A cukor

A cukor

 

 

   Az asszony a tűzhely előtt áll és ebédet főz, de a gondolatai máshol járnak. A kertet nézi az ablakon át, a természet nem vesz tudomást a háborúról, az ég gyanútlan kék, akár egy gyermek szeme, a színek lobognak a napsütésben, a rózsák mézsárgán olvadnak a bokrokon. Az életnek ez a valóságos díszlete mégis csalóka, mert a nyilvános parkban, ahol megbújik a ház, a megszokott gyerekzsivaj helyett katonák csörtetnek, idegen vezényszavak röpködnek, félelem izzik a levegőben. A katonák is félnek. Első dolguk volt, hogy lelőtték Pajtást, a gyerekek nagytestű kutyáját. A fakanál megáll a sűrűsödő főzelékben, odakozmált, de legalább nem zsizsikes, vigasztalja magát.
  A hat éves Zsuzsi az evőeszközökkel játszik az asztalnál. Anyja nézi, ahogy a villát a késekkel párosítja és táncoltatja a kopogós eterniten. Az elmélyült játéknak Zolika megjelenése vet véget. A kisfiú egyik kezével az elmaradhatatlan fehér sámlit vonszolja, és azonnal anyja lábához ül. Az aprócska sámli, mint fura köldökzsinór köti anyjához, a másik, magasra tartott kezében szorongat valamit. Zsuzsi felkapja a fejét.
- Mi van a kezedben? - kérdezi anyja gyengéden. A kicsi szétnyitja ragadós ujjait és diadalmasan mutatja az olvadozó kockacukrot. A kislány odaröppen
- Felezd meg, Anya! - kiáltja és a cukor után kap, mint egy éhes, kis vércse.
-  Nem! - mondja a kicsi határozottan, és összezárja ujjait szerzeménye fölött. Szókincse két szó, a nