A fájdalom maga
Írta: Nagy Gábor
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 223
A fájdalom maga
Az Aranyvulva fogadó legnagyobb asztalát azok ülték körül, akik meg akarták hallgatni Vergyl, a vadász újabb kalandjait. A lesipuskás már hatodik éve pihent meg itt rendszeresen, és mindenkit az ujja köré csavart. Míg italára várt, az asztalra dobta legújabb zsákmányát, egy riftai ragadozó preparált fejét.
- Hát ez mi a fene? Rondább, mint az összes feleségem és anyósom együttvéve! – köpött a földre egy fegyverkereskedő.
- Hát barátom, ez egy riftai, mocsári tigris. Hat napig üldöztem és ő is engem, felváltva. Végül egy erdőben öltem meg, de olyan kemény a bőre, hogy kétszer kellett megsoroznom. - A fegyverkereskedőre nézett: - Érdekes, ugye Sahi?- Azt mondtad, hogy a kitinpáncélzatot négy lövéssel átviszi. Egy kicsit túlértékelted ezt a mordályt, amikor eladtad nekem. – Az megrántotta a vállát:
- Engem is átvertek. Minden árus felülértékeli a portékáját, de ez jó fegyver.
- Igen, csak ez a dög majdnem kinyírt, mert bíztam a szavadban. Úgy vélem hatezer visszajár nekem.
- Reklamációt nem fogadok el.
- Akkor én most továbbállok. De ezentúl a te fegyvereidről is sokat fogok beszélni. Meglásd, nem érkezik több panasz az ügyfeleidtől, mert nemigen lesznek. – Sahi elvörösödött, és egy görbe tőrt húzott elő.
- Megnyúzlak, és a bőrödet a luxus fényugróm nappalijában fogom kiteríteni!
Vergyl elővette hasító erőteres vadászkését, és így szólt:
- Nálad nagyobb vadakat szoktam elejteni, de a rusnya fejed jó hamutál lesz a társalgómba, a pici virslidet azonban kénytelen leszek a kutyáknak adni. – A két férfi felugrott, de a kocsma tulajdonosa kilépett a pult mögül.
- Sahi! Ha balhézni kezdesz, kitiltalak innen! - Majd a vadászra pillantott:
- Te meg ne hergeld! Milyen vásárló az, aki nem ellenőrzi az árut?– A fegyverkereskedő távozott. A társaság egyik tagja gyorsan megkérdezte:
- És mik a terveid, miután leléptél innen?
- Eladom ezt a szépséget, pár hónapig nyaralok, és visszatérek a peremvidékre.
- S ezúttal milyen vadra mész?
- Van három jelöltem. – A többiek elé dobott három holokártyát. – Döntsetek ti! Amit választotok, az lesz a célpontom. – Egymás után hullottak a kártyák az asztalra, ahogy a három fenevad képét vizslatták. Ekkor egy negyedik holokártya csúszott az asztalra, melynek tulajdonosa, egy germita így szólt:
- Felteszek hetvenezer kreditet arra, hogy ezt még te sem tudod legyőzni! – A vadász meglepetten nézett fel az érkezőre és hat társára, akik egy hátsó asztalnál ülve figyelték. Majd a kártyát nézte meg, ami egy kék, antilopszerű állat képét vetítette az asztal fölé. Vergyl halkan kuncogott:
- Ez az állat nem látszik veszélyesnek. Nagyot fogsz koppanni, pajtás!
- Márpedig ilyen állatot még vadász nem ejtett el. Te sem fogod! –a hallgatóság zajongani kezdett. Vergyl már nevetett:
- Nyakadba veszel ekkora adósságot egy rossz választás miatt.
- Olyat tudok, amit te nem. Nézz utána ennek az állatnak, és magad is meglátod! De ebben az esetben én nyertem a fogadást.
- Csak szeretnéd. Csak amatőrök néznek utána a zsákmánynak az adatbázisban. Az igazi nagyágyúk, mint én, a helyszínen szerzett tapasztalatból tanulnak.
- Legyen így! – hajolt meg az öreg. - Egy hét múlva ugyanitt! - mondta.
