A Sármesék poétikája
Írta: Lajtos Nóra
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 279
A sármesék poétikája
(Gál Soma: Sármesék, Fiatal Írók Szövetsége, Bp., 2016)
„Na, tudják, de a lényeg, hogy…”
(Utolsó csodák)
„Három napra nyíltak ki,
aztán meghaltak a balatonvirágok.”
(Nyári vihar- vers)
„Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, a Főnök meg eddig is pihent”(91). Ritka alkalmak egyike, amikor az olvasó egy elsőkötetes fiatal szerző szövegeivel való találkozása során úgy jut el a fent említett – madáchi ihletettségű – záró sorokig, hogy azt páratlan csuklógyakorlatnak értékeli. A keszthelyi születésű, sármelléki Gál Soma (1992) Sármesék című prózagyűjteménye a sörivós múlt emlékzárványainak és a balatoni stégű jelen nyitottságának összehorzsolása. Már publikált írásainak (Felemel – Irodalmi Jelen Online, Oszkár – Litera.hu, A negyedik – Art7.hu, Szerencsejáték, Iszapcsinálók, Hó – Forrás ) kiforrott prózanyelve és alakrajzolása is egyszerre mutatott előre eme gyűjtemény megjelenésére. A kötet kompozíciós zártságáért a két ciklusba rendezett írások tematikai-szerkesztésbeli elvei a felelősek. Az első ciklus (Sármesék) gyermekkori múltidézés: a nagyszülők és a sármellékiek történeteinek újramesélése, a második (Szárazföldi matrózok) az elbeszélő önreflexív történetmesélése a keszthelyi strandról. A tizenöt rövidtörténetet tartalmazó kötetnek – „karcsúsága” ellenére – sikerül olyan atmoszférát teremtenie, amelyben – akár egy éttermi villa a Balaton vizében – elmerülhet az olvasó, sőt akár a bravúros-„hínáros” narratíva fogva is tarthatja. Ez a beengedés poétikája.
„Mesét akar hallani?” – teszi föl a kérdést az egyik kötetbeli írás (A sörökről röviden) elbeszélője. A jelentéstömörítő szóösszetételű kötetcím utótagja olyan szövegeket igyekszik megjelölni, amelyek a leginkább közelítenek az el-mesélő–anekdotikus novellatípushoz (Szávai János, Szirák Péter). Ezekkel főként az első ciklus szövegeiben találkozunk. A „pillanat formái” (Thomka Beáta), azaz a kötetben szereplő narratívák műfajtipológiailag nem egyértelműen novellák vagy elbeszélések; leginkább az ún. rövidtörténethez (short story, Kurtzgeschichte) állnak a legközelebb: egy meghatározott pillanat (Felemel), egy sajátos élethelyzet (A sörökről röviden) vagy egy meghatározott esemény (A vasút története) a rövidtörténet tematikus megjelölése (Manfred Durzak). Egy másik teória szerint: nem kíván bevezető szakaszt, és nyitottan végződik (Baránszky-Jób László): legautentikusabb példa erre A vasút története, amely in medias res (három ponttal) kezdődik: „…úgy higgye el nekem […]”, és a vonat alá gyűrődő öngyilkos nevének elhallgatásával ér véget („és a nevét is csak akkor tudtam meg” – ti. a temetésen – L.N.) A meseszerű elemek fel-feltűnése (igen gyakori a hármas szám megjelenése, a „Volt egyszer…” felcserélt mesekezdet, varázseszköz feltűnése egy időjárást befolyásoló csodavilla esetében) is tagadhatatlanul jelen van (Propp). Ez a teóriák poétikája.
Fontos narratipológiai aspektus továbbá, hogy a rövidtörténetben rendszerint az elbeszélő maga is szereplője a történetnek, az ő nézőpontja dominál az elbeszélésben (Bokányi Péter). A címadásban is a műcímek általában kiemelnek egy gyújtópontból álló részletet (pl. Felemel, Az asztal megterül). „A hely éppen úgy sehol másutt nem található tér, ahogy a pillanat a soha meg nem ismétlődő idő […]. Csak az idő válik pillanattá, és csak a tér válik hellyé, amit az ember átél. Sors nélkül csak végtelen idő lenne és határtalan tér, ahogyan a sorsban csak pillanat van és hely” – írja Naplójában Hamvas Béla. A sármelléki-keszthelyi sorsetűdök témafókuszú, valamint tér-idő megkomponáltságukban is külön egyediséget hordoznak, ezért is érdemes egyesével diskurzusba lépni velük. Ez a befogadás poétikája.
