A polimodalitás konszonanciája
Írta: Ferenczfi János
Közzétéve 6 hónapja
Megtekintések száma: 129
A polimodaritás konszonanciája -
Gondolatok Nagy Attila verséről
Nagy Attila fiatal ember. Zenei tanulmányokat folytat. Nemrég tíz írása jutott el hozzám, amelyek a Slam Poetrytől a szonettig terjedő skálán helyezkedtek el. Ez jelzi, hogy egyrészt keresi a hangját, a kifejezésmódokat, amelyeken keresztül elmondhatóvá tudja tenni az alig elmondhatót; másrészt jelzi azt is, hogy stílusok és műfajok között bátran mer váltani. Nem horgonyozza le önmagát egy kifejezésmód mellett sem. És jelzi ez azt is, hogy a zene mellett a különböző irodalmi kifejezésmódokhoz is bátran nyúl.
A szerzőről keveset tudunk. Az sejthető, hogy huszonévesen elérkezett ahhoz az első szembe nézési ponthoz, amikor az ember ráeszmél, hogy már javában zajlik az élete, miközben az irányok tekintetében bizonytalansága nem csökkent. A mélységek, amelyekben e műve által is megmerítkezik, jelzik, hogy az élet számára sem csupán felhőtlen pillanatok sorozata.
Ennyit elöljáróban. Most pedig arra kérem az olvasót, hogy a művel való ismerkedés előtt szánjon két perc huszonhárom másodpercet Bartók Béla: Allegro Barbaro című művének meghallgatására.
https://www.youtube.com/watch?v=KWadpIl3O3U
Nagy Attila
lélektani polimodalitás
/avagy az alternáló distanciaskála paradoxonja, röviden/
lépésről-lépésre történő, folyamatos
változás az állandóban
hol kisebb-, hol nagyobb léptékben,
ami e stabil bicegéssel hengerel le
agyad ötvonalán pontokat hagyva maga után
kemény grafit talpával,
de bár úgy hiszed, ismerted a következő lépését
azt mégsem merted mondani,
hogy tudod mikor, hol és hogyan ül majd meg,
aztán persze visszanézel,
és a hajdan pontosan megszerkesztettnek hitt
amorf grafitformák nyomán
már csak fáradt radírgiliszták és súrlódásból fakadó
enyhe füst vár - haha,
ez olyan mint a kottapa-pír, de lám,
pár kormos égési sérülés kell talán
ahhoz, hogy később tisztábban lásd
azoknak a pontoknak a valódi mivoltát
és, hogy mekkorák is a lépett távolságok
akár látens-, akár valódi létükhöz méred,
így válván a momentumok
önnön harmóniájukká
saját káoszukból.
így működik,
bár bonyolultnak tűnik mindenki érzi,
ki nincs teljesen emberség híján,
hiszen mi is csak lépegetünk tétován,
saját kaotikus konszonanciáinkat szülve
magunk köré előre vagy utólag, annak tudatában,
hogy az adott pillanatban tapasztalt én-állapotot
onnan tekintve, ahová elvileg tartunk
csupán egy újabb feltüzelt
radírgiliszta-temetővé eszi majd
az az állandóban történő,
folyamatos változás
hol kisebb-, hol nagyobb léptékben,
de lépésről-lépésre...
tán még páran így érezzük,
csak rendszerezni nehéz,
de lássuk be: az egész
csak két mondat,
meg most ez.
2015.09.16.
Következzenek hát az ígért gondolatok Nagy Attila verséről:
A szerző ravasz módon egy bizonyos műveltségi körből veszi az alapelemeket gondolatainak kiindulópontjaihoz. Ez nagy kockázat. József Attila „egész népemet fogom… tanítani” elvével ez feszültségbe kerül. Hiszen minél „közérthetőbb” egy alkotás, annál többekhez szól. S minél inkább rétegműveltséghez kötődik, annál inkább leszűkíti saját közönségét. Ezzel a művészi alkotás kommunikációs funkciója kerül veszélybe, hiszen az „elmondom hát mindenkinek” helyébe az elmondom a hozzáértőknek lép. Azonban egy zenész miért ne használhatná a zene világának fogalmait? A nem közhasználatú szavaink is a magyar nyelv szavai. Nem olyan nagy baj, ha olykor le kell venni a polcról a Bakost, vagy meg kell nyitni a google-t, hogy pontosan értsünk mindent. A baj az lenne, ha Nagy Attila minden művénél szükség lenne erre. De Ő még nem írta meg minden művét. Amit viszont igen, az okot ad a bizalomra: értjük majd, amit mond.
