A szerzőbe oltott tisztelet jogán
Írta: Lajtos Nóra
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 286
A Szerzőbe oltott tisztelet jogán
(Kaiser László: „Áldassál, emberi Verejték”
Hungarovox Kiadó, Bp., 2016)
Adósságot törlesztő könyvet vehet kezébe az olvasó Kaiser László legújabb gyűjteményes kötete által. Az Ady Endrétől kölcsönzött (a kiadvány mottójául is választott idézet) esztétikai vonzáskörű cím – „Áldassál emberi Verejték” – már önmagában is figyelemfelhívó lehet. A könyv alcíme pedig – Portrék, emlékek, köszöntések – tovább fokozhatja az olvasói érdeklődést. Mert ritkaság számba megy ma a művészbarátokról szóló efféle tárgyú, igényes „homage”-kiadvány.
Gyakorlott szerkesztői tudatosságra vall a kötet kompozíciós zártsága. Három ciklusba rendezve olvashatunk huszonkét szerzőről: először művészportrékról, személyes emlékek felidézéséről, majd az ember földi életének végessége felőli megszólításokról vall a szerző szép ívű búcsúbeszédeit idézve, s harmadik ciklusként felemelő köszöntéseket, méltatásokat tartogat számunkra Kaiser László.
Az alkotói portrék sorát Németh László nyitja, nagy valószínűséggel nem véletlenül. A kötet egésze felől szemlélve a könyvet, szinte nem találunk olyan írást, amelyben ne hivatkozna az íróra a szerző. Etalon ő, zsinórmértéke irodalomunknak, kinél a minőség magával az alkotói szerep- és sorsvállalással egyenlő. Kaiser Lászlónak – a szegedi tanárképző főiskolás éveiből van közvetett kapcsolata Németh Lászlóval, akiről az író későbbi monográfusától, Grezsa Ferenctől hallhatott: „Németh László, ha jól olvassuk, életünk minden kérdésére választ ad.” Nemcsak a szépíró, de az elméleti dolgozatok szerzője is éppúgy körvonalazódik előttünk Kaiser László kisesszéjében, mint a pedagógus alakja vagy éppen a kérdező Németh Lászlóé: „Ha munkásságom lényegét egyetlen kérdésben kéne összegeznem, az ez lehetne: van-e értelme az adott nagy nehézségek közt az erkölcsi harcnak?” A kérdés később is aktuálissá válik: talán legesleginkább a kötetbe szintén felvett Sánta Ferencnél.
Szabó Lőrincről és fiáról, Lóciról együtt emlékezik meg Kaiser László, akinek megadatott, hogy személyes ismerője lehetett G. Szabó Lőrincnek, akit mindenki csak Lóciként ismer. „Mindig aput mondott. És mesélt: apu siet, apu dolgozik, apu verset ír” –
idézi fel Kaiser László egyik beszélgetésüket. Majd az „apu” utolsó kórházi óráit megörökítő könyvecskét említi (Az utolsó háromszázöt perc…alcíme: A fiú gondolatai az Apa mellett), s annak szeretetteljes dedikációját. Lóci, az őszülő jogutód és filmrendezőként is ismert férfi tényleg óriás lett: azonban közel kétméteresen is Lóci maradt.
„El nem múló szeretet”-tel szól a szerző a 101 éve született Magyar Ferencről is, az Új Ember egykori legendás felelős szerkesztőjéről, akivel utoljára solymári otthonában találkozott. Sajnos ez az utolsó találkozás egyben tanúja is volt egy katolikus értelmiségi „hazatérésének”. „Szinte hihetetlen, de igaz: miután mindent elrendezett, akkor ment el Magyar Ferenc. Ilyen sorskönyvet csak az élet meg a halál írhat.” Számos alkalommal találkozott II. János Pál pápával, s ismerkedett meg többek között Teleki Pállal, Mindszentyvel, Teréz anyával. Mindig másokért tett, mindig másokon segített: ez volt az ő életmorálja.