Visszament hat tanítványához.
A mester őket is figyelte. Egyetlen ultrahang vibrációval képet kapott legapróbb mozdulataikról, testtartásukról, figyelmükről. Öttel nem volt gond, de érezte, a legfiatalabb nem képes uralkodni magán.
- Kaharis! Most éppen merre jársz?
- Sajnálom mester! – mondta az, fejet hajtva.
- Elemezd ki az elmúlt perceket!
- Fogadás született közted és a vadász között, amely várhatóan a győzelmedet hozza majd. Ha a vadász hallgat a figyelmeztetésedre, utánanéz a célpontnak, és beismeri a várható vereséget. Te azonban a büszkeségével csapdába ejtetted őt.
- És? Mi a két legfőbb tanulság?
- Az Univerzum számos csodája túlmutat a korlátainkon, ezeket jobb elkerülni, békében hagyni, és erre lehetőleg másokat is megtanítani. A második tanulság az, hogy egy vadász nem hagyhatja, hogy gyengeségei eluralkodjanak rajta.
- Jól válaszoltál. Most térjük vissza a hajóra, hogy tanulhassunk!
A germita mester és tanítványai távoztak, nem sokkal később Vergyl is. A vadász a bázis széfjében helyezte el zsákmányát, azután a hangárba sietett. Hajója útra készen várta. A játék kezdetét vette. Vergyl nem is sejtette, hogy álcázva követik. Mint minden vadászat előtt, ellenőrizte, és kijavította összes felszerelését, fegyverét, leltározta a víz- és élelmiszerkészletet. Mivel sejtette, hogy az Isten kies, csillagokkal ékesített háta mögött nem vár rá szupermarket, először útba ejtette a célterülethez közeli Ulsa bolygót, hogy vásároljon, és beszerezze a szükséges engedélyeket. Majd a prédát tanulmányozta.
„Miért vagy te olyan veszélyes?” –tépelődött magában. - Számítógép! Teljes szimulációt kérek az állatról! – A szoba közepén megjelent a zauin élethű, háromdimenziós képmása. Majdnem akkora volt, mint egy zebra, csak halványkék színű. A viszonylag hosszú nyakon hatalmas fej ült, szarvak nélkül.
Vergyl többször körbejárta, de nem tudott rájönni, hogy mitől sérthetetlen.
Megnézhette volna azt a pár fájlt, amit még talált, de végül úgy döntött, hogy nem rúgja fel a fogadás szabályait, és maga fedi fel a titkot.
- Számítógép! Szimuláld, hogy ez hogyan védekezik, ha nem tud elszaladni!
- A szimuláció húsz percig fog tartani. Kívánja, hogy vészhelyzet esetén megszakítsam? - Nem! –csattant fel Vergyl türelmetlenül, és csak később kapott észbe. Ott állt egy kis szobában egy holografikus lénnyel, amely hamarosan a szűk térben be fogja bizonyítani, milyen is egy sarokba szorított vadállat. Az ajtó húsz percig zárva marad, ha törik, ha szakad. Vergyl lélekben felszögezte saját fejét trófeaként az ostobaság kandallója fölé. Kemény menet volt. Az állat rúgott, öklelt, fejelt, harapott, míg ő az apjától tanult módszerek alapján megpróbálta a nyakába karolva a földre rántani, már ha éppen nem kényszerült elugrani a paták elől. Mire véget ért az egész, önbecsülése alaposan megtépázódott: teste számtalan vágást, horzsolást és zúzódást gyűjtött be.
Lekezelte a sebeket, lenyomott fél üveg töményt. A további szimulációkat tisztes távolból végezte el. A zauin nem csak veszélyes volt, hanem gyors is. Az alacsonyabb gravitáció miatt szinte repült a füves terep felett, miközben maga mögé utasította a hasonló körülmények között élő, szimulált lorai agarat, ami lihegve nyúlt el a füvön.