A szakzsargon alkalmazása rejtvénnyé teszi az írást. Nézzük tehát a megfejtést.
Bartók Béla Allegro Barbaro című műve épül polimodalitásra. Ez voltaképp egy kritikahullám kapcsán írt önironikus mű, amiben sarkítja azt, amit műveiben barbárnak tartanak.
A lényeg a látszólagos káosz és primitívség. A népdalszerűség mellett szinte az ütőhangszerek helyett alkalmazza a zongorát. A „művelt” közönség által megszokotthoz képest nyers, tabukat áthágó módon építi fel a művet. Mégis olyan rendszert hoz létre, amit nem kell igazolni.
Az alternáló distancia-skála - ha kilépünk a zenei kultúra szűkebb jelentéstartalmaiból (ez itt mégis irodalom) -, akkor nagyjából ennyit jelent: a távolságtartás (mértékletesség) egymást váltó módozatainak sorozata. S itt e sorozat paradoxonságáról beszél az alcímben.
Már csak a modalitásra kell visszatérni. A modalitás egyfajta egység. A szöveg és beszéd egysége kapcsolatot teremt a beszélő, a hallgató, és a valóság között, a közlést egy teljes jelentés-mozzanatként értelmezi ez a fogalom.
A modális és tonális hangsorok közötti különbséget itt most nem részletezem. Az Internet felvilágosítja az érdeklődő olvasót. Elég itt annyi, hogy a modális hangsorok nem rendelkeznek úgynevezett vezető hanggal. S ez máris hasonlít az élet mozzanataira: közelről nézve csupa bizonytalanság minden.
Lévén, hogy nem zenészként értelmezem a fentieket, igyekszem irodalmi megfejtést adni a címnek: lélektani polimodaritás; tehát a gondolat és a kommunikáció egysége egyszerre több fokon jelenhet meg, s ennek a lélektani vetületeit ígéri vizsgálni a cím. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a művészi kommunikáció először mindig „önkommunikáció”, azaz: önmagában „beszél” a szerző. Mikor önmagunkban beszélünk, értelmezni próbáljuk önmagunkat, a világot, s e kettő viszonyát. Önkéntelenül verbalizáljuk ezt az értelmezést, noha ekkor csak önmagunknak szólunk még. A következő lépés az „énkommunikáció”, amikor önmagunkról beszélünk, de már másokhoz szólunk. Az ember társas lény, aki késztetést érez arra, hogy az önmagával kapcsolatos fontos információkat megossza másokkal. S ez emelkedhet általános kommunikációvá. Az „egész népemet fogom” és az „elmondom hát mindenkinek” késztetés abból fakad, hogy fölismeri azt, hogy nem csak önmagáról, tehát az egyes emberről szól a megfogalmazott információ, hanem általában az Emberről. Ilyenkor lép elő a művész mindenki szószólójává, s ilyenkor fogalmaz meg mindenkinek szóló üzenetet.
A cím ígéret arra, hogy a szerző erre kísérletet tesz. Az alcímben pedig ez szerepel: Alternáló distanciaskála paradoxonja. Azaz: váltakozó módok a távolságtartó (elvonatkoztatott) megközelítéshez. Ez önellentmondásnak tűnik. De nyilvánvaló, hogy önmagunktól is távolságot kell tartanunk, ha át akarjuk látni az „én” és a világ bonyolult problematikáját.
Így tehát a cím és az alcím elárulja, hogy mélyre ás a szerző!
A szöveg egyszerű szerkezetekkel kezdi az építkezést: néhánysoros egységekből áll.
Értelmezzük tehát kis falatokban!
lépésről-lépésre történő, folyamatos
változás az állandóban
Filozófikus megközelítés: itt a létről és annak személyes feldolgozásáról lesz szó. Hogy változik-e bármi is, vagy állandó-e bármi, ez bizony nézőpont kérdése. E tekintetben úgy tűnik, akkor értelmezzük helyesen a helyzetünket, ha tudjuk, e két nézőpont közül mikor melyiket kell alkalmazni. De tudja-e ezt bárki is?
hol kisebb-, hol nagyobb léptékben,
ami e stabil bicegéssel hengerel le
Bárhogyan közelítjük is meg vizsgálódásunk tárgyát, a bizonytalanság állandó. A változás mértékét más-más léptékűnek érzékeljük. Egyenetlen ritmusú az élet, mint a bicegő járás. S ez mutat stabiltást, állandóságot, ami „lehengerel”.
agyad ötvonalán pontokat hagyva maga után
kemény grafit talpával,
A kép a kottaírást idézi fel. A ceruza nem más, mint az állandó változás. A sors, ha úgy tetszik. Az agy rögzít. Nyilván azzal a céllal, hogy legyen adat az értelmezéshez. A múltunk értelmezésével próbálunk információhoz jutni, hogy jó döntésekkel alakítsuk a jövőnket.
