A kémény
Írta: Zalán Tibor
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 403
A kémény
- Dobd el azt a kurva sarlót – ordította át az irgalmatlan égzengést Dugó –, abba fog belevágni a villám, te állat!
Rémülten eldobtam, amilyen messzire csak tudtam. Az egek nagyon haragudhattak, félpercenként szakították szét a sötét felhőket a horizontig elnyúló, cikázó, vakító villámok. Ruháinkat magunk alá gyűrve, legalább azok szárazon maradjanak, mez-telenül feküdtünk, hanyatt a fűben, bámultuk az ég háborgását, arcunkat, testünket verte az eső, sok ezer apró tűszúrás, néha felröhögtünk, mert az esővel elkeveredő jégdarabkák csiklandozták a bőrünket.
- Ezt már ő küldhette – tűnődött Dugó, miközben elégedetten piszkálta kipállott szá-ja sarkán a varat.
- Ki küldhette az… az ő? – kérdezte a bátyám idegesen dadogva, anélkül, hogy feléje fordította volna a fejét.
- A toronyépítő. Hát az. Aki olyan magasan jár, mint ő, közvetlenül az ég alatt, kap-csolatban lehet akár a viharral, az akár az… – egy kicsit elhallgatott, mondja-e, ne mondja –, az Istennel is kapcsolatba tudhat lépni.
Hallgattunk. Mármint az Istennel tudhat, kérdezte a bátyám, de Dugó nem válaszolt. Tömzsi testén csattogtak a hatalmas esőcseppek, kopasz fejével olyannak tűnt, mint egy frissen feldöntött Buddha-szobor.
- Miféle toronyépítő? – kísérleteztem, de én sem jártam jobban a bátyámnál.
Dugó a kiválasztottak mosolyával zárkózott el a kérdés elől, jól tudva, amíg övé az információ, addig érdekes tud maradni a számunkra. Az eső elállt, kicsit darvadoz-tunk, szárítkoztunk a borzongatóvá hűlt délutánban, azután magunkra kapva ga-tyánkat, trikónkat, megindultunk hazafelé.
- A sarló, te paraszt! – mordult rám a bátyám, és én szótlanul elindultam megkeresni a villámok miatt messzire eldobott szerszámot. Távolodóban hallottam, Dugó azt mondja a bátyámnak, reggel jön a toronyépítő, és két gyűrűvel megmagasítja a tég-lagyári kéményt. Ezt mindenki tudja, húzta el pállott száját Dugó, és mi tudtuk, hogy ezt senki sem tudja, de holnapig mindenkinek meg kell tudnia. Tőlünk.
Reggel valamennyien ott várakoztunk a téglagyári kisbolt előtt. Szívdobogva vártuk a toronyépítőt. Összevissza gyerekeszünkkel is rájöttünk, ha idegen érkezik a tégla-gyárba, valamikor csak be kell térnie Reich néni boltjába, hiszen közel-távolban nem lehetett máshol ételt vagy italt vásárolni.
Reich néni boltja különös hely volt. Tabu! – mondta Mádi Béla, és tenyerével együtt le is fordította nekünk, kisebbeknek, mit jelent. – Aki Reich nénitől bármit is lopni mer, annak magam rúgom szét a seggét.
Márpedig az, akinek Mádi Béla szétrúgni szándékozik a seggét, előre megírhatja a végrendeletét.
A tabu kimondásának története van. Gyakori tolvajlásaink egyikét, jól megszervez-ve, Reich néni boltjában terveztük végrehajtani. Kifigyeltük ugyanis, hogy a súlyta-lan kis öregasszonynak hátat kell fordítania a pultnak, és le kell hajolnia az alsó polchoz, ha valaki lisztet kér tőle. A pulton pedig nyitott, nagy dunsztos üvegekben ott árválkodnak a sokféle, ellenőrizetlen színes cukrok. A terv egyszerű és célratörő volt. Reich néni lehajol a lisztért, mi belemarkolunk a dunsztosüvegekbe, lábujjhe-gyen kisompolygunk a zsákmánnyal, aki a lisztet kérte, közben meggondolja magát, nem is kér már lisztet, kint a cukrot elosztjuk egymás között. A kivitelezésbe azon-ban valami bezavart. Pontosabban, valaki. Már az ajtónál jártunk, koszos, izzadt kis markunkban szorongatva a ragacsos cukrokat, amikor Reich néni utánunk szólt. Utánunk úgy, hogy meg sem fordult, fel sem egyenesedett a lisztes zacskók közül. Nem kell lopnotok, hallottuk lentről, ismeretlen hangsúllyal, adok szívesen. Ha kér-tek… Tabu, mondta Mádi Béla később, amikor ocsúdni kezdtünk a megaláztatásból. A Reich néni boltja mostantól tabu.
Egyetlen idegen érkezett aznap a boltba, ő is csak dél tájban. Addigra már halálra untuk magunkat, halálra egymást, untuk a verekedést, a böfögést, a hónunk alatt produkált fingásokat, még a több fordulós verseny-húgyozást is, amit az unalomból megivott rengeteg víz miatt óránként rendeztünk a bolt melletti színben.
Az idegen kicsi volt, egészen kicsi, sőt, cingár, sötét volt a haja, sötét a bőre, fekete atlétatrikót viselt és kék munkásnadrágot.
- Cigány – súgta Dugó –, ez nem lehet toronyépítő!
- Egy cigány is lehet toronyépítő – sújtott le a bátyám egy léccel Dugó kopasz fejére, ezzel véget is vetve a kételkedésnek. – Menjünk be, nézzük meg, mit csinál… ha egyáltalán… ha ő… szerintem, ő az!
Egymás letiporva ömlöttünk be a boltocska szűk kis ajtaján. A toronyépítő, már ha tényleg ő volt az, Reich néni pultjához támaszkodva ácsorgott, előtte nyolc-tíz félde-cis pálinkásüveg, melyeknek a felét már kiürítette. Cseresznye, szagolt bele a leve-gőbe Péter Béla, a szakértő. Sok mindent elhittünk neki, ezt is, mivel ő távolabb la-kott a téglagyártól, messziről jött ember nyilván többet lát, amíg elér hozzánkig, mint mi, akik csak kilépünk a kapun, és máris az égető kemencék között találják magunkat. Ha ez itt bebaszik, le fog esni a kéményről – állapította meg nyugodtan Ökrös Pityu, egyetlen hatalmas szippantással eltávolítva az orrából előlifegő tak-nyot. Ezt megnézzük, bólogatott a bátyám, akkorát fog tanyázni, mint egy ólajtó. Ha onnan lepereg, egyből be is krepál.
A kis fekete ember nem sokat törődött velünk. Kifelé bámult az ablakon, és folytatta a felesek módszeres pusztítását. Néma, suttogta Dugó. Anyád, az a néma, te hülye, szuszogott a fülébe Mádi Béla. Hogy rendelt akkor ennyi pálinkát Reich nénitől, ha nem tud beszélni? Dugó erre elcsendesedett, talán rájött, ez nem lesz feltétlenül az ő napja.
A kis fekete ember letette Reich néni elé az utolsó kiszárított üveget is, majd vállával szétlökdösve bennünket, kilépett a boltból, és elindult a kémény felé. Némán lopa-kodtunk utána, úgy vonzott bennünket, mintha valaki mágnest rejtett volna a zsebé-be, a miénkbe pedig szögeket.
A kémény tövében előkészítve várta a tégla, ládában a megkevert habarcs. Valami tarisznyafélébe belepakolt a téglákból néhányat, és kúszni kezdett felfelé a kémény oldalára erősített meredek vaslétrán. Ment, ment felfelé, ment a kis fekete ember az égbe, egyre kisebb lett, aztán még annál is kisebb, mikorra felért, már annyira ki-csinyke volt, mint egy szitakötő. Hideg futkározott a hátunkon, miközben néztük, hogyan járkál odafönt körbe-körbe, biztosító kötél nélkül a pálcikaember, és – dudo-rászik. Dudorászik, suttogta a bátyám. Hallgattuk. Hallottuk mi is, és borzongtunk. Nem szédül, álmélkodott Mádi Béla. Ez a kurva életbe nem fog leesni, tódította Du-gó. Milyen magas lehet a kémény, kérdezte valaki. Ötven méter. Száz. Kétszáz. Négyszáz. Ezerháromszázhatvannégy… Erre csönd támadt. Az kurva sok! Úgy ma-radtunk. Alkonyatra a nyakunk is megmacskásodott az állandó fölfelé nézéstől. A kis fekete ember leereszkedett a magasból, ránk sem hederített, visszaballagott Re-ich néni boltjába, hogy ismét megigyon nyolc-tíz felest.