„Nekem nem kéne szeretnem Váci Mihályt, és mégis szeretem. Nem kéne szeretnem, mert családi indíttatásom, neveltetésem, szemléletem, világképem, politikai nézeteim oly idegenek tőle.” Öntanúskodó vallomástételével egy olyan költőt emel be az irodalmi köztudatba Kaiser László, akiről – úgy tűnik, ha bevallatlanul is – csak ilyen ambivalensen lehet szólni. A negyvenöt évesen elhunyt költőben azonban lehet tisztelni, hogy – habár vannak korigenlő, forradalmiságát hangsúlyozó versszólamai, azért – „keményen végigdolgozta rövid életét” és „nagy tékozlás nem odafordulni egy-egy jó vers(é)hez.”
Kaiser László hiánypótló könyvet írt Dr. Hársing Lajosról (Dr. Hársing Lajos – Hivatása szinkrondramaturg, Hungarovox, Bp., 2003). Ebből kapunk egy kis ízelítőt a kötetben, miközben tágabb horizontról szemlélve a magyar szinkron történetéről, az egykori Pannónia Filmstúdióról is olvashatunk. Nemcsak az alcímben szereplő egyetlen hivatásáról történik méltatása a szerzővel „kultúrbaráti kapcsolat”-ot is ápoló Hársing Lajosnak, hanem komoly műfordítói, írói, tanári tevékenységéről is. „… előttem van, ahogy otthoni dolgozószobájában éppen magyaráz valamit, könyvespolc előtt, vágóasztal és videókészülék között. Ő még forgatott szalagos film mellett, azután videó segítségével…” – idézi emlékképeit Hársing Lajosról Kaiser László. 2000-ben bekövetkező halálával a filmfordítás szerelmese ment el. Egy évvel később, 2001-ben pedig „egy hős”, Obersovszky Gyula személyében.
Obersovszky Gyula (írói nevén Oby Gyula) nemcsak ’56 hőse volt, hanem „olyan mesehős, aki kicsit más, mint a többi. Mert ő a valóságban volt egy csodálatos mese hőse” – olvasható egy nekrológban. A siralomházat is megjárt író, költő, újságíró számára „az élet nem siránkozásra, hanem tettekre való” – vallotta egész életében. A lapalapítóként is munkálkodó Obersovszky (Igazság, Élünk, Sportfogadás vagy egyszemélyes folyóirata, a Vagyok) soha meg nem alkuvó életművet hagyott hátra, amelyet a kilencvenes években számos kitüntetéssel ismertek el. Kulcsszava volt életének a tisztesség. Ezt adta egyik műcímének is: Jövök a tisztességből, megyek az árvaságba (1991), továbbá ’56 mártírjaira emlékezve vallotta: „A tisztességnek nincs két ága…”
A költőhöz, Szervác Józsefhez méltó, lírai tollvonással kerekíti le Kaiser László irodalmi portréját: „Hát elkerült – negyvenkilenc évesen – Szervác József a csepeli temetőbe. Nagy magyar költő várja ott a föltámadást.” A hetvenes évek elején még Nagy László fedezte fel költészetét, önpusztító életmódját ismerve, igaz féltve-óvón jegyezte meg róla: „Lehetőségei veszélyesen szépek.” Azt is kevesen tudják talán, hogy eredeti családneve a Horváth volt, a művésznevet is Nagy László ajánlotta föl neki. Az életét pengeélen „táncoltató” költő posztumusz novelláskötete, a Végnapjaim története is az elesett emberekről szól. Szociális érzékenysége vitathatatlanul jelen van köteteiben. „ Kenyérért ma igencsak többen állnak sorba, mint verseskötetekért, félteni a költészet jövőjét mégsem féltem. A költők sora rosszabbra aligha fordulhat, de a vers, a valóban jó vers mindennel dacol.” (Előszó, 1993)
Kaiser László kötetében a huszonkét portré közül a legterjedelmesebb kisesszét ezúttal – „egy tartásos ember kevés szavú kedvességéről” ismert íróról –, Sánta Ferencről olvashatjuk. A „korszakos alkotónak” nevezett Sánta Ferenc alakját néhány személyes találkozás felidézésével teszi emlékezetessé Kaiser László. Még a hetvenes években egy budai gimnáziumba látogatott el meghívására az író, amelyen inkább a morális emberi tartás fontosságát hangsúlyozta a fiataloknak Sánta. Az író-olvasó találkozón a diákok „azt érezték meg: emberi fedezete van a kimondott szónak, a kényes etikai mércéknek!” Balladai ihletettségű novellájából, a Bíró Juliból pedig Rózsa Pál zeneszerző készült zeneművet komponálni a Pomázi Zeneiskola részére, a terv azonban sajnos – habár a novella zeneisége arra hivatott lehetett volna – torzóban maradt. Kaiser Lászlóval együtt írótársai és olvasói
várták, hogy hosszú pauza után megszólal. „Előbb azt hittük, az író hallgatása csak legenda” –fogalmazott Görömbei András. Köztudott, hogy írt, de a Dunába ölte számos írását. Kaiser László kötetbeli írása viszont igazi „emlékű-állítása”az írónak.