Van der Laan holland építész kétféle térről beszél: az ún. héj-térről, amely a tömör falak külső héjával jön létre, és a mag-térről, amelyet jelenlétünk határoz meg: a kötetnyitó rövidtörténetben (Szentély) egy víztorony kerül a fókuszba: „Ott állt a tér, a község közepén már ki tudja, hány éve”(7). (Az emlékezés referenciátlan alakzata más szövegekben is megjelenik, pl. A vasút történetében: „nemigen emlékezhettem pontosan a napokra”(28), „pontosan már nem emlékszem”(33). A héj-tér – mag-tér kétdimenzionáltsága jól kimutatható a szövegben: a már funkciótlan víztorony körüli legendaképződés ismét érdekessé tette a tornyot, pláne ormótlanul nagy lakatjával a titkok nyitja is zárva volt az ott élők elől. Ez a mítoszképződés poétikája.
Az asztal megterül című szövegben „a húsbolt nehéz illata” (12) telepszik rá az egész műre. Ez az olfaktorikus jelenség az egész rövidtörténet „légterét” áthatja. A sertés feldarabolásának (csonkításának) naturalista leírása, a hentes alakjának poentírozása után a női nem is feltűnik: az én-elbeszélő édesanyja, aki megteríti az asztalt, és egy női vásárló betévedése a hentesboltba szinte „kibillenti” a medréből az elbeszélést: a gender nézőpont játékba hozása történik meg. Ez a húsboltok poétikája.
A már idézett –„Mesét akar hallani?”(19)– megszólítása az olvasónak olyan referenciális olvasatot kíván a befogadótól, amelyben a történetmesélés értékrelevanciával telítődik. A „zalai Hrabal”-ként is emlegetett Gál Somának sikerült „sármelléki capriccio”-jának (Fehér Renátó) eme darabjában (A sörökről röviden) is „tetten érni” ezúttal a célszemélyt, hol is máshol, mint a kocsma profán terében, ahol az Idegen vendég (a levinas-i Másik) megjelenése nyomán zökken meg egy pillanatra az elbeszélés ritmusa. Ez Hrabal és a pilzeni sör poétikája.
A kötet leghosszabb short story-jának (A vonat története) bevezetőjében egy részegesre sikeredett disznótor vidám jelenetezését olvashatjuk, majd a főnarratíva, a mozdony elszabadulása, és annak megfékezése kerül a szöveg középpontjába: „tizenegyen álltunk ott, tátott szájjal, mintha a Messiást várnánk, de annál sokkal nagyobb dologra vártunk arra, hogy megállítja-e a vonatot a két féksor […]”(31). A fenti mondatban a túlzás stíluseszköze érvényesül. A vasút történetének zárlatáról szintén szóltunk már: az ellipszis alakzatával – az öngyilkos nevének elhallgatásával – ér véget a jól sikerül rövidtörténet. Ez az elengedés poétikája.
Az egész kötetkompozícióból kitűnik a Mese az időről: lirizált elemekkel átszőtt szövete egy időgép megalkotásáról szól, amelynek történetét Lali meséli el este a kocsmában. „Olajfoltokkal és a kert sarával öltözött fel” (39), „a rozsdánál szebb virágot talán elképzelni sem tudott”, „köhögős motorok”, „izgalmas fémek aludtak” (40). A megszemélyesítések feltűnése egyetlen mozdulattal átstilizálja a szövegegészt. Ez a képiség poétikája.
Az emlékezés mint múltidéző gesztus a feledéssel, a részleges emléknyomokkal együtt van jelen a kötetben. „Ezt mind már csak hallottam.” (45); „Nem emlékeztem belőle semmire.” (48) – szerepel a Felemelben, vagy „ezek a történetek eszembe jutottak” (Sármese). (A könyvborítón szereplő képi narratíva – a pletyka-lócára kiült két öregasszony meséi is azt a pillanatot rögzíti, amelyben az elbeszélő saját szólama mellett a nagymamák szólama – kurzívval szedve – megjelenik.) Ez az emlékezés poétikája.
A Sármese „büdös cigány”-ozásában ún. szoció-narratívum (Thomka Beáta) érvényesül, amelyben Gyurka alakrajzában mint „marginalizált réteg” diskurzusa érhető tetten. Ebben a szövegben jól kitapinthatóvá teszi Gál Soma azt a nyelvi réteget, amely szociokulturális vonzerővel bír: „ismételjed meg!” Ez a sárarany poétikája.
A „Volt egyszer” mesei „előhang”-ja a Nincs egy henteszsák című írásnak, amelyben a hármas szám is gyakran szerepel (nemcsak itt: pl. a Sármesében háromszor kér bocsánatot Gyurkától az elbeszélő stb.): három fotó mint „medializált objektum” (Hamvas Béla) tűnik fel, majd a fiú, aki háromszor köp a tócsába, vagy „háromszor kapott kiváló újító érdemérmet” (52) szövegrészleteket kiemelve. Ez a meseiség poétikája.
A négy generációs Lőcze család történetét a nagymama hangján halljuk, ezt tipográfiailag (kurzív használatával) is jelzi a szöveg. A népies stílusimitációra talán itt találjuk a legtöbb példát (gyütt, vót, vón, lenne vóna, ösmerték, lefeküdött). Ez A negyedik poétikája.
