A színész műhelye: Boér Ferenc
Írta: Fábián József
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 336
A színész műhelye
Boér Ferenc
„Mi felelősek is vagyunk egy nemzetiség önismeretéért, kultúrájáért, s ha akarod, a fennmaradásáért.”
Ő sem akart először kötélnek állni. Szerénységből. Mit is mondhatna ő, mikor mások úgyis mondanak eleget. Mikor végre rászánta magát, és a lakásán felkerestem, még mindig éreztem benne egy kis tartózkodást. Mondta, ő nem szerette azokat a beszélgetéseket a Korunkban sem. Kérdezte, miért választottam pont őt, hogy esett rá a választásom, mikor nem is ismerem. Zavarba hozott. Hiszen játszottam veled, feleltem neki. Catavencu voltál, amikor én Zoe. – De hát ez nem elég. – És számítasz a hazai magyar színészgárdában, folytattam. Kikerülhetetlen vagy. És rajta vagy az én listámon is, bár nem érvényesülhet csupán az én szempontom, hiszen nem ismerhetek annyira mindenkit. Ezért örülök, hogy játszhattam veled, mondom neki. Annyira hiányzik művelődési életünkből a színészi szó, a leírt és közölt színészi vallomás arról a munkáról, amit mi végzünk, hogy nem lehetek ennyire szűkkeblű. Azon kívül az sem biztos, hogy vagyok annyira izgalmas egyéniség, aki megérdemelné, hogy az ő kedvencei segítségével rajzolja ki a saját arcát. Bár ez úgyis kiderül.
Végre megadta magát. Mint a nem éppen a legjobbkor felszólított diák ül velem szemben, kicsit kényszeredetten, ami szerencsére nemsokára eltűnik a beszélgetés folyamán. Nem könnyen nyíló ember, nem tárulkozik ki szívesen. 1982.-t írunk.
- Miért nem szeretted azokat a beszélgetéseket a Korunkban? – kérdem.
Szemben ülök a hatalmas könyvespolccal. Párnát rak alám, hogy magasabbra kerüljek, t.i. A szék alacsonyabb az asztalhoz képest. Velem szemben ülve szinte eltűnik előlem ő is, csak a fejét látom, amint állát behúzva tartózkodóan kezd neki. Felesége, a kitűnő táncos a vásárhelyi népi együttesnél, kávét hoz nekünk.
- Beszéljen mindenki önmagáról. Ha minden ember egy külön univerzum, akkor minden alkotó is az. A saját módszeréről, belső meglátásairól beszélhet, arról az állapotról, amelyben teremthet olykor-olykor valamit. A maga dimenzióiról beszélhet, nem általánosíthat. Más, ha valaki összehasonlítást végez. Nem szeretem, ha a színésznek így vagy úgy kell viselkednie. Szabályokat állítani nem lehet. Ez az egyik. A másik, nem szeretem, amikor nagyon el vagyunk foglalva saját kiszolgáltatottságunkkal, nyomorultságunkkal. Az ember azzal vonuljon el, ami van, azt vállalja és csinálja… Lehet, hogy bennem van a hiba.
- Vagy én nem kérdeztem jól.
- Talán túlzottan szemérmes ember vagyok. – Nem vesz tudomást a közbevetésemről. – S ami rendkívül meglep, hogy szinte mindig úgy történnek ezek a nyilatkozatok, mintha valamelyik nyugat európai metropolisban lennénk, nem pedig egy történelmileg, társadalmilag igazán meghatározott helyen. Olyan, tulajdonképpen készen kapott körülmények között, melyek eleve kell tudatosítsák bennünk, hogy vállaljuk azt, amit csinálunk. Tudatosan és közérthetően. Vállaljuk-e azt, hogy egy nemzetiség napszámosai vagyunk, s akkor ennek a körülményei közt próbálunk élni, gondolkozni és dolgozni, vagy pedig egyfolytában belekesergünk a világba. Lehetne másképp is, persze. Ezt a másképpent valahol itt kellene és itt kellett volna megteremteni. Szépnek tartom az „itt és mást” ethoszát hangoztató magatartást, csak azért nem tudom a „most-ot” sem elfelejteni – utal Bretter György* nemrég megjelent könyvére. – Azt mondanám, itt és valamit. Ez a valami sajnos az utóbbi években nagyon ritkán mutatkozik meg, bukkan föl egy-egy színházi törekvésben, színházi ember törekvésében, legyen az rendező vagy színész. Sajnos sehogy sem sikeredik a közös nevezőre jutás. Amire bizonyos mértékben történtek kísérletek, lásd a nemzetiségi kollokviumokat. Csak ennek a további hatékonyságát nem észleli az ember. Valahol itt voltak ellenérzéseim a nyilatkozatokkal szemben. De mondom, lehet, hogy nekem nincs igazam.
Nem beszél gyorsan. Megfontolja, amit mond.