Mestersége címerei: színész, író, publicista. Kaiser László irodalmi barátjának nevezi Györffy Lászlót, akinek kiadója és majdnem szomszédja is volt egyben. 1975-től tragikus (önmérgező) haláláig (2009) huszonhat könyve jelent meg: novellák, regények, esszék, interjúk, publicisztikák. Mind a szépírói, mind a publicisztika műfajában magas esztétikai mérce szerint alkotott. „Aztán elfáradt, mint megannyi magyar művész. Belefáradt a perlekedésbe, a betegségekbe, a magányba, a ma oly jellemző kritikai visszhangtalanságba. Előbb az életet kérdőjelezte meg, aztán az írást. Vagy fordítva: majdnem mindegy, számára a kettő egyet jelentett.” Végső döntésében a szabad akarat győzedelmeskedett az élet felett.
Nemeskürty Istvánról a tanítvány jogán szól Kaiser László, aki az egykori Színház- és Filmművészeti Főiskolán négy éven át tanította. A szerző kötetbeli arcképcsarnokában központi helyet elfoglaló Nemeskürty Istvánban a tisztesség, tudás, tehetség és szorgalom páratlanul ritka egysége élt. Néhány villanásnyi emlékképet rögzít Kaiser László a tanár úr előadásairól, óráiról. Egy alkalommal Milos Forman Tűz van, babám! betiltott filmjének szerbül szinkronizált kópiája érkezett az intézetbe, és Nemeskürty szerbről elkezdte fordítani a filmet. Egy másik emlék. Hetente két filmet vetített le, „s a következő hétre az egyikről kritikát kellett írni. Csak most tudom igazán, milyen jót tett ezzel: megtanított az írás fegyelmére.” Végezetül a nemzetéért alkotó emberről is szól Kaiser László: a hitet adó emberről.
A középső ciklusban (Búcsúzások a sírkertben) öt nekrológ szerepel. Egy jó barát, egy művésztárs búcsúztatásán részt venni, s tőlük az utolsó szavak jogán megszólalni, már önmagában is lélekpróbáló feladat. Kaiser Lászlónak azonban sikerült ezekben a búcsúszövegekben is „emlék-katedrálist” építeni. A képzőművész-író Jánosi Andrásról, a költő Matyikó Sebestyén Józsefről, az értelmiségi Bárdos Attiláról, a költő-író-műfordító-kiadóvezető Turcsány Péterről és a Magyar Újságírók Közössége elnökéről, Kósa Csabáról kapunk – némi paradoxonnal élve – életképeket.
Jánosi Andrásnak, az „egy tömbből faragott ember” összmunkásságát foglalja össze Kaiser László kerek egésszé sikerült baráti búcsúztatójában. Nemcsak a közös munka, de a közös tartás és mérték, minőség is egyben tartotta barátságukat. Hogy hogyan lehet festőként, grafikusként, szobrászként, íróként, költőként, zeneszerzőként egyszerre nívósat alkotni, Jánosi Andrásnak a következő volt a válasza: „Jöttek a témák, és hol ebben, hol abban a műfajban éreztem meg, melyikben kell és tudom magam kifejezni.” Fontos még talán megjegyezni, hogy alapítója és vezetője volt az Andy Warhol Társaságnak, amelynek működése szívügye volt. Azé a szívé, amely aztán ötvenkilenc évesen megállt a művészetért dobogni.
Matyikó Sebestyén Józseftől, a költőtárstól és baráttól, a siófoki Kálmán Imre Múzeum egykori igazgatójától, a monográfiaírótól búcsúzott 2014-ben Kaiser László. Matyikó Sebestyén László tanítóként, muzeulógusként, könyvtárosként, etnográfusként is hazai színekben tevékenykedett: „Mert kereste az értéket, a helyi színekben az örök szivárványt!” – fogalmaz szép metaforikus kijelentésében Kaiser László. „… hűséges ős-dunántúliként az egyetemes magyar kultúrának volt napszámosa és professzora.” Egyik verseskötetére utalva (Takarónk a csillagos ég) külön antológiát jelentettek meg a szerző munkásságát elismerve Takarója a csillagos ég (2016) címmel. Elsősorban a költő Matyikótól történik a búcsúgesztus, aki ezt írja Rejtő Jenő emlékének című versében: „Itt fekszem holtra válva / kék-fehér mágneses viharban / amikor visszanéz az Isten // emlékek nélküli koporsón / évmilliók néma tengere – / halott hamu üvegkoporsóban: / Akár az anyaföld, szemembe néz az Isten.”
A nekrológok között szerepel az értelmiségi (matematikus) költőtől, Bárdos Attilától való búcsú szövege. „Akkor is figyelj a testtartásra, / amikor eljön az utolsó ma. / A befejeződés biztonsága: / A megértés nem szavak dolga” – olvashatjuk értékmentő sorait a kötetcímadó versének (Le a mélybe!) záró versszakában. Ezt az értékőrző szerepét emeli ki Kaiser László is, miközben szövegemlékművet állít szavaival költőtársának. A már idézett utolsó kötetéről ekképpen szól Payer Imre költőbarát: „Bárdos Attila a lét és nemlét határterületét írja meg új verseskötetében. A költőre jellemző egyként képi és spekulatív szemléletében jelennek meg a végső kérdések.” A Bárdos Attila-i kérdésfeltevést – Hogyan kellene verset olvasni? – Kaiser László a „Hogyan van értelme egyszeri emberi életünknek?” kérdéssel bővíti, miközben felhívja az olvasóközönség figyelmét a költő minőségi életére, annak belső növekedésére.
Szintén a 2015-ös év kultúrbaráti vesztesége Turcsány Péter távozása közülünk. Az író, költő, szerkesztő, kiadóvezető méltatása sajnálatos módon ezúttal búcsúbeszédben hangzik el. Kaiser László szavaival: „Súlyos, nagyon súlyos élet és életmű magasodott-magasodik előttünk.” Értékdevalválódott világunkban fontos hangsúlyozni az olyan tehetségeket, akik a kor „ellenszólamából” is meghallják az igaz szót. Az élet adta feladatokat vállaló és kapcsolatokat ápoló emberről szól Kaiser László, amikor Turcsány Péter alkotói és organizátori szerepéről beszél. „Ha a jelen jövőbe hull, / mint jégbe préselt levelet a tél, / úgy őrzöm a múltat, / mert ami soha el nem múlhat, / akkor múlik el, / ha végleg visszatér” (Turcsány Péter Országos a bánat – Kötetekből kihagyott töredékek, versek –, az Ami indul… ciklusból). Turcsány Péter mázsás súlyú tarisznyával tért vissza, ahonnan „vétetett”: a véges emberélet, de a végtelen költőlét örök mezejére.