– Világos! – mormogott Vergyl magában. – Üldözéssel nem megyek sokra, még akkor sem, ha a légpárnásomat használom. - De azt a bizonyos dolgot még mindig nem tudta. Szimulációkból nem is fog rájönni, csak a fájlokból, vagy tapasztalatból. Elkezdte kiválogatni azokat a fegyvereket, amelyeket magával visz majd a vadászatra. Hármat választott ki. Egy klasszikus tervek alapján készült íjat, amit Ianus fából faragtak. Kemény volt, amikor kellett, és hajlékony a lövés pillanatában. A következő egy mágnes puska volt, egy igazi, távolsági fegyver. Csak ne lett volna olyan nagy az energiaigénye! Berakott egy sűrített levegős tűvetőt is, a hozzávaló mérgezett nyilakkal. Jól jön majd, ha lopakodnia kell.
Csak a vadra tudott gondolni. Egy lapos domb tetején szállt le, ahonnan messzire ellátott. Csak a látásra, a radarokra, és a hajó páncélzatára hagyatkozhatott, ha feltűnik a színen néhány csúcsragadozó. A hajó mellett egy álcahálót feszített ki, és háztartási robotjait is felfegyverezte. Az álcaháló alatt aktiválta a szondákat, és azok szétszóródtak a négy égtáj felé. Innentől már csak várnia kellett. Órák múlva érkeztek az első eredmények. Egyszerre voltak reménykeltőek és kellemetlenek. A szondák sok zauint találtak, de nem egy helyen, ahogy remélte. Ezek a dögök nem kötődtek úgy bizonyos élőhelyekhez, mint más állatok, egyaránt megéltek a sivatagokban, erdőkben, pampákon és a sarkokon is. Vándoroltak az előbbi helyek között, és ő a lehető legmesszebb táborozott tőlük. A legközelebbi csoport is ezer kilométerre volt. Káromkodva a hajó farához futott, és leválasztotta róla a kétüléses kis repülőt. Kockázatos dolog nappal repülnie, de nem tehet mást. Gyorsan felpakolt és útra kelt. A gép alatt erdők és rétek, a civilizációnak csak néha volt nyoma. Két óra múlva a radar jelzett. Egy nagy csorda zauint. A vadász zuhanásba vitte a gépet. Öt kilométernyire a legelésző állatoktól ért földet. Vállára vette a táskát, és elindult. Megközelítette a csordát, és felmászott egy dombra, ahonnan biztonságos távolból figyelhette őket. Remélte, hogy lencsevégre kaphat egy, a csorda elleni támadást, és láthatja az állatok ütőkártyáját. Azonban a zauinok csak ettek, ittak aludtak, néha a vezérbika meghágott egy tehenet. Az egyetlen dolog, ami színt vitt a vadászatba, az volt, amikor az állatok összegyűltek, és tülkölni kezdtek. Úgy hangzott, mint egy szilveszterező jazztrombitás gyülekezet. Öt perc múltán a vadásznak sajogtak a dobhártyái. Szívesen közéjük lőtt volna a mágnespuskával, de ezzel csak ingyen vacsorát szervírozott volna a dögevőknek. A zengő pokolbéli rezesbanda hirtelen elhallgatott, és idegesen tekintgetett körbe-körbe, mintha tartanának valamitől. Vergyl bekapcsolta a felvevőt a fegyver távcsövén, és figyelt. A rét túloldalán feltűnt valami. Úgy nézett ki, mint egy homályos paca, ami egyfolytában váltogatja színét. A jelenség lassan megkerülte a csordát, majd meglapult egy szikla mögött, közben egy pillanatra levetette álcáját. Gyíkféle volt, de teste emlősre emlékeztetett, pikkelyeit ritkás bunda borította. Vergyl el is nevezte magában Rusnyaszaurusz Rexnek. Kíváncsi volt, hogy egy ilyen esetlen állat hogyan képes vadászni. Az elrugaszkodott a földről, még röptében láthatatlanná vált, s így az egyik zauin látszólag a semmitől roskadt a földre. A ragadozó eltörte a nyakát, majd elvonszolta az erdőbe. A többi állat sípolva menekült. Vergyl izgatottan vonta le a következtetést: ha ő is hirtelen csap le, akkor a kiszemelt állat teljesen védtelen lesz. Egy szikla tövében felállította a sátrat, és tábortüzet gyújtott. Remek vacsorát rittyentett, miközben az őt védő lézerrács elfüstölte a vérére szomjazó élősködők lankadatlan hadát. Étkezés után átnézte a felvételeket. Végül elővette a tűvetőt, és az apró nyilakat bekente egy gyorsan ható méregkoktéllal. Nem akarta feleslegesen kínozni az állatot, és csakis a fejére tartott igényt. Miután rákényszeríti a szőrzsákot, hogy adjon rá egy cuppanós csókot, az egészet fellógatja majd a hajóján valódi fatüzelésű kandallója fölé. Kuncogva visszarakta helyére a fegyvert, majd aludni tért. Álmaiban tovább szőtte kihívója megaláztatásának terveit.