- Nem is mentem azzal a célzattal, hogy ott maradjak Szatmáron. Nem is hittem, hogy ilyen sok időt, húsz év, fogok ott tölteni. Bár sokszor kaptam meghívást az évek folyamán, nem éreztem annak szükségét, hogy cseberből vederbe kerüljek. A színházváltoztatás nagyon jó dolog, egészséges dolog lenne, ha az ember többször cserélhetne együttest. A kényszerűség determinál. Nem érzem jól magam ebben az abszolút letelepedett pálya-állapotban. Valahol üdvös, hogy az embernek legyen egy otthona. A színész, amíg bírja lélekkel, és hittel, energiával, azt a közösséget kellene otthonának érezze, amelyik lelkiségben, nyelviségben hozzá tartozik. Nem hiszem, hogy jó az, ha egy életen keresztül egy társulatnál maradsz. Adott pillanatban képtelenek vagyunk frissülést jelenteni egymásnak. Vagy megszokunk és belefáradunk egymás nap mint nap látott, észlelt gondolkodásmódjába, munkamódszerébe, kívánalmaiba. Sajnos ez részemről mindig utópia marad, hogy egy egészséges fluktuáció lehetősége megteremtődjön. Még úgy is, hogy az ember maradjon meg vásárhelyi, stb. színésznek, csak időnként fel tudjon frissülni más társulat kebelében, vagy frissítőként hasson ott. Mint ahogy egy-egy rendezőnek vagy egy-egy színészkollegának nagy ritkán megadatik.
- Van érezhető színvonalbeli különbség a társulatok közt?
- Ezt hogy érted? Minden társulat más. Minden társulatban van, kellene legyen néhány motor. Különbségek, nyilvánvalóan vannak. Annak idején egy olyan társulathoz kerültem, ami rendkívül homogén volt. De értsd úgy, hogy ügyszeretetben, etikában, fegyelmezettségben, el egészen a jó értelemben vett szoros emberi kapcsolatokig. Ez tartott egy darabig.
- Megbomlott?
- Inkább fellazult. Igazgatócserék, rendezők eltávozása a társulat testéből, új rendezők kitermelése és egyfajta korszakváltás a fiatalok megjelenésével… Hogy én színész lettem, ez a szatmári korszaknak köszönhető. Elég nehéz volt betörni közéjük. Sok embernek sok mindent köszönhetek, sokra szomorúsággal emlékszem vissza, ez természetes. A dolog lényege, hogy már évekkel eljövetelem előtt megérlelődött bennem az az érzés, hogy ez már nem az én hajdani társulatom. És lehet, itt megint bennem van a hiba, mert tulajdonképpen játszottam…
Most gondolkozik el az életén, nem előre gyártott válaszokkal próbál lehengerelni. Bármennyire is zárkózott, megvan benne az interjúalanynak az a ritka képessége, hogy nem szégyell a kérdező előtt eltöprengeni. Szeretem benne ezt a fajta nyíltságot. A legtermészetesebb, magától értetődő, nincs benne semmi erőszakoltság.
- Művészeti aligazgató is voltál egy évig.
- Én már azelőtt el akartam jönni. Tárgyaltam már az itteni vezetőséggel, hogy ’80. január elsejétől átjövök. S akkor novemberben felhívtak a megyei szervekhez, és közölték, hogy kineveznek művészeti aligazgatónak. Új igazgató került a színház élére s mindkét szekcióra kineveztek egy ilyet. Hogy eljöttem, megszűnt ez a poszt. De ezek lényegtelen dolgok. Nyolc hónapig voltam ebben a beosztásban. Nehéz periódus volt, ennyi idő alatt nem is lehet csodákat művelni. Nem is akartam különösebben exponálni magam. Szerencsémre itt tartották a posztomat. Egy időre előttem is kérdésessé vált, hogy egyáltalán hazajöjjek-e. A megszokotthoz képest új színházi, színpadi látásmódot szerettem volna. Csak nem volt hozzá rendezői fedezet.
- Ott vagy itt?
- Ott, ami arra késztetett volna, hogy továbbra is vállaljam a funkciót. Ezzel nem az ottaniak munkáját akarom lebecsülni, szó sincs erről. Csak szerettem volna túllépni az egy az egyben-i gondolkozásmódon. Színpadi megjelenítésre gondolok. De hát ez nem csak ott probléma, tudomásom szerint ez általános a hat magyar színházban. Aztán nyilván támadások is értek, a Shakespeare-ciklus vád, azt se vették jónéven, hogy minden kollegának igyekeztem feladatot biztosítani. Nyilván, most paradoxonnak hat, amit mondok, mert nem vagyok a demokratizmus híve a színházban, mint ahogy nem is létezhet színházban demokrácia. A tehetségek és a tehetségekkel való bánásmód mindenkivel különböző. Azt tartom elsősorban színházi embernek, aki több tehetséggel áldatott meg és ezt nehéz, kitartó munkával tudja is kamatoztatni, ennek tartom fenn az abszolút jogot. De mert a színpadon nem egyformák a darabok és a szerepek adta követelmények, egyformán szükség van az egész előadás testét végigjátszó színészre és az epizodistára, a statisztára, mert hát ez már közhelyszerűen elkoptatott mondás, hogy a mi munkánk kollektív munka. Ez, azt hiszem örökérvényű igazság. És eléggé nehéz helyzetben van mindenik társulatunk, az emberek maguk is elég sok problémával küszködnek. Egészséges, alkotó hangulat fenntartásához az szükségeltetik, hogy a társulat minden tagja bővelkedjen a kielégítettség-érzetben. Az idő és a munka úgyis helyre teszi az értékeket. Csak hát nyilván, meg kell ehhez teremteni a körülményeket. Hogy a színészember meggyőződjön, vagy meggyőzhető legyen képességei milyenségét illetően. Nos, hát erre ott is eléggé kevés gondot fordítottak az eljövetelem előtt, és sajnos itt sincsenek rózsás tapasztalataim. Mert hát annyit már tudok, hogy azért egy társulat hangulatát, munkakedvét és végeredményben munkájának milyenségét a színház vezetőinek a tevékenysége határozza meg. Hiába vannak tehetséges emberek, ha nincs egy összetartó erő. Nincs egy olyan lélek, aki szinte osztódással megszaporodik, és mindegyik tagjába beleplántálja magát. Akire jól esik felnézni, akiben jólesik hinni, bízni. S akiben érzed azt, hogy nem csak egyik napról a másikra való vegetálásban, valahogy lesz- ben, de abban él, s főleg ég, hogy a mi ügyünk az a szó legnemesebb értelmében ügy legyen.