Kaiser László kötetének kiadása évében (2016) vesz örök búcsút Kósa Csabától, az írótól, az újságírótól, a szerkesztőtől, a tanártól, a Magyar Újságírók Közössége, a saját és a Hungarovox Kiadó nevében. Az „erkölcsi zseni”-nek nevezett Kósa Csaba az élet morális iránytűjének vonzásában tevékenykedett. „Vérbeli író volt, meggyőződésem, hogy az irodalmi publicisztikában, ebben a mára hanyatlóvá vált műfajban a legnagyobbak közt a helye” – vallja róla nekrológjában Kaiser László. Majd szabadon idézve a költőtárs szavait: korábban az istrángot is elszakítottam. „…milyen remek költői-írói kép… A kép szép, a valóság könyörtelen. Kifutott az erő, elfáradt a test és a lélek. És végül elszakadt amaz istráng, amely Kósa Csabát a földi léthez kötötte” – fűzi tovább a metaforát Kaiser László a fájdalmasan szép, utolsó szavak jogán.
Végezetül – a kötet harmadik ciklusában – kortársaihoz fordul jó baráti szavakkal Kaiser László: születésnapi köszöntőit és méltató beszédeit olvashatjuk. Szakolczay Lajost és Csernák Árpádot hetvenedik születésnapjuk alkalmából szólítja meg Kaiser László. Szakolczay Lajos, a Széchenyi-díjas irodalomtörténész, művészetkritikus, a Kortárs egykori szerkesztője páratlan életműve által érdemli ki a „szellem megrészegültje” jelzőt, akinek munkássága a korszerűség jegyében fogant. Kaiser László így ír róla: „Ma számomra Szakolczay Lajos az, akinek egész élete, életének minden rezdülése, tehát minden leírt sora is azt védi, amit ma védeni kell: a kultúrát és ezen keresztül a tartást, amelyben közösségünkhöz, tehát magyarságunkhoz való eltéphetetlen kötődés is beletartozik. […] kevés nála nyitottabb tollforgató van, aki ennyire érzékeny az új iránt, ha az valóban értéket is teremt.” 2017-es könyvbemutatóján (Korunk farsangja, Jövőben a múltunk) egyik megjegyzésében ő maga is az értékteremtés mellett az értékmentés hivatásszerű tettét emelte ki: „A megmutatás vágya nem mozgatott, sokkal inkább a szolgálattétel, az értékek továbbadása.”
„Mert hihetetlen tevékeny élete, több ágú munkássága (szó, tett, írás, szervezés), állandó önvizsgáló, tehát a jobbítására törekvő éne, újrakezdései, egyenes beszéde, hite, műfajteremtő képessége mérték és mérce” – summázza Csernák Árpádról születésnapi köszöntő gondolatait Kaiser László. Csernák Árpád közel százhúsz színházi fellépést, számos filmszerepet és tizenkét kötetet mondhat magáénak. Csernák Árpád megkérdőjelezhetetlen hite mondatja Kaiser Lászlóval: „Mert minden indirekt: / szerep, tett, ölelés, / mert minden –
valljuk be –, / úgy is lesz, s oly kevés, // kevés, vagyis semmi, / a mérleg végül ez, / bármit teszel nem jut el: / Szenvedéseihez…” (Kaiser László: Indirekt – Csernák Áprádnak, PoLíSz, 2007)
Pomogáts Béla szerteágazó munkásságát aligha lehetne néhány sorban, oldalban méltatni. Mert egyszerre kellene szólnunk az irodalomtudósi, kritikusi, tanári munkáját Széchenyi-díjjal is elismerő emberről, akinek alkotói termékenységét mutatja az a közel száz könyv, melyet írt vagy szerkesztett. Azért egy választékos, tömör mondatban Kaiser Lászlónak mégis sikerült – a kultúrához, irodalomhoz, emberekhez való hűségéről ismert – Pomogáts Béla életművét összefoglalni: „Ő aztán tényleg végigdolgozta az életét, s aktív mindmáig. Mert nem olyan egyszerű a lehetőségekkel élni, s közben még tisztességesnek maradni, kiemelkedőnek és közvetlennek is lenni, kis ügyekre figyelni és nagy ívű összefüggésekre is, folyamatosan tevékenykedni, írni, szerkeszteni és megőrizni, alkotni, tanítani, szervezni, nos ez Pomogáts Béla élete és munkássága.”
