A másik irodalom

Írta: Ferenczfi János


Közzétéve 1 éve

Megtekintések száma: 377



A másik irodalom

Hány magyar irodalom van? Biztosíthatom az olvasót, aki velem gondolkodik, hogy mire e kis gondolkodás végére érünk, látszik majd, hogy korántsem ostoba ez a kérdés.

A Hetedik valamiféle határvidéken létezik, senki földjén, vagy a senki tengerén. Nem tartozunk a hivatalosan létező irodalom világába, és nem tartozunk az igazi amatőrök közé sem. Ugyan mi hirdettünk meg hídverést e két sziget között, mármint a tehetséges amatőrök és a hivatalos irodalom között, de nem úgy épültek fel ezek, ahogy azt mi ajánlottuk. Hidak vannak, s azon van is forgalom, de mi nem járunk e hidakon.

Nem tartozunk a lenézett, de mégis virulensen létező, piacképes irodalom világába sem, hiszen az olvasásnak az a módja, amit mi szeretünk és keresünk ma nem közkedvelt. Kevesek hóbortja, hite és álma. Mégis, ez lehet az a part, ahová valódi, kedvünk szerint való híd, vagy kikötő épülhet.

A hivatalosan létező irodalom rendszereken átívelő karrierekkel hű mindenkor az állam által juttathatóhoz. Pénzhez, díjakhoz, címhez és ranghoz, hatalomhoz. E világ hatalmasai magukat tekintik „az irodalomnak”. Tehetik, hiszen hivatalosan csupán ők léteznek, s azok, akiket ők e létezésbe maguk mellé emelnek.

Nem számít az, hogy ki érti, ki olvassa, ki szereti az írásaikat. Ők ülnek a reggeli műsorokban, ők zsűriznek, ők kerülnek a tankönyvekbe, belőlük lesz érettségi tétel, és mint választott papság, ők uralkodnak az irodalomban mindenek felett.

Az általuk képviselt világkép szerint eretnekek vagyunk, hiszen nem jártuk végig a kijelölt utat, hogy elnyerjük kegyüket, s befogadást a létezők közé. Mi nem létezünk. Persze, csupán onnan nézvést.

Az igazi amatőrök, akár egy vallás hű hívei, hirdetik a föntről aláhulló igét, tisztelik, amit, s akit kell, s megadják kinek-kinek, mi jár, azaz, ami elvárt.

Természetesen, hasznos kreatív írói kurzusokra befizetni. Nem csupán a megtanulhatók miatt, de sokkal inkább a kapcsolatért, a kegy esélyéért.

Hasonlóképpen hasznos írótáborokba menni, fizetős antológiákba pályázni, mindenütt ott lenni, minden tiszteletet megadni, minden lehetőt megfizetni. Fizess, és pucsíts!

Ezek tehát a létező hidak. Ott vagy, alázatos és lelkes vagy, és fizetőképes. És nyílik neked tér a hivatalosan létező irodalomban is. No, többnyire másodosztályú, de nevezzük ezt reménysugárnak! Felemelkedési lehetőség az üvegplafonig, ahogy feudális viszonyok között természetes.

Tárgyilagosan nézve e világot, e másodosztályból valójában kevesen léphetnek feljebb. Lelkesítő lehet ez, különösen annak, aki elhiszi, hogy valóban kevesebbet ér.

Világos, hogy mű és mű között, és életmű és életmű között is vannak nagy különbségek. S ha nélkülözzük is a művészetek objektív megítélésének a lehetőségét, mégsem jegecesedik ki a feljutás mechanizmusában egy igazi minőségi szűrés képe. Ha jóindulattal viszonyulunk, azt mondjuk, szerencse dolga. Ha nagyobb bennünk a szkepszis, akkor mást mondunk.

Őszintén mondom, aki ma rendelkezik íráskészséggel, és lelkesen viselkedik, és lelkesen elkölt egy-két milliót az ambícióira, az létezőnek érezheti magát a hivatalos, egyedül létezőnek látszó irodalomban. Nem is olyan beláthatatlan ez. Öt-tíz évre elosztva átlagos jövedelemből kis lemondással (céltudatossággal) finanszírozható. Jár érte sok kis simogatás, rivaldafény-villanások, helyi érdekű elismerések, a fontosság és a siker érzete. Még az is lehet, hogy valóban értékes az, amit alkotsz. Lehet, de ebből nem tudod meg. Azt tudod meg csupán, hogy szépen beálltál a sorba, idődet, pénzedet, lelkesedésedet adtad, s kaptál valamit cserébe.

Jó ez. Igazán elhiszem. Irigylem is gyakran. Azok közé tartozom, akiknek nem jól álltak össze a körülmények. Nem jókor. A szegény ember legkisebb gyermeke, a meztélábas libapásztor a mesékben győzhet, de a valóságban mindig hátrányban lesz. Unásig ismert hivatkozásom: József Attila éppen ilyen volt. Nem azt mondom, hogy épp olya tehetséges vagyok. Ez blaszfémia lenne. De azt meggyőződéssel állítom, hogy sokan azért nem jutnak át azon a hídon, mert a hídpénzt nem tudják megfizetni. Hogy aztán közülük, - közülünk mennyien lehetnének nagy művészek, s mennyien feledhetők, azt épp ez a helyzet, a hivatalos nemlétünk megismerhetetlenné teszi.

Valójában nincs olyan megmérettetés, ahol az esélyeket valóban csak a tehetség és a munka, végső soron tehát a szövegekbe képződött teljesítmény határozná meg. Akik a mércét felállítják és leolvassák, sajátos optikán át nagyítják és kicsinyítik azt, amit mérnek. Érthető ez, hiszen megannyi bevett, tradicionális objektív és szubjektív oka van annak, hogy e nagyságába zsugorodott hazában a mérésekkel már csak ez a helyzet.

Mondják, hogy szakma ez, hiszen a szobrászt, vagy a zenészt is képzik. Igaz ez, de nem így. Képzőművészetben, előadóművészetben sok technika létezik. De az irodalom, még inkább a költészet ennél sokkal ősibb, archaikusabb, mágikusabb. Az emberek már akkor is meséltek és daloltak igazat és kigondoltat, amikor a követ csak pattintották, nem tudtak a fémekről, és a szó mai értelmében még nem léteztek hangszerek. A nyelv mindannyiunké, a szavakat bárki kimondhatja, leírhatja. Lehet rendszerezni, tanítani és tanulni, hogy egy-egy korban ezt hogyan művelték, milyen divatok vésődtek be a kultúrába. Ezek mind ideiglenesek, még ha a pillanatnyi perspektívánkból tartósnak tűnnek is. De azt, amiért a szöveg megszületik, nem tudjuk szakmai módon definiálni. A képzett zenész is lehet állásban egy zenekarban, vagy taníthat egy zeneiskolában, de naggyá, sokak külön figyelmére érdemessé az válik, aki azt tudja, ami nem tanítható. Hiszem, hogy az irodalom akkor él, akár technikák szerint készül a szöveg, akár nem (de hiszen minden szövegformálás technika!), ha a technikákon túli, a mágikus megszületik benne.

Itt van tehát egy nagy különbség. Az előző két világ lakói egymástól várják az elismerést. Ma úgy nevezik magukat: a szakma. Mintha egy szimfonikus zenekarban mindenki nagy művész lenne. Nem! Vannak, akik a karmester instrukcióinak megfelelően, megbízhatóan eljátszák a kottába írt zenét. És vannak, akik együtt tudnak lélegezni a zenével. Akik azt is tudják, amit a kottába nem lehet leírni. Nincs jó definíció. De a különbséget értjük.

Egyre nagyobb tisztelettel vagyok a piacképes irodalom iránt, noha sokszor, de nem mindig, más az értékrendje, mint amivel én azonosulni tudok.

A piacképes irodalom az, amely üzletileg is életképes. A regény, a mesekönyv, a lektűr, a bulvár, minden, ami eladható még ma is olyan példányszámban, hogy az jövedelmező legyen a kiadónak, a forgalmazónak, de még a szerzőnek is. Ők kizárólag az olvasó elismerésére szorulnak rá. S azt sokszor meg is kapják. Sok pillanatokig élő mű, és néhány olyan, amiről utóbb kiderül, hogy maradandó és időtálló értéket hordoz.