Reggel frissen ébredt, visszasietett a dombra, és végigpásztázta a környéket. A csorda most a folyóparton, feljebb legelészett, zöldellő bokrok takarásában. Vergyl otthagyta a dombot, átkelt a sekély folyón, és kiválasztotta a csapda helyét szemben a sziklával, ahol a ragadozó is rejtőzködött. Jöhetett a következő lépés. A felvételekből tudta, hogy az állatok kedvenc folyami csemegéje egyfajta hínár, amit hosszú nyakukkal szereztek meg. Belenézett a kristálytiszta vízbe, és meg is látott néhányat. Vastag kesztyűt húzott és megragadta az egyiket, mire az beleharapott a kezébe. Még a vastag szöveten keresztül is megérezte. Dühösen földhöz vágta a hínárt, ami jobban megnézve vastag, hosszú, kígyószerű valami volt. Visszahajolt a víz fölé, és újabbakat halászott ki egy kampós bottal, majd maga köré gyűjtötte őket. Elég csalival rendelkezett már a vadászathoz. Bekente magát szagtalanítóval, majd bekapott egy speciális kapszulát és támadóállásba helyezkedett. Az anyag szétáradt a testében, és megmerevítette izmait, és inait, nehogy egy véletlen mozdulattal elárulhassa magát. Addig fog ebben a pozícióban maradni, amíg a zsákmány, vagy egy ragadozó közeledtére ő maga egy adrenalin lökettel hatástalanítja a szert. A germiták teste termelte ezt a vegyületet, és ha a többszázezer év alatt nem emeltek panaszt ez ellen, hát ő sem fog. Csak azt nem tudta, hogyan fogja bírni a hosszú várakozás unalmát. Órákig csak pislogni tudott. Fejben több száz órányi zenei anyagot játszott le emlékezetből, majd verseket szavalt magában. Végül szívesen ásított volna, ha nem lett volna az álkapcsa is rögzítve. Most már emlékezett az idevonatkozó érdekes tényre: a germiták ilyenkor mentálisan majdnem teljesen ki vannak kapcsolva, csak prédaleső ösztönük éber. Jó nekik!
Ahogy ezen, morfondírozott, közeledő állatok zaja hallatszott az erdőből. Vergyl mélyeket lélegzett, nehogy idő előtt mozduljon. Az állatok elözönlötték a folyópartot, és fejüket a vízbe dugva falatozni kezdtek. Egyikük eltávolodott a csordától, megindult a szikla irányába, hogy hozzádörgölőzhessen. A vadász látta az állat hátát a szikla alacsonyabb pontjai fölött. Itt volt az idő. Vergyl kioldotta izmait, és átlendült a szikla fölött célba véve az állatot, de jobb lába megcsúszott egy kis kövön, így csípőtáskája csikorogva súrolta a felületet. Az állat riadtan kapta fel a fejét, és egyenesen a szemébe nézett. Vergyl látása elhomályosult, majd mintha egy pillanatra önmagát látta volna szemből. A tűvető elsült, és a tű menekülő állat hátába fúródott. Egyszerre üvöltöttek fel és zuhantak a földre.