- Intellektuális beállítású színésznek tartod magad, vagy intuíciókra épül inkább a szerepfelépítés nálad? Hogy dolgozol?
- Ne haragudj, nem szeretem ezt az elhatárolást. Nem tudom, milyen lennék, ha csak ilyen vagy csak olyan lennék. Érzések nélkül nem tudok létezni a színpadon. Gondolkodás nélkül pedig nem lehet. Csak magamról beszélek, nem általánosítok. Nem tudom a kettőt elkülöníteni.
- Van inkább ilyen és inkább olyan, elismered?
- Nyilvánvaló. Ezért izgalmas. Egyfajta gyakorlat kérdése, rendező kérdése, ki hogy építi fel a szerepeit, kinek milyen a kifutási pályája.
- Azért, kérlek, mondd el, te milyen vagy. Én sokat tanulok abból, amit ti elmondotok magatokról.
- Nyilván, az ember fiatalon sokat hall… Majdnem huszonöt éves pályafutásom alatt már annyi tapasztalat összegyűlt bennem, sok minden tudatosodik, amit előbb nem volt lehetőségem megfogalmazni. Ez sokkal bonyolultabb, mint ahogy így, szinte polarizálva látszik. Azt kellene feszegessük, hogy mi a tehetség? Az külön tanulmány tárgya lehetne.
- Nos, mi hát a tehetség? – kapok a felajánlott kérdésen. Habozik válaszolni.
- Hát igen, mi is az? Nem tudnám neked megmondani. Valószínű, ha leülnék, és hosszú ideig gondolkoznék rajta s egybevetném a különböző színészi módszerekről, hitvallásokról szóló nyilatkozatokat, véleményeket, egyfajta definíciót én is adhatnék. Ez nem az én kötelességem. Csak magamban keresgélhetem, ha tehetséges ember vagyok. Színész – javítja ki magát, és mosolyog azzal a mosollyal, amikor az ember megkérdőjelezi egész életét. – Az, hogy egyáltalán van véleményem a világról, a létről, az élet értelméről… Hiszek abban, hogy csodálatos dolog emberként élni, mert hiszen ha az anyag részecskéje voltam valaha, s valószínű voltam, lehettem volna fű, fa virág, vagy állatka is, de hát embernek születtem s ez csodálatos… Rapszodikus ember vagyok, most fogalmazódik meg, mi is bennem ez a tehetség. Elég későn érő emberke voltam. Hosszú ideig, sőt, még manapság is naivan csodálkozom rá a világra. És tágul a horizont. Az ember beleszületik egy családba, aztán lassan-lassan tudatosul benne, hogy rokonok is vannak, ismerősök, osztálytársak, munkatársak és valami csodálatos érzés tapasztalni, hogy barátok is. Aztán ez az érzés fokozódik, az ember rádöbben arra, hogy egy közösség tagja, rájön arra, hogy a világ mind közösségekből áll, s egyszer csak rádöbben, hogy úgy kap értelmet az élete, ha hasznosítani tudja magát. Ez volt az egyik belső kényszerem. A másik az, hogy valahogyan fölvenni a kommunikációt az emberekkel. Valószínűleg ez is a tehetség egyik része, hogy az ember föl tudja-e venni, és hogyan tudja fölvenni az emberekkel való kommunikálás fonalát. Nyilván ez motoszkált bennem, amikor tizenhat évesen színinövendék lettem.
- Jó korán.
- Igen. Amikor először kezdtem verseket mondani közönség előtt, irodalom órákon, vagy nagyobb összejöveteleken, már ott motoszkált bennem, hogy vannak nekem valami mondanivalóim. S mert ez sem írásban, sem zeneszerzésben, se képzőművészetben nem buggyant ki belőlem, úgy látszik ezt a képességemet találta meg, és alkalmassá tett a színpadra. A kételkedés teljesen azért nem múlt el belőlem, a mai napig sok belső vívódáson megyek keresztül. De úgy érzem, vagyok annyira objektív magammal szemben, hogy abbahagytam volna a pályát, ha kontárnak, vagy féltehetségnek bizonyultam volna.
- Megállapíthatnád magadról, mennyire vagy tehetséges?