Ez az irodalom független. Nem függ politikától, állami pénzektől, díjaktól, rangoktól, kapcsolatoktól. Azaz, kapcsolatoktól mégis, mert a nyomdai terméknek fel kell kerülniük a könyvesboltok polcaira, be kell kerülniük ajánló műsorokba. Ezek a kapcsolatok azonban megvásárolhatók, felépíthetők.

Így ez az irodalom végül csupán az olvasó jóérzésétől függ. Ezt a jóérzést pedig nem más adja, mint az élmény, hogy olyan világba vitte a könyv, a mű, ahová szívesen utazott az író kalauzolása által.

Világunk kiváltságosai korábban úgy nevezték magukat: a kánon. Ezt a teológiai műszót vették át sok évtizeden át. Ezzel azt a szövetséget, amit Isten a választottaival kötött átvetítették arra a szövetségre, amit ők egymással, és a mindenkori állammal kötöttek. Nos, ez blaszfémia a javából! Ebben a szövetségben ki kerül Isten helyére, s kik a főpapok? Nemde, adja magát a gondolat, hogy az államot megtestesítő személy lenne e világ istene, és a hozzá hű irodalmárok a papság. Születésnapi verset írni az állam első emberének, vagy politikai rendezvényen a tribünre állni, vagy a közönség legelőkelőbbjei között ülni, hogy lássák a kamerák, - ez e papság lelepleződése. Mit lelepleződés? Ez az ő büszkén vállalt szerepük!

Isten iránti alázattal csak azt mondhatom, ez egyfajta bálványimádás. Összebútorozni a hatalommal, sok kellemes következménnyel jár, de attól még az, ami. S ha ez rendszereken ível át, az annál árulkodóbb. Aki mindenki babája, az nem hű hitves, hanem egészen más.

Én nem gondolom, hogy a népszerű irodalom értéktelen lenne. Nem gondolom, hogy csak a kiváltságosan képzett elit értelmiség méltó arra, hogy irodalma legyen. Ahogy a piacképes irodalomban is vannak vitathatatlan értékek, olyanok, amelyeket egy bizonyos idő után már odafentről is kínos lenne vitatni, úgy hát biztos vagyok abban, hogy a kétkezi matematikusnak, a fáradt mentősofőrnek, a sarki étterem szakácsának, a villamosvezetőnek is jár irodalom. És hiszem, hogy képesek vagyunk ezt létrehozni. Nem igénytelent, hanem közértékké válni méltót!

A kérdés csupán az, hogy hogyan tegyük magunkat piacképessé. Hiszen az nyilvánvaló, hogy a magasságos papság, és a hozzájuk hű híveik világában mi eretnekek maradunk. Annak kell maradnunk, ha azt állítjuk, hogy más irodalom is létezhet, hogy nem ők hivatottak eldönteni, hogy ér-e az életünk valamit.

Valaha sok vitám volt a könnyűzene kapcsán. Mindig van olyan berozsdált nézet, amely a legújabb zenéket legszívesebben kitagadná. Emlékszem vitákról azzal kapcsolatban, hogy szabad-e gitárt bevinni egy templomba. Azt persze elfelejtik, hogy a hit ébredési mozgalmai mindig a maguk korának legfrissebb zenéit használták fel. Ezek aztán kiüresedtek, megavultak, rigorózus tradicióvá csontosultak. Nos, ma már a legtöbb templomba be lehet vinni a gitárt. Így hát mi is írhatunk kétkezi atomkutatóknak, betűkedvelő hentesnek, a sokaságnak. Mert keveseknek írni kevésbé hasznos, mint sokaknak. Tetszenek emlékezni erre: „én egész népemet forgom….”?