Vergyl megpróbált felkelni, de lángolt a belseje. Valaki orvul hátba támadta, de vajon mivel? Nem érzett tűszúrást, és a méreg hatása is furcsa volt. Az ilyen támadás célja más esetben vagy a halál vagy az elkábítás lenne, hiszen a fájdalomtól ordító és korlátozott mozgásra képes célpont még támadhat. Egy újabb fájdalomhullám észhez térítette. Ellenanyag most, lamentálás később!
Jajgatva kúszni kezdett a táskája felé, de azt valaki felemelte az orra elől.
Felnézett a sziklára, és meglátta az öreg germitát, aki mosolyogva így szólt:
- Szép nap ez vadászathoz, nemde? – Vergyl minden erejét összeszedte, hogy nekiugorjon, de nyögve a földre hanyatlott. A zauin is látványosan szenvedett.
- Nocsak, nincs túl jó bőrben – állapította meg a nyilvánvalót az öreg.
- A kuhva jó anád! – üvöltötte Vergyl zsibbadt szájjal.
-Nem hiszem, hogy ezt az emberi nyelvjárást valaha is hallottam volna. Várj csak! Adok valamit, ami megkönnyíti a beszédedet, de kérlek, ne ordíts! – mondta, és egy fecskendőpisztolyt szorított a vadász nyakához. Vergyl már könnyebben lélegzett, de a fájdalom még mindig ott hullámzott a testében.
Gyűlölettel teli hangon szólalt meg:
- Ha lábra tudnék állni, letépném azt a bozontos farkadat, és sálként tekerném a nyakadra! Mit műveltél velem?!
- A farkamban elég izom van ahhoz, hogy a karodra tekeredve darabokra törje a csontjaidat. Különben is magad okoztad a vesztedet.
- De hisz a méreg…
- Az a te mérged. Illetve egy kevésbé halálos fajta, amit a táborodba lopózva cserélt ki az egyik tanítványom.
- Hogyan? – kérdezte a vadász, mire a germita az állatra mutatott.
- Nem is gondolnád, de ez a lény egy érdekes újítással állt elő a préda-zsákmány közti örökös harc véres mezején. A zauinok először a jobb rejtőzködés érdekében olyan hangokat kezdtek el használni a kommunikációhoz, ami kívül esik a ragadozók hallásküszöbén. Ez azonban csak addig működött, amíg a ragadozók nem váltak képessé arra, hogy érzékeljék a zsákmányállat által keltett rezgéseket. Erre az állatok kifejlesztették a tele-empatikus kommunikációt, így az információt érzelmekkel és mozdulatokkal adták át egymásnak. Később megszületett néhány egyed, ami ezt fegyverként használta az ellenségei ellen. „Ha megharapsz, te is érezni fogod”. Melyik zsákmányszerző állat szeretné megérezni saját halálos támadását? Így hát messze elkerülik, vagy olyan hirtelen támadnak, ami lehetetlené teszi e védőmechanizmus működésbe lépését. Egészen jó cselt vetettél be, csak kár, hogy a táska megcsikordult a sziklán. A mérged lassan elterjed a szervezetében, de mivel még fennáll köztetek a kapcsolat, ezért a te tested is így reagál. Hát nem csodálatos a természet?
Vergyl összeszedte minden erejét, és zihálva így szólt:
- Rendben. Nem játszottál tiszta lapokkal, de győztél. Tiéd az összes pénz.
- Nem játszottam tisztán? Már az elején megmondtam, hogy nálam az adu. Neked már akkor be kellett volna ismerned a vereséget, és az információ birtokában újratárgyalni a fogadást. Igaz, a végtelen egoizmusodra és büszkeségedre játszottam, de ha ezt a csapdát elkerülted volna, akkor egyenlő felekként mérkőzhettünk volna meg. A biztos tudás egy vadász találékonysága ellen. Kár! Rossz volt nézni a sok hibát, amit elkövettél, hogy etarthass nekem.
- Vettem a lapot! Gyógyíts meg, és kezdjünk új játékot!
- Vonzó ajánlat, de ennek nem tehetek eleget. Ez a szituáció olyan ritka, hogy dőreség lenne kihagyni a tanulás és a tanulság lehetőségét. Tanítványaimmal végig fogjuk nézni, ahogy meggyógyítod az állatot és önmagadat, vagy rosszabb esetben mindketten kimúltok fél napon belül.