- Nem tudom. Olyan nagyok a kételkedéseim, hogy számomra, nagyon helyesen, kizárják ezt a tudatot. Meg aztán a színészember sosem tudhatja, mekkora az a dimenzió, amelyben mozoghat. Ezt úgy értem, ha lehetőségei vannak arra, hogy szinte permanensen dolgozzon. Az minden művészetben így van, ha megnyilatkozási, kifutási lehetőségei korlátozottak, vagy lehetetlenné válnak, megsérül. Mert azt hiszem, hogy a tehetség rendkívül sérülékeny valami. S ha az ember azzal van elfoglalva, hogy sérült tehetségét nyalogassa, s nem azzal, hogy mint a gyémántot, csiszolja, akkor nem is tudja fölmérni, valójában mire képes. Engem nagyon sok meglepetés ért önmagammal kapcsolatban. Igazán egész széles skálán dolgozhattam az elmúlt évtizedekben s a legnagyobb öröm mindig akkor ért, mikor rácsodálkoztam magamra, hogy még ez is benne van a tarsolyomban… De honnan is indultunk? A tehetség. Valószínűleg, azért merült föl bennem ez, mert önmagában, ha adva van, lehet-e kamatoztatni az intuitivitást, anélkül, hogy tudatossággal párosítsd? Főleg a mi korunkban, amikor annyira komplex lett a világ, annyira sokoldalúvá, az emberi kapcsolatok szinte bejárhatatlanok. Ha én nem vagyok tisztában azzal, nagyjából legalább, mit várok a magam életének alakulásától, hogy mit jelentek abban a társadalomban, országban, közösségben, amelyben élek, ha nem tisztázódik bennem, hol és mi a feladatom egy olyan produkció kapcsán, amely hatni akar a közösségre, társadalmi, politikai, vagy emberi mondanivalóban a maga eszközeivel, ha nagyjából nem vagyok tisztában azzal, milyen akarások, ambíciók vajúdnak körülöttem, ha nem tudom, hogy merre haladnak az emberi törekvések a világon, akkor, mondjuk, csak a meglévő intuícióimmal mit érek? S megfordítva. Ha nagyon okos, művelt és abszolút tájékozott vagyok az emberiség és a magam nemzetisége nagy kérdéseinek tekintetében, de hiányzik belőlem a színészi és színpadi intuíció, akkor mit keresek ezen a pályán? Hogy a színpadon való jelenlét állapotában milyen eszközökkel, megoldási lehetőségekkel próbálod felépíteni vagy megszülni azt a figurát, amelyen keresztül mondanivalód van – ehhez kell az a bizonyos adekvát színpadi tehetség, amelyet aztán a magam felfedezett eszközeivel érvényre tudok juttatni. Nem látom magam a színpadon, nem tudom, hogy nézek ki. Nem tudom, hogy ami számomra intelligens megnyilatkozás, az a más számára is az. Valószínű, valamiknek az összessége ez a fogalom, annak, hogy elhihető légy, meggyőző légy, hogy a színpadi jelenléted átlépje a rivaldát, következésképp hass is a közönségre. S nyilván az a követelmény is, amit Shakespeare „bácsi” jó pár száz éve feladatunkul tűzött ki: illeszd a szót a cselekvéshez, a cselekvést a szóhoz. Ezt hangoztatom egyfolytában a diákjainknak is… Különben életemben nem adtam interjút – fékez hirtelen.
- Hogyhogy? Nemrég olvastam is valahol.
- Az Ady-est kapcsán volt egy rövid interjú, s még kétszer megkérdeztek a Dühöngő ifjúság és a Beckett kapcsán… de azok nem voltak igaziak. Azért is tartózkodtam ettől, mert elég sok divat-színészecskét, fél tehetséget reklámoznak folyton. Ellenérzés születik az emberben. Az interjú olyan műfaj kellene legyen, amit az ember szinte önmagával készít. Nem? – néz rám kérdőn. Különben végig arra törekszik, hogy felvegye a tekintetemmel a kapcsolatot, kidugjam a fejem a papírból, ami fölé hajolva jegyzetelek. Színészbetegség? Igazi emberi tulajdonság. Másképp hogy folytathatnád a beszélgetést, ha nem tudod, hogy ülepedik le a hallgatóban.
- De. Sajnos kevés ember képes erre.
- Amit megéltem, amiben megégtem, arról nyilatkozzam. Azt se szeretem, amikor olyan dolgok kerülnek terítékre, amelyek abszolút rám tartoznak, nem arra, hogy a világ csemegézzen rajta. Az emberben megfogalmazódnak a dolgok, de nincs értelme a siránkozások kiterítésének. Ez csak pletykaszintű kuriózum lehet, ha megosztja másokkal is, mert ez magánügy.
- A színész magánélete is beletorkollik a közéletbe.
- Adott esetben. De hogy ki miért nem oszt ki, az csak rám tartozik. A repertoár már másra is.
- Változott-e a színházeszményed, mióta végeztél? Másként látják a dolgokat a fiatalok?
- Valószínű. Minden színésznek megvan a maga módszere. A módszertelenség is módszer. Nem tudom, hogy tudatosodik mindenkiben egyfajta munkamenet milyenségének a kialakítása. Csak azt tudom, nagyjából, hogy bennem hogy alakulnak a dolgok. A módszereknél csak akkor van probléma, gondolom én, mikor akadályozzák egymást. S ezt te nagyon jól tudod. Mert van kollega, aki már a színpadra lépés pillanatában magában hordozza a figurát. És van egy másik fajta, egy harmadik és negyedik fajta, aki ellentétes hozzáállással alakítja ki magában a szerepet. Sok esetben előre futsz és be kell várnod a partnert, vagy pedig te maradsz le. Nálam ez szerepenként változik, de általában bennem a késleltető folyamat alakult ki. Ezt úgy értem, hogy a rendezői koncepció figyelembevételével, a közös nevezőre jutás után, szövegtudás birtokában is, adott figuráknál késleltetem a beérési folyamatot. Ez valami furcsa, ösztönös kényszer nálam. Talán, mert félek a felületességtől. Ezért van, hogy általában, vizionáláskor, amit szívemből utálok, én úgy érzem, hogy nem vagyok kész. Aztán furcsa módon, robbanásszerűen kerül tető alá az alakítás. Amikor annak lehet nevezni. Nem tudom, hogy ez módszer-e. Így vagyok a színpadra lépéssel is. Nagyon sokat hallottam színészekről, akik mér félórával, órával azelőtt a színpadon járkálnak már, valószínűleg alakítják magukat az elkövetkező pillanatok hangulatához. Én ebben pontatlan vagyok. Nem tudok fölöslegesen lötyögni. Mikor elindulok az előadásra, már elkezd zsongani bennem az aznapi feladat, s valahogy az öltözőben is állandóan késleltetem magam, hogy az utolsó pillanatban még mindig legyen valami tennivaló, ne szakadjon meg a már itthonról elindított belső folyamat. És szinte az utolsó pillanatban lépek a deszkára. Azt nyilván csak én érzem és tudom, hogy számomra ez így szükségszerű. Ez figyelmetlenségnek, pontatlanságnak hat látszólag. De nem az, mert soha nem késtem le egyetlen próbáról, előadásról sem. Számomra a legnagyobb fegyelem és pontosság ott kezdődik a belépés pillanatától. S ebben nagyon konok vagyok magammal. Nem tudom az ú.n. civil életemet különválasztani a színészi életemtől. Nem tudom belehelyezni magam az állapotba úgy, hogy fél hétig civil vagyok s azután színész, s akkor egy órán keresztül készülök az előadásra. A mindenkori feladat örökösen ott vibrál bennem. S valahogy úgy időzítődik mindig az idegrendszeremben a megoldás, az aznapi színpadi jelenlét, hogy kénytelen vagyok késleltetni a civil fegyelmet ahhoz, hogy eleget tudjak tenni a színpadi szerepnek.