Miért ne írhatna, matematikus, hentes, buszsofőr és bárki, aki meg tudja ragadni az írás mágiáját? Ha hat az, amit létrehoz, ha emberibbé teszi a világot, miért kérdezném, hogy ő képzett-e és elismert-e? Majd az olvasó elismeri, ha arra valóban méltó, és majd a mű jelen marad, ha valóban maradandó.

Én már úgy jártam, hogy nem érdemes elindulnom azon a hídon, ami e világ hivatalos papságának kegyei felé vezet. Lerúgnának róla, mint ahogy kaptam több efféle gesztust. De nem is vonz. Már őszülök. Nem illene hozzám a pályakezdő szerep.

Hiszek azonban abban, hogy a kiüresedő, becsontosodott tradíciókon túl van út az olvasóhoz. És van elvitathatatlan jogunk, hogy a tehetségünkhöz munkát adjunk hozzá, s amit így alkotni tudunk, azt megmérettessük ott, ahol fel-fellobban az ébredés szikrája.

A könyv, a nyomtatott folyóirat nimbusza töretlennek látszik még, a nagy médiumok hír- és kultúraközvetítő szerepében még szokás hinni. De mind tanúi és részesei vagyunk a változásnak. Jómagam rég többet olvasok monitorról, mint papírról. Igaz, a monitoron át ma még sok szűretlen tartalom ömlik ránk. De minden arra mutat, hogy az igényes olvasó keresi, és érdeklődésével jutalmazza azt, ami neki megfelel. A vers és széppróza kinyomtatva költséges jószágok, amelyek többnyire nem adhatók el olyan számban, hogy érdemes legyen a nyomdát elindítani. Így van ez ott a magasságosoknál is. Ezért kell a mi adónkból összeálló állami juttatás. De a papír nélküli közlés sokkal demokratikusabb, piacibb. Mi akkor is közzé tudjuk tenni a művedet, ha csak tízen olvassák el. De ha ez a tíz olyat olvas a „tolladból” a mi szájtunkon, amiért kedve lesz visszatérni, akkor a tízből húsz lesz, a húszból száz, s abból ezer. Így, ha jobbára olyasmit közlünk, ami méltó az olvasó figyelmére, az olvasó vissza-visszajár majd, hogy itt keresse újabb olvasmányait.

Ez a mi esélyünk. És közben, mint régi vallások a változó kultúrában, úgy válnak jelentéktelenebbé a múlt képződményei. Példaként mondom, a jelenlegi népszámláláson a hírek szerint a lakosság levesebb, mint fele mondta magát vallásosnak. Akkor, amikor az állam a nemzeti önazonosságot vallásosnak látszó szimbolikához köti. Ami fölött eljárt az idő, az elmúlik. Ami megcsontosodott, az sokáig megmarad. De a csontok konzerválódása nem biológiai, hanem régészeti kérdés. Nem az életről szól, hanem a múltról.

A művészet nem azért van, hogy hivatalos elismerést kapjon, hanem azért, hogy hasson ember és ember, alkotó és befogadó között. Az új közlési lehetőségek piaci rést nyitnak nekünk is, akik eredendően nem üzleti céllal kezdtünk az alkotáshoz. A politika tesz róla, hogy az állami elismerések hitelessége elenyésszen. A hivatalos irodalom szereplőjének lenni egyre inkább hatalomtechnikai, politikai kérdés, és nem művészeti. Fogalmazzuk meg nyíltan! Minél műveletlenebb és minél erőszakosabb a hatalom, ez annál inkább prostitúció. S lehet, hogy egy jól helyezkedő prosti egy óra alatt keres annyit, mint én egy hét kimerítő munkájával, valamiért mégsem tudom őszintén irigyelni.

Jó dolog a pénz, jó az elismerés, jó lehet a hatalom. De ezek irreálisan felnagyítják azok jelentőségének látszatát, akik ezekben részesülnek. Vetített kép. Ha eloltják a lámpát mi marad? És ha a jelent megtagadták tőlünk, miért ne tartanánk igényt a jövőre?

Őszülök, de a jövőbe tartok, mert a jelent megtagadták tőlem. Ahogy sokaktól. És a jövő jelenné válik, akár megérem, akár nem.

Tarts velem!