„[…] aztán kilakatoljuk a stéget, lekergetjük a kacsákat […], aztán végigmegyünk szivaccsal a bicikliken, egyesével leengedjük őket a stégről és kikötjük…” (59). Közel egyoldalnyi, egyetlen mondatban exponálódik a „szárazföldi matrózok” (az én-elbeszélő, Gábor, Dani) napi tevékenységsora a balatoni strandon. Ez a vendégvárók poétikája.
A Szerencsejátékban a Főnök meséli el „sztori”-ját a lottóval, amelyben ötöse lett volna, csak a felesége elfelejtette feladni a szelvényt. Az időmegjelölés itt egy árnyalattal konkrétabb: „Akkor még egy rendes férfinak katonának is el kellett mennie” (63). Ez a telitalálat poétikája.
A kötet egyik legsikerültebb darabja a hipermnéziás pincérről, Oszkárról szóló történet (Oszkár), aki minden apró részletére emlékszik a rég- és a közelmúltnak, és aki soha nem volt betegszabadságon. A műben az első csók meséje külön narrációs betétként van jelen. A rövidtörténet itt is nyitva marad: az óriási viharban két kisfiút egy villámsújtotta faágtól megmenteni igyekvő Oszkár „másnap” beteget jelent. Ez az önzetlenség poétikája.
A Sármesék narrációs pozíciójára (az elbeszélő mindig magázó hangnemben szólít meg bennünket) a Villámlik-ban találjuk a legtöbb példát. Az anekdotázó stílus imitációja erősen deiktikus felhangú: „Hát még mindig nem lett elegük a csodákból? Vigyázzanak, mert lassan kifogyunk belőlük […] Na, jó, hát ha nem félnek ettől, akkor mindjárt mondunk még egyet” (71). Ebben a rövidtörténetben egy a Balaton mélyéről előkerült „csodavillá”-ról olvashatunk, amely még az egykori Balaton Szállóból való. Itt a generációs emlékezet tűnik fel: „Emlékszik még valaki a Balaton Szállóra”(72)? A csodavilla gondolatátvitel útján „hozható működésbe”: esőt, villámot lehet általa előidézni. Ez a csodaszerszám poétikája.
„A kárókatona, ő a király ott, a nádas kis madarai közt, éjsötét teste fölött sárga koronával. […] Ő a Balaton teljhatalmú ura, a fekete villám, minden hal rémálma” (78, 81). A Kárókatonában „meseszép” leírást olvashatunk még Gál Soma tollából a nagy testű, fehér hattyúról is. Habár a keszthelyi srácoknak nem sikerült „becsempészniük” a kárókatonát, a szöveg egyenletes stílushömpölygése fogva tartja az olvasót. Ez a fekete „tollszobor” poétikája.
Az Iszapcsinálók rövidtörténete egy sétagálya iszapba ragadásának, pontosabban a zátonyra futott hajó össznépi kiszabadításának siker-sztorija. A zárlatban az elbeszélő emlékezőtehetsége érhető tetten az erősen önreflexív és spontaneitást hordozó sorokban: „Az én emlékezetem őrzi ezt a jelentős dátumot. […] Majd elfelejtettem mondani, hogy július 14-én történt.” Továbbgondolva: a Bastille bevételével vetekedhetett a sétagálya kiszabadítása. Ez a szabadulás poétikája.
S végezetül az Utolsó csodákban a kötetegészre koncentráltan is hiányzó szerelem-tematika villan fel a Botticelli Vénuszára emlékeztető, a Balaton habjaiból ki-kiemelkedő Tündérlány személyében. Ez a tünemény poétikája.
A cím nélküli zárszóban a strandokon hirtelen fellibbenő Szélkirálynő allegorikus alakja kontúrozódik, majd egy József Attila-i áthallású szöveg- és kötetzárlatot olvashatunk: „Ahogy mi, úgy zárt be a part is, egyik napról a másikra radírozták le a turistákat a gyepről és a poliformokról, alusznak, máma már nem úsznak tovább, és a dolgozó is aluszik […]” (95). Ez a part-altató poétikája.
A szerző művének közösségi oldalán a borítóképen egy Sármesék nevű helységnév-jelzőtábla látható, sugallva olvasói vándorlétünk végét, és megérkezésünket Seholsincsfalvára. A táblának határjelölő funkciója is van: Gál Soma szívesen invitál bennünket „sármeséki” otthonába. Mivel nincs helységnév-elhagyó tábla, azt gondolhatjuk, van és lesz még mondanivalója a szerzőnek erről a vidékről, az életszeretetről. Egy vele készült interjú után Bene Zoltán ekképpen ajánlja a kötetet: a Sármesék szerethető könyv, valódi ínyencség. Osztozva véleményében: ez a sármesék dicséretes poétikája.