- Annyira „jön” benned a szerep, hogy muszáj visszatartani.
- S ezért nem tudok egy órát lötyögni a színházban.
- Hány késő kollega fog örülni ennek a kijelentésednek!
- Nyilván, ezzel vissza is lehet élni. Szatmáron fél órával hamarabb kellett bent lenni. Itt a Székely Színház hagyományaira hivatkozva egy órával az előadás előtt. Bár egyéb hagyományokra hivatkoznának, ne csak erre. Úgy vagyok vele, m int a szülés előtt álló nő.
- Nagyon örülök, hogy ezt kimondtad. T.i. megkérdeztem már mástól is, milyen nemű a színjátszás? Fel lehet egyáltalán így tenni ezt a kérdést? Más nyelveken nyilván neme is van, például románul az actoria nőnemű, a teatrul hímnemű szó. De magában a teremtésben meg lehetne ezt jelölni?
- Jó a kérdés – és elmosolyodik. – És benne van a válasz is. Több nemű. Nemcsak mert férfiak és nők játsszák. A férfi teremt, a nő szül. A civil életben is hasonulunk egymáshoz. Mennyire igaz ez a színpadon, ahol olyan életérzésű és magatartású alakokkal is szembe kell néznünk, amelyek talán soha nem buggyannak fel bennünk, a mindennapi életünkben, mert nincs rá lehetőség. Különben Ady is ezt írta: a művészet egy kicsit asszonyos.
Feláll és előveszi az Ady-műsort tartalmazó dossziéját.
- Mondom a műsorban, csak felolvasom, és azért nem tudom kívülről, amiket felolvasok. Ez is milyen érdekes, például. Ösztönösen nem veszi be az agyam azt, amit nem muszáj megtanulni. Milyen furcsa játéka ez is a színészi természetnek, „mesterségnek”. Itt van: „A művész igazán asszony egy kicsit”. Vagy: „A király, aki sorsának királya” – ezt a tehetség kapcsán is elmondhatjuk. Hiszen igazán tudjuk, mennyire függünk egymástól. A romantika hősiessége nem csak a férfiak sajátossága, mint ahogy a gyengédség, szeretet, önfeláldozás, miért nem lehet férfias tulajdonság is?
Örülök, hogy ezeket mondja. Már nincs benne semmi feszélyezettség.
- Mi a jobb, rossz rendezésben rossznak lenni, vagy semmiben sem játszani? Mit tehet a színész, mikor egyedül van? Ez nagyon komolyan foglalkoztat, mert voltam már úgy, hogy nem értem semmit a nagy akarásommal és felkészültségemmel, mert a rendező nem állt mellém, nem állt egyáltalán a produkció mellé. Viszont a kritikai visszhangja sosem az, hogy a rendező mulasztott volna el valamit, mindig a színész a hibás. S akkor a rendező nyugodtan kihagyhat későbbi vállalkozásaiból, a kritikára hivatkozva.
- Én is voltam nemegyszer ilyen helyzetben – bólint megértően. – Az ember vagy ki tudja harcolni magának, hogy a nagy semmittevés közepette mégis legyen egy pár értékes mozzanata, pillanata, vagy, gondolom, belenyugszik, és úszik az árral. Bár én ez utóbbit mindig igyekeztem elkerülni. Nyilvánvaló, megbosszulja magát a dolog, mert felemás helyzetek, szituációk teremtődnek a színpadon, olyan értelemben, hogy ha nem tudod magad a karmesterre bízni, kénytelen vagy szólózni. Ez viszont már ellentmond annak, amiről az előbb beszéltünk, hogy kollektív a mi munkánk. Nyilván, az a jó, mikor a rendező mennybe tud vinni, és nem csak engem, hanem az egész társaságot, az egész szereplő kollektívát! Nem akarok, nem is lehet mindent a rendező nyakába varrni, mert az előadás kivitelezésében mélységesen felelősek a színészek is, ez természetes.
Az a benyomásom, hogy egyfolytában egyensúlyoz, annak érdekében, hogy ne tűnjön részrehajlónak. Igazságos akar maradni.