- Te rohadt állat! Tudod, hogy hány olyan ragadozó él itt, ami ebben az állapotomban könnyen elbánik velem?
- Ettől nem kell tartanod. Már reggel óta távol tartjuk a legveszélyesebbeket a réttől. Maradt még ugyan pár dögevő, és kisebb testű ragadozó, de őket nem állítjuk meg, hogy legyen, ami motivál. S mielőtt még azt gondolnád, hogy gonosz vagyok, itt ez a kis csomag. Ebben vannak az ellenszer összetevői, és még más hasznos dolgok. Ha ügyes vagy, akkor mindkettőtöket megmentheted. Most ha megbocsátasz, visszamegyek a tanítványaimhoz. - Azzal a vadász elé dobta a
csomagot, és távozott.
Vergyl azt kívánta, bárcsak az öregnek is lennének hasonló érzékelő képességei!
A vadász még saját golyóit is örömmel megszorongatta volna csak azért, hogy fájdalmat okozhasson neki. Egy újabb kínhullám azonban lehűtötte a kedélyét. Előbb túl kell élnie a dolgot! Először ki kellett tisztítania az állat sebét, hogy elvágja a méreg utánpótlását. A batyuban talált is egy fiolányi semlegesítőt. Ez kezdetnek megteszi. Az állat felé mászott, mire az kapálózni kezdett. Félelme a vadászra is átragadt. „ Ez így nem lesz jó” – gondolta. A körülményekhez képest nyugalomra késztette magát, úgy kúszott tovább. Amikor hozzáért az állathoz, az már nem küzdött. Volt azonban még egy gond. Vergyl nem adhatott be erős fájdalomcsillapítót, mert attól ő is elkábul. Kénytelen volt helyi érzéstelenítővel dolgozni. Elővette a táskájából, és lespriccelte vele a sebet. Érezte, ahogy az ő háta is zsibbadni kezd. Ez azonban kevés volt. Miközben kiműtötte az állatból a lövedéket, mintha saját magát szabdalta és szurkálta volna. És ehhez az érzéshez társult a méregből adódó gyengeség is. Végül a sebbe öntötte a semlegesítőt, és összevarrta azt. Ő is érezte a megkönnyebbülést, ahogy a szer fertőtlenített, és semlegesítette a méreg nagyját. A többit az ellenszer fogja elvégezni, de nem itt, és nem most. Cseppet sem bízott az öregben, és nem óhajtott vacsora lenni.
Csuklószámítógépével hat szondát rendelt magához. Az egyik hordággyá formálta magát, majd leereszkedett a földre az állat mellé. További négy is leereszkedett, fogókarjaikkal az ágyra emelték az állatot. A hatodik pedig előrement biztonságos búvóhelyet keresni. A furcsa mentőcsapat lassan elindult az erdő felé. Vergyl követte őket. A konvoj követte a felderítő szonda jelét, s közben el-elzavarta az egyre közelebb merészkedő dögevőket. Vergyl pedig újra végigélte gyermekkora fontosabb momentumait, de azok néha szertefoszlottak, és a következő pillanatban füvet rágcsált egy csorda zauin társaságában. A kapcsolat miatt tisztán látta az állat múltját, ami összekeveredett az övével.
„Elég legyen! Ki a fejemből!”– üvöltötte. A vadász izzadva eszmélt. Nyirkos barlangban volt, amit egy szűk bejárat védett. Megkereste a mágnespuskát, felállította a bejárattal szemben, és automata tüzelésre állította. Őszintén remélte, hogy az egyik tanítvány megpróbál belopózni ide. Miután végzett a védelem felállításával, elővette a táskájából a mesterséges tábortűz két hasábját, egymáshoz ütögette őket, mire azok a földre téve vörösen izzani kezdtek. Rátette a lábost, és elővette az ellenszer alkotóelemeit. A szőrős átokfajzatban legalább volt annyi tisztesség, hogy útmutatót mellékeljen az egészhez. Mire elegyítette a huszonöt port, és a gyógyfüvek keverékét, a lötty kékes-lilás színezetet öltött. Még melegében letolta az egészet, hogy aztán a torkát markolászva, és hörögve a földre omoljon. Mintha megette volna élete legsavanyúbb uborkáját. Orra folyt, szeme könnyezett, és égető érzés kúszott végig a testén, amelyet később kellemes melegség váltott fel, amikor a szer hatni kezdett. Voltak azonban kellemetlen mellékhatásai is. Testét csiklandozó zsibbadtság járta át, feje zúgott, mint egy harang. Leroskadt a fal mellé és remélte, hogy nem tart sokáig.
