon túl is élnek, tovább, mint régi épületek töredező kövei.
Kérdezz, felelj, üzenj! Így emberi.
Ne verset írj! Csakis költeményt.
Csakis költeményt!