- Milyen a drámairodalom, kritika, színész viszonya? Hányadrangú tényező ebben a színész?
- Ez elhangzik minden színész szájból, hogy mennyire kiszolgáltatottak vagyunk. Én érdemben nem szólhatok ehhez hozzá, nem tudok felelős és alakító tényező lenni. Az irodalmi titkárság nem eléggé tájékozott, ha nem teremt kapcsolatot a szerzőkkel, vagy ha teremt is, nem jut közös nevezőre velük. Ha az éppen kéznél levő rendezőnek nem a tematika, vagy a megoldási lehetőség van ínyére, amit az adott darab kínál, akkor én, a színész, puszta kis magánvéleményemmel mit tudok ezen változtatni, vagy segíteni? Dühöngök és emésztem magam.
Feláll és járkálni kezd.
- Aztán ebben a vitában, hogy ki az első, nem is vennék részt, mert gyerekes dolognak tartom. Inkább azon kellene meditálnunk, hogyan tudunk olyan színházat csinálni, ami elégtételt szolgáltasson, azaz megelégedést a közönségnek, sikerélményt az alkotó kollektívának. S a dramaturgia, színház, kritika is kötelessége magaslatán álljon. S azt hiszem, egy nagy feladatunk van, ebből szakosodik a többi. A népszolgálat, ahogy Balogh Edgár* bácsi mondta. Így van? – s néz rám, hevesen igényelve az egyetértést, amit részemről meg is kap. – Csomó dolog mondvacsinált és álprobléma az eredményt illetően. Mert sem hiúsági kérdéssel, sem sértődékenységgel, se önmagam nagyobbra testálásával nem tudjuk megoldani a kérdést. Itt van egy esszenciális probléma. Egy nemzetiség kultúrájáért vagyunk felelősek.
Kimondta. Istenem, hogy félünk a nagy szavaktól. És szépen elhagytak nagy akarásaink is. Boldogan hallgatom, mert íme, még egy ember, akinek okvetlen helye lenne abban a bizonyos társulatban, amit én állítanék össze. Volt kollegám, aki egyik-másik színészkollegája nyilatkozatait megkérdőjelezte. Mint ahogy ő sem szeretett sok mindent. Viszont az világosan látszik az emberen, mikor mond igazat, olyat, ami a véréből, életéből fakad. S én így hiszek most Boér Ferinek, így hiszem, hogy nem szép szólam, nem üres frázis, hanem megszenvedett és a lényeghez eljutott valódi gond, óhaj agitál belőle.
- A rendező azt mondja, üljön bent a drámaíró is a színházban.
- Hát a színháztörténetnek voltak ilyen példái. Vannak ma is. Valószínű nem ártana – jegyzi meg gúnyosan.
- Sőt. A kritikus is ott ülhetne.
- A színpadi világ is sűrített világ. Vannak bizonyos szakmai követelményei. Egy figura felépítésének megvannak a maga követelményei. Egy figurát nem lehet úgy megmagyarázni, mint egy novellában. A legborzalmasabb a színész számára, amikor egy figura keretén belül magyarázkodik a szerző nevében, ahelyett hogy élné a figura életét, s a szájába adott szövegek, a körülötte levő szituáció igazsága kényszerítené a megoldás felé. ahhoz valószínű az kellene, összeülni testközelben és kicserélni a gondolatokat, meghallgatni egymást, odafigyelni egymás törekvéseinek mibenlétének a megértésére.
Leül újra velem szembe.
- Rengeteg közös problémánk van. Ahány alkotó annyiféleképpen látja az összetevőket… a megoldási lehetőségeket. Ehhez az ügy iránti alázatra van szükség. Ez vezesse az embereket, ha már van hozzászólnivalója és mondanivalója a kérdésekhez, vagy kérdésekről. Nem hiszem, hogy a közös alkotóműhely kialakítása valakinek is rontaná képességeit, egyéniségét.
- Nem az irodalmi beállítottság a baj, hogy az írók magányban dolgoznak? –roppant izgatottá tesz ez a téma.
- Tudomásom szerint a világ nagy drámaírói nem átallották átlépni a színház küszöbét. Nyilván, ott is vannak problémák, mindenki védi a maga szuverenitását a mű fölött s nem veszi szívesen a rendezői beavatkozást. Rendezője válogatja. Tudunk példákat, hogy rendezők elősegítették egy-egy darab előadhatóságát, és bizony színész szempontból sem lenne méltatlan dolog, ha leülhetne olykor az ember a szerzővel egy-egy mai, mostani valóságunkat tárgyaló darab kapcsán. Mert hát azt gondolom, hogy mibennünk is van valamelyes tapasztalat. És hát miért ne lehetne elhinni, hogy a színészben is ott bujkálhat a költő is, a zenész is, a képzőművész is, csak éppenséggel ő arra hivatott, vagy azzal az átokkal veretett meg, hogy saját porhüvelyén keresztül fejezze ki magát.
- Van-e baj a közönség körül? Az ízlése körül? Az a baj, ha válogatás nélkül mindent elfogad, vagy az, ha nem jön el?