Órákig vakarózott, és tűrte a zúgást. Végül, hogy elterelje gondolatait, vicceket mesélt az állatnak. Jókat röhögött, míg amaz az oldalán hevert, és egykedvűen bámulta őt. Hirtelen elsült a mágnespuska, és a bejáraton túlról állati halálsikoly hangzott fel. Vergyl kúszni kezdett a fegyver irányába. Szerette volna célba venni a támadókat. Könyökére támaszkodott, másik kezével a puska után nyúlt, de annak kijelzője vörösen villogott, túlmelegedést jelezve. A vadász összeszedte minden erejét, és a fegyvert behajította a járatba, azonban az robbanás helyett diszkréten elfüstölt. Vergyl újfent megátkozta Sahit. A barlangba hat farkas méretű lény osont be. A vacsora tálalva volt. Előételként Vergyl falatkák, főfogásként egy egész zauin ájultan. A vadász azonban eltökélte, hogy élete utolsó cselekedeteként megfekszi a gyomrukat. Felemelt egy követ, és már éppen nekilendült, amikor egy bordázott labda gurult be hátulról az állatok közé, majd ragyogni kezdett, és a bordák mentén felszabaduló irányított energiakévék felszabdalták a ragadozókat. Vergyl undorodva nézte a vagdalt dögöket. A barlangba Sahi lépett be, kezében egy méretes fegyverrel.
- Mondd pajtikám, hol van a szőrős haverod és a hét tanítványa?
- Tehát nem értem jöttél, hogy elcsald a fogadást?
- Gondoltam rá, de az állomáson felkerestek az öreg fajtársai, és akkora összeget ajánlottak, hogy letettem erről, és inkább a szolgálatukba szegődtem. El sem hiszed, hogy mennyire kézre akarják keríteni! Jelenleg is tíz germita hadihajó várakozik odafent. Nekem csak annyi volt a dolgom, hogy elmeséljem a fogadás részleteit, és a vezérhajóról kövessem a piócaszonda jeleit, amit a hajód burkolatára tapasztottam.
- Te egy igazi rohadék vagy! Nem kapod meg az öreget, mert én sem tudom, hogy hol van! Hiába is akarnál kivallatni!
- Nem is akartalak. Én úgyis megkapom a jutalmat. Ugye parancsnok? - Sahi a kérdést a testőrökkel érkező páncélos germitának címezte, aki bólintott, majd egy faládikát dobott a fegyverkereskedő kezébe. Vergyl csak találgatni tudott, hogy mi lehet benne. A parancsnok így szólt:
- Nem kaptam parancsot arra, hogy civilekkel foglalkozzak, de az állat nem szenvedheti tovább hibás tetteid következményét, és csak úgy menthetem meg, ha téged is megmentelek. Sahi barátodnak is hiányoznál, ha nem lennél. – Vergyl hálás mosolyt erőltetett magára és így szólt:
- Igen, mi olyanok vagyunk, mintha egyazon törzs vadászai lennénk! – A parancsnok bólintott. A levitézlett vadászt és prédáját egy fényoszlop ölelte körül, majd magával ragadta a vezérhajó fedélzetére. Ott kezdődött a fájdalmas tortúra. Az orvosok mindkettőjüknek anyagcsere-gyorsítót adtak a durvább változatból. Lázálmaiból csak napok múlva tért magához. Két kellemetlen hír fogadta. Az öreg Mester magához rendelte flottáját, és látványos űrcsatával meglépett a kolóniáról. A második volt a rosszabb. Közte és az állat között a kapcsolat az istenért sem akart megszakadni. Az orvosok egy konzílium keretében négy nap alatt jöttek rá, hogy amikor Vergyl a barlangban kiállt az állatért, kapcsolatuk a bajtársiasság szintjére emelkedett, és a zauin azóta csordatársként tekint rá. Az orvosok egymás hátát veregették a felfedezésért. Végül elkábították, és mire napok múlva magához tért, már saját hajóján volt gyógyultan, hulla fáradtan, egy borsos orvosi számlával a kezében.