Ha a sors a ceruza, figyelemreméltó, hogy a grafit talpa kemény. Talpa van, nem hegye, tehát tipor rajtunk, s ezt keményen teszi. Minden lépése emlékezetes, ezért hagy maga után „pontokat”. S hogy ez az „agyad ötvonalán” történik, azt is jelzi, hogy aki ezt megéli, valójában harmóniát keres.
de bár úgy hiszed, ismerted a következő lépését
azt mégsem merted mondani,
hogy tudod mikor, hol és hogyan ül majd meg,
Az ember bizonytalanságainak szép elhelyezése az előbbi képben. Tehát a múltat információforrásként kezelve igyekszünk a helyes döntésekhez szempontokat találni. De így is bizonytalansághoz jutunk. Más szinten talán, de nem merünk biztos kijelentést tenni. A „megül” kifejezést gyermekkoromban a kotlóssá változó tyúk viselkedésére alkalmazták. Amikor is ez a jószág ülni akar a tojásokon, hogy új életek kezdődhessenek el. A „megül”-t használjuk abban az értelemben is, hogy valami igaznak bizonyul, vagy stabil nyugvópontra jut. Végső soron ilyesmit várunk a jövőnktől: reményt, igazságot, biztonságot. S nincs rá receptünk.
aztán persze visszanézel,
és a hajdan pontosan megszerkesztettnek hitt
amorf grafitformák nyomán
már csak fáradt radírgiliszták és súrlódásból fakadó
enyhe füst vár - haha,
Az élet múlandó, s ehhez fanyar öniróniával viszonyul. A radírgiliszták nem mások, mint az elhibázott lépések korrigálására tett kísérletek. Időnként visszanézünk, hogy adatokat azonosítsunk az újratervezéshez. A grafitformák amorfok, tehát nem tudtunk egyenesen és egyértelműen haladni. A radírgiliszták fáradtak, tehát folyton munkában van a radír - mindig korrigálni kell. A füst fanyar, ahogy az önirónia is, ami a füst és a „haha” egy sorban történő elhelyezésében nyilvánul meg.
ez olyan mint a kottapa-pír, de lám,
pár kormos égési sérülés kell talán
ahhoz, hogy később tisztábban lásd
azoknak a pontoknak a valódi mivoltát
és, hogy mekkorák is a lépett távolságok
Nem elidegenedésről, de eltávolodásról beszél, mint módról, hogy objektíven ítélhessük meg életünk bizonyos eseményeit, vonatkozásait. A szójáték a „kottapa-pír”-ral nyilván tudatos és ügyes. A pír lehet a hajnal, lehet a szégyen, s lehet a tűz, ami elemészti a papírt is. Idővel majd átlátjuk. Harmincévesen tudjuk, mi lett volna jó húszévesen. S mindig későn kerülünk kellő távolságra. Mondhatni: sérülten, rezignáltan.
akár látens-, akár valódi létükhöz méred,
így válván a momentumok
önnön harmóniájukká
saját káoszukból.
így működik,
Ha már látens, hát itt visszautal a címre. Ezt korábban a „lépett távolságok”-nak képileg a hangközökre utaló említése ezt előkészítette. Bartók barbár modalitása kerül párhuzamba az emberi élet kaotikusnak tűnő ok-okozat sorozatával. A „válván” szó nem tűnik jó választásnak. Mai szóalak használata szerencsésebb lenne! Az élet mozzanatainak ezek szerint van egy látens, lappangó léte. A mi lehetne, vagy amivé lesz váratlanul. S ez felveti a kérdést, hogy a „kottajelek” melyik léte a valódi: az, amelyik nyilvánvaló, vagy az, amelyik lehetséges? Később egy mondatba kerül három olyan szó, ami együtt feltétlenül feszültséget hordoz: momentumok, harmónia, káosz. A momentumok, azaz: az élet kottajelei mégis lépesek valamiféle harmóniába összeállni ebben a káoszban. Ez életigenlés, optimizmus, pozitív szemlélet. De, hogyan?
bár bonyolultnak tűnik
mindenki érzi,
ki nincs teljesen emberség híján,
Az ember élete végső soron emberi. Nem tudjuk: érezzük, reméljük, hisszük. Mert ez az érzés, ez a hit, ez a remény az, ami emberi a világunkban és bennünk.
hiszen mi is csak lépegetünk tétován,
saját kaotikus konszonanciáinkat szülve
A konszonancia: megnyugtató hangzat. A disszonancia az ellentéte. Az, hogy a konszonancia kaotikus, szintén visszautal a címre, s egyúttal az emberi élet (sors) értelmezésére.