Ezt már nem várhattuk ki. Visszaszivárogtunk a kéményhez. Ki lesz az első, kérdez-te Mádi Béla. Hallgattunk. Sunyin és pengére szorított szájjal hallgattunk. Gyávák! Nem néztünk egymásra. Végül Dugó vágott neki az ég felé vezető vaslétrának elő-ször. Három gyűrű után megállt, lenézett, kimeredő szemmel felénk köpött, majd visszaereszkedett. Szédülök, mondta, és sehova se nézett. A bátyám pár gyűrűvel feljebb merészkedett. Mádi Béla, akivel szüntelen rivalizáltak, a becsület kedvéért ugyanolyan magasra mászott, mint ő, de nem kapaszkodott feljebb. Rám került a sor, de én, persze, meg se próbáltam. Lökdöstek, de nem mentem. Én már megfog-tam az Aranka mellét, dadogtam, de senki sem hitt nekem. Pontosabban szólva, oda se figyeltek rám. Pedig tényleg megfogtam az Aranka mellét, kemény melle volt az Arankának, a nagyfiúk azt állították, ők már meg is dugták az Arankát, de én ilyet nem mertem még hazudni.
Hogy csinálhatja, ácsorogtunk leforrázva. Az indiánoknak nincs tériszonyuk, bóloga-tott Péter Béla, olvastam. Az indiánoknak, szívta a fogát a bátyám, de a toronyépítő mégse indián. Mondom, hogy cigány, próbálkozott ismét Dugó, s már húzta is ko-pasz fejét, nehogy valaki eltalálja. Reggel megkérdezzük tőle, miért nem szédül, nyugtatott mindenkit Mádi Béla, s ettől valóban megnyugodtunk, és békében szé-ledtünk szét.
- Hogy nem tetszik szédülni? – szólította meg másnap délben, minden bátorságát összeszedve, Mádi Béla a kis fekete embert.
- Mi van? – förmedt rá értetlenkedve a toronyépítő. – Van közöd hozzá? Anyádat kérdezgessed!
Mádi Béla vacogó fogakkal hátrált vissza közénk az ember tekintete elől. Ez bolond, suttogta, ez totál őrült, ennek a kurva anyját! Rögtön láttam, vigasztalta a bátyám, hogy sík hülye a fazon. És… dafke, hogy le fog esni!
Ettől kezdve már csak azért ácsorogtunk a kémény tövében, mikor esik le az ember. Szurkoltunk, hogy essen le. De nem hatottuk meg. Járkált, dudorászott az ég kapu-jában félrészegen, két gyűrűt komótosan felhúzott, aztán, ahogy jött, visszatűnt egy napon nyomtalanul a semmibe. Akkorra már senkinek sem hiányzott.
- Nekem az előző torony jobban tetszett! – jelentette ki Dugó. A téglagyári tó partján hevertünk vizesen, a kémény felé bámultunk. Senki sem válaszolt. Én épp a talpa-mat nyomorgattam, melyet valamilyen rozsdás vasdarab hasított föl az iszapban, és vígan csordogált belőle a vér. Fáj, kérdezte Dugó, a szája sarkát kapargatva. Anyádat kérdezgessed, vetettem oda neki foghegyről. Most meg hova mész, te nagyon állat, ordította utánam. Nem válaszoltam. Sántikálva ugyan, de határozottan indultam el a téglagyári kémény alkonyatba hanyatló, félelmetes sziluettje felé.