- Csodálatos maga az a tény, hogy mindenre bejön a közönség. Azt jelenti, hogy éhségérzete van a színházzal szemben. Ezt csak az tudja, aki megélte, hogy sorozatban harminc-negyven ember előtt kellett ugyanazzal a becsületességgel helytállni. Én nem vallom azt, hogy ezért hibáztatható lenne a közönség. Akárhogyan is hadakozunk, nyilvánvaló a tétel, hogy fővárosban is lehetsz vidéki, és fordítva. Manapság az információk, a könyv, a kultúra a legeldugottabb helyekre is eljut. Az a tény, hogy vidéken élünk, egy színházban, olyasfajta kötelességet ró ránk, hogy heterogén műfajokban dolgozzunk. Egy főváros tizenöt-húsz színháza közt válogathat a közönség. Itt csak egy van. Nem arról van szó, hogy alá kell szállni az igénytelenség süllyesztőjébe, hanem, hogy bármilyen műfajt olyan szinten kell színpadra állítani, hogy ne okozzon az emberben szégyenérzetet. Itt már nyilván darabválasztáson is függ a tétel.
- Mi az oka a középszer eluralkodásának ezen a pályán? Vagy nem áll fenn?
- Áll, sajnos – sóhajt. Majd nagy szünet után folytatja. – Lehet nincs igazam, de valahol úgy látom, hogy nem hasznos társulatainknak ez a familiáris jellege.
- Valóban, itt három színészházaspárt is összeszámoltam, hirtelen.
- Nem a belső, baráti vagy kollegiális kapcsolatokra gondolok, hanem arra, hogy letelepedtünk egy városban, egy színház tagjaként s ezzel valahogy kibéreltük azt nyugdíjasként is. S mert színházvezetőink nagy része sem képes arra, hogy meghirdessen egy színházi eszményt a társulat előtt. Belefásulnak, belefáradnak, igénytelenné válnak az emberek, mert nincs tét arra, hogy sikerélményed legyen, hogy eseményt okozz, vagy ezek létrehozásában részt vegyél. Nincsenek a művészetért lelkiző vezetőink, akik politikusként is gondolkoznak, s akik számára nem mindegy, ha jól-rosszul is teljesítettük a pénzügyi tervet, de a társulat művészi fejlődésében nem léptünk előre. Minden előadásunkat úgy kellene féltsük, babusgassuk, mint anya a gyermekét. Ez a feladat, ami ránk hárul, nem csak egy kötelező penzum. Mi felelősek is vagyunk egy nemzetiség önismeretéért, kultúrájáért, s ha akarod, a fennmaradásáért. Sütő András fogalmazza meg szépen: „ahány anyanyelvi szóra váró gyermek, jövőnknek megannyi lámpása a meglódult időben” (Évek, hazajáró lelkek). Nem mindegy az, hogy az anyanyelvi szót milyen hittel és hozzáállással mondjuk ki a deszkán. Mert ha fölmérjük ennek a hatását, vagy legalább is vannak színházi embereink, akik fölébresztik bennünk annak tudatát, hogy milyen hatalmas erőt képviselünk azzal, hogy kimondjuk, akkor meggyőződésem, hogy aki valóban erre a pályára hivatott – járkál fel s alá a szobában – s nem egyéb meggondolásból, vagy kényszerből csapódott hozzánk, még a lelke udvarának tájékára sem engedi a közönyt, a belenyugvást s a középszert. Mert mindezek ellen megerősíti a hite annak, hogy kötelessége van az övéivel szemben. Mert, ha elfogadom, márpedig elfogadom Tamási Áron ama tételét, tudod, „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”, akkor ez az én csodálatos mesterségem és hivatásom arra is kötelez, hogy ezt az otthont segítsek megteremteni mindannyiunk lelkében, akik ebből a földből vétettünk. S akkor én már személy szerint nem ismerhetem a közönyt.
Gyönyörűen mondta. Költői-színészi ars-poétikaként.
- Mennyire lehet harcos egy színház?
- Amennyire benne élnek tagja a korban. Amennyire irritálja vagy békében hagyja őket a mindennapok valósága. Aki úgy érzi neki ez a maximum és megfelel, békés polgárként kibírhatja a nyugdíjig. Aki úgy érzi, hogy túl kéne lépni az akadályokon vagy lehetetlenségeken, próbálja meg valahogy kinyitni pörös száját.
Nem véletlenül beszél a költő szavaival. Benne is egy költő lakozik, a hivatásérzet, a színészi felelősségérzet költője.
- Mit jelent számodra a vers? A versmondás?
- Jól időzítetted a kérdést. Ebből fakadóan a vers harci eszköz s a versmondás küzdelem. Küzdelem minden ellen, ami bánt és sért, ami megaláz vagy másképp akarja láttatni a körülöttem zajló világot, mint amilyen. Vagy ami négykézlábra akar kényszeríteni. És küzdelem valamiért, - most már diktál – ami sokunk akarását összegzi és sokunk igazságának az érvényre juttatását követeli. Ahogy Ady írta: „Már azért is érdemes felolvasó estet tartani, hogy egy ember, ha halk, ha rossz, de élő szóval is mondja meg, hohó!” A vers az egyik legjobb eszköz az emberi méltóságért való küzdelemben. Mert ott igazán az emberi akarások és gondolatok kvintesszenciája összegeződik. S hál’ Istennek olyan gazdagok vagyunk lírában, s a legnagyobbjainknál annyira csodálatos, hogy nincs mellébeszélés.
- Kedvenc színészed van?