Lépegetünk tétován, hiszen a jelen pillanatban nem vagyunk kellő távolságban önmagunktól és a jelentől ahhoz, hogy rálátásunk legyen. Évtizednyi távlatból is csak azért értelmezzük biztosabban, mert látjuk egy bizonyos lehetséges választásnak a következményeit. S bár ez kaotikus életvonalat eredményez, a fentebb megfogalmazott hittel ez mégis harmóniára vezet.
magunk köré előre vagy utólag, annak tudatában,
hogy az adott pillanatban tapasztalt én-állapotot
onnan tekintve, ahová elvileg tartunk
csupán egy újabb feltüzelt
radírgiliszta-temetővé eszi majd
az az állandóban történő,
folyamatos változás
hol kisebb-, hol nagyobb léptékben,
de lépésről-lépésre...
Filozófikus ismét. Egység a kép további használatában és a gondolat további építésében. A kottatapíron (életútunkban) hagyott újabb nyomok ismét csak hibák és tévedések sorozata lesz, illetve azok a kísérletek, hogy ezeket korrigáljuk. Így haladunk lépésről-lépésre.
Így tehát ez a szakasz egy ismétlés. Nem az első a szövegben. A recsitatív építkezés jellegzetes sajátja általában a zenének, de a líra hagyományainak is sokrétűen alkalmazott, fontos része. – Az ismétlés egyfelől nyomatékosítás, másfelől a lényeges tartalom újabb nézőpontból, újabb (vagy átfogóbb) összefüggésben való megfogalmazása.
tán még páran így érezzük,
csak rendszerezni nehéz,
de lássuk be: az egész
csak két mondat,
meg most ez.
Azzal, hogy megfogalmazta mindezt, egyetlen megoldást adott: elfogadhatóvá tette, hogy az „emberi sors” így működik. S ez éppen elég! A „tán még páran így érezzük” nem más, mint reménység, hogy maradt emberi az emberek világában. Szocializációs szükséglet ezt remélnünk, hiszen - mint megfogalmaztuk már -, az ember társas lény. Mond azonban valami feszültséget keltőt: „az egész csak két mondat”. De mi az a két mondat? Talán a cím? Nincs megfejtés, s ezzel gondolkodásra, kutakodásra késztet. S ezzel együtt lesz az alkotás kerek, egész.
Összegzésül.
Ez az alkotás - költemény!
A szerző talált egy képi és gondolati keretet, amelyben le tudta képezni egy olyan létfilozófiai kérdésnek a vetületeit, amely őt magát foglalkoztatja.
Az önmaga számára alkotott megfejtést mindenki számára szóló üzenetté tudta formálni.
A sortördelések megfelelő tagolást biztosítanak a szövegnek. Az értelmezést annyira vezetik, hogy az olvasó maga is feltehessen kérdéseket. A szöveg gördülékeny. A szokásos ritmus-képző eszközök (rímek, szabályos szótagszámok, hangsúlyok) alkalmazásától lényegében eltekint. Ugyanakkor jól építkezik a gondolati-ritmus eszközével.
Ösztönösen szerkesztett írás. A szerkezetet a gondolat építkezése biztosítja. A kottaírás képe és a polimodaritás értelmezésének a kérdése, kivetítve az emberi sors megértésének a problematikájára úgy váltakozik, hogy visszatérve az előző képre, illetve az előző gondolatra, mindig egy újabb gondolati lépés felé viszi az olvasót.
S bár végül nem ad semmiféle világmegváltó választ, azt a bizonyos lélektani konszonanciát (harmóniát, megnyugvást), eléri. Nyilván elérte önmagában is, és eléri az olvasóban is.
A mű díjazásban részesült a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karán megtartott Klasszikus Gitárosok Találkozóján, 2017-ben.
Szép munka!
Ajánlom főszerkesztőnk figyelmébe!