Visszatért a csempészbázisra. Úgy tervezte, hogy kifizeti a Vulvában felhalmozódott italszámlát, majd elhúz, de a dolgok máshogy alakultak. Nem számított ugyan a sztároknak járó üdvözlésre, de arra a fagyos légkörre sem, amely az ivóban fogadta. Mint kiderült, Sahi mindenkinek elmesélte látványos bukását, és ivócimborái megorroltak elveszett pénzük miatt. Törzsasztalánál egy pelyhedző állú kókler mesélt saját vadászkalandjairól, amelynek a legtöbbje kiszínezett képzelgés volt csupán, ez azonban nem tántorította el a közönséget. Ez feltüzelte Vergyl hamvába holt önbecsülését, és eltökélte, hogy visszaszerzi a helyét. Vadászpárbajra hívta a srácot. Aki a határidő lejárta előtt a legtöbb trófeát teszi le az asztalra, az nyer. Vergyl azonban néhány hét után elbukott. Régi énje meghalt ott, abban a barlangban, vagy ami még valószínűbb, elveszett a szétválasztásnál. Amikor kérődző a lövés pillanatában a szemébe nézett, eldobta fegyverét, és sikítva futott a legközelebbi településig. Utolsó vadászkalandját tehát egy intenzív, mentális terápia pecsételte meg. Már nem voltak rajongói. Új törzshelyét egy, a Plútó körül keringő kereskedelmi bázison ütötte fel. Már csak azt kellett eldöntenie, hogy mihez kezdjen magával. Volt elég pénze és rengeteg szabadideje. Végül úgy döntött, vadásztúrákat fog szervezni azoknak, akik meg tudják fizetni szolgáltatásait. Napokkal később Sahi állt az asztalánál vigyorogva.
- Üdv! – Vergyl majdnem nekiugrott.
- Mit akarsz itt? Nem volt még elég? Jöttél rajtam röhögni megint?
- Nem éppen. Az öreg rajtam keresztül küldött üzeneted neked.
- Ezt most higgyem is el? Hisz éppen te vezetted nyomára a flottát!
- Az akkor volt. Véletlenül futottunk össze tegnap, és jót beszélgettünk. Itt az adatkristály az üzenettel. Én itt leszek a közelben. – Az asztalra tette, és kisétált az ajtón. Vergyl undorodva nyúlt a kristályhoz, betette a számítógépbe. Az öreg képe remegve jelent meg fölötte, és beszélni kezdett:
- Bocsáss meg, hogy csak így tudok üzenni neked! Szeretném közölni, hogy jelessel mentél át a teszten! Túlélésből jól vizsgáztál. A barlangban önzetlenségről, és kitartásról tettél tanúbizonyságot. Remélem, tanultál az
esetből, mi is tanultunk belőle. –A kép szétfoszlott.
Ennek a dögnek még van képe vigyorogni azután, amit vele tett? A fegyverkereskedő keresésére indult. Meg is találta az egyik panoráma ablaknál.
- Na, látom, végre elhatároztad magad a változás mellett.
- Igen. Belevágok a fejvadász szakmába, és gondolom, te már tudod, ki lesz az első célpontom.
- Igen. Nagy összegű a vérdíj, de átpasszolom neked, hisz egy részét úgyis nekem adod a felszerelésért cserébe.
- Ahogy mondod! A legjobb fegyverek kellenek.
- Meglesz! Gondolom, itt keresselek fel!
- Igen, itt foglak várni ezen az állomáson – azzal hátat fordított a fegyverkereskedőnek. Ezt a vadat nem fogja elszalasztani.