- Önmagamat próbáltam kialakítani, ez belülről jött, nem kellett külső sémákat leutánoznom. Az a nagy színész, akire rácsodálkozhatok, aki úgy tudja a mondanivalóját kifejezni, hogy én tökéletesen értem és érzem, de leutánozhatatlannak tartom. Egyedi. Az az övé. Nyilván, ezek egyfajta szellemi pezsgést idéznek elő az emberben, hogy önmagában is felkutassa, ha léteznek ilyenek. Delly* volt az egyetlen nagy mesterem. Színészként, sajnos nem láthattam, csak pedagógusként ismerhettem meg. Neki köszönhetem, hogy ma vagyok. Ő ismerte föl, erősítette meg bennem azokat az összetevőket, amelyek ma már úgy érzem, hogy valamelyes elfogadható szakmai szintnek birtokában vannak – ellágyul a hangja. – Nagyon sajnálom, hogy nem kérdezhetem meg néha: Professzor úr, milyen voltam? Az nagyon nagy szerencse volt, hogy tizenhat évesen vele találkoztam. S mindig úgy érzem, az ő bizalmához kell méltónak lennem.
- Mit szeretsz leginkább ezen a pályán?
- Amikor egy-egy versmondás kapcsán állok a közönséggel szemben, szinte irreálisan hosszúra nyúlik egy szünet, tudod, az az érzésem, hogy a köztünk kialakult kapcsolatban üvölt a csend. Voltál ilyen állapotban? Ez a legcsodálatosabb számomra.
- Sajnos nem sokszor.
- Még van időd. Remélem nekem is.
Láttam Boér Ferencet az Egy öngyilkos világá-ban. Nem feledhető az előadás befejező képe, a néma kiáltás, mikor Boér Feri kitátott torkából hangtalan árad a kétségbeesett önpusztító üvöltés. Mennyivel többet mond, sejtet ez a néma lázadás, mint a hangos szó. Boér nem csak színész. Jelképteremtő tehetsége is van. Nem csak bohóc, hanem művészetünkért, népünkért elkötelezett harcos is.
Lejegyezte: Nászta Katalin
Marosvásárhelyen született 1940. április 23-án. 1960-ban, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet elvégzése után, Szatmárnémetibe szerződött. 1979/1980-ban a magyar társulat igazgatója volt. Az évad végén távozik Szatmárnémetiből. 1980 és 1990 között a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művésze és a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanára. 1990-től a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja, 1994-től a BBTE Színház és Televízió Karának színész szakán osztályvezető tanár. Több nagysikerű pódium előadás szerkesztője és előadója. Számos kitűntetésben, díjban részesült: 1978-ban a Nemzetiségi Színházak Kollokviumán I. díj, Merlin-díj (Sepsiszentgyörgy, 1993.), EMKE-díj (1993.), Sík Ferenc-díj (Lucifer-alakításért Gyulán, 1997.). Szatmárnémetiben 1960-1980 között több mint hatvan szerepet játszott. Fontosabb szerepeiből: Nikolák (Háború és béke, 1962.), Lányos képű Fimmá (Koldusopera, 1964.), Cliff Lewis (Nézz vissza haraggal, 1965.), Trepljov (Sirály, 1966.), Marat (Szegény jó Marat, 1967.), Gosztonyi Bandi (Úri muri, 1968.), II. Henrik király (Becket, avagy az Isten becsülete, 1968.), Ferenc császár (A nagy játékos, 1969.), Tügel (Megszámláltatott fák, 1972.), Szókratész (Szókratész védőbeszéde, 1974), Magellán (Magellán, 1975.), Színész (Éjjeli menedékhely, 1978.), Néró (Ég a nap Seneca felett, 1978.).
1956-1960 Szentgyörgyi István Színművészeti Fõiskola – Marosvásárhely
1960-1982 Szatmárnémeti Északi Színház
1982-1990 Marosvásárhelyi Nemzeti Színház
1990. január 1.-tõl a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagja.
Önálló elõadóestjei:
Én, József Attila, itt vagyok! – József Attila emlékműsor
Ki látott engem? – Ady Endre verseibõl
Ideghúron – Bartók Béla emlékest
Díjak, kitüntetések
A Magyar Köztársaság Érdemrendjének Lovagkeresztje, 2007
Szentgyörgyi István-díj, 2007
A Román Kulturális és Vallásügyi Minisztérium Kulturális Érdemrendje, 2004
Nemzetiségi Színházak Kollokviuma, Sepsiszentgyörgy, 1992
Legjobb férfi alakítás díja (Mr. Smith – Ionesco: A kopasz énekesnõ)
Gyulai Várszínház díja, 1997 (Lucifer – Madách I.: Az ember tragédiája)
EMKE-díj
| Ingmar Bergman: DÚL-FÚL ÉS ELNÉMUL (Oswald Vogler, nyugdíjas professzor) - 2008/2009 |
| Matei Vişniec: BOHÓC KERESTETIK (Filippo) - 2005/2006 |
| Bertolt Brecht: KISPOLGÁRI NÁSZ (Emmi férje) - 2005/2006 |
| Ken Ludwig: BOTRÁNY AZ OPERÁBAN (Sanders, Maggie apja, a Clevelandi Operatársulat igazgatója) - 2005/2006 |
| FEKETESZEMŰ RÓZSÁK (Vajda) - 2004/2005 |
| Henrik Ibsen: A VADKACSA (Gregers Werle, nagykereskedő) - 2003/2004 |
| Eugčne Ionesco: JACQUES AVAGY A BEHÓDOLÁS (Jacques, papa) - 2003/2004 |
| SZILVESZTEI KABARÉ (rendező) - 1997/1998 |
| Szigligeti Ede: LILIOMFI (társrendező) - 1991/1992 |
(Forrás: A kecskeméti Katona József Színház honlapja)
Jegyzetek:
*Bretter György – író, filozófus
*Balogh Edgár – publicista, főszerkesztő, rektor
*Delly Ferenc – színész, színigazgató, rendező