Ködöböcz Gábort sem kell bemutatni az irodalomtisztelők és -művelők előtt: az irodalomtörténészt (Kányádi Sándorról, Kiss Benedekről írt monográfiaszerzőt), a tanárt (az egri Eszterházy Károly Egyetem oktatóját), a folyóirat-szerkesztőt (az immáron idén tíz éve működtetett Agria című egri irodalmi folyóirat alapítóját és főszerkesztőjét), a Petőfi Sándor Sajtószabadság-díj 2015-ös évi kitüntetettjét. Ebből az alkalomból méltatja jegyzetében Kaiser László irodalmár kortársát: „Ködöböcz Gábor ízlése mérce, pontossága több mint dicsérendő, korrektsége lenyűgöző […]; Ezzel a korrektséggel, ezzel a minőséggel és minőségigénnyel, vagyis munkássága egészével érdemelte ki a Petőfi Sándor Sajtószabadság-díjat.”
A Hungarovox Kiadó vezetőjeként mutatja be méltányoló soraiban Botz Domonkost, írót, költőt, újságírót, művelődésszervezőt Kaiser László. 2012 és 2016 között négy könyvét is szerkeszthette a kiadóvezető (Elengedett kézzel – verseskötet, 2012, Szálkás keresztek – novelláskötet, 2013, Amikor a bohóc felzokog – verseskötet, 2014, Irodalmi pályaudvar II. – interjúkötet Varga Rudolf társszerzővel, 2016). Botz Domonkos munkásságának legfőbb érdemét abban a Sánta Ferenc-i maximában látja Kaiser László, mely szerint ne szaporítsunk a kevésből érdemtelen sokat. Kaiser László ezt az írói magatartást egy szóval „önmérséklet”-nek nevezi. Ennek egyik hű példája lehet Botz Domonkos sorsigazító ötsorosa: „Ég alatt hálok, / vánkosom egy hátizsák, / évekkel teli. / Míg alszom, vidd mindenem. / Még van időd reggelig.” (Vidd hát)
Az egyetemes magyar kultúra által is nagyra becsült Farkas Árpádról olvashatunk végezetül Kaiser László könyvében, aki Erdélyen túlmutató jelképnek nevezi a költőt, írót, műfordítót, lapszerkesztőt. Képet formálhatunk egy életmű legfőbb állomásairól: beszédes köteteinek (a Másnapos ének, 1968, Jegenyekör, 1971, Asszonyidő, 1983, A befalazott szószék,1985, A szivárgásban, 1991), díjainak (többek között: József Attila-díj, 1993, Magyarország Babérkoszorúja-díj, 2016) megnevezésével. A Forrás második nemzedékének oszlopos tagjaként is elismert szerzőről jegyzi meg Kaiser László: „Tehetség, elismerés, siker és különösen az olvasók megingathatatlan szeretete: ritka mindez a magyar irodalomban. Talán néha mégis van igazság a magyar égbolt alatt, a költő szavaival: a „kínná lombosodó örök küzdelemben.” Visszavonhatatlan tisztaságeszménye életművének példaadó védjegye.
Kaser László könyvéről összességében elmondható, hogy ezekben a 2000 és 2016 között született írásokban olyan ismert vagy kevésbé ismert alkotókról olvashatunk, amelyekben a személyes hitelesség kap teret, mégpedig úgy, hogy magának a szerzőnek az esszéisztikus portréja is kirajzolódik az olvasó előtt. „Kaiser László legújabb kötete, ez a verbális arcképcsarnok, túlmutat önmagán. Az alkotó ember – sírig tartó – értelmes küzdelméről (is) szól” – fogalmaz Jahoda Sándor recenziójában. Valóban: Kaiser László válogatott portréiban arra is példát mutat, hogyan lehet, hogyan kell az emberi tartás zsinórmértéke szerint élni. Úgy tűnik, kizárólag egyféleképpen: egyszerre emberi-alkotói Verejtékkel. A Szerzőbe oltott tisztelet jogán.
Eredeti közlés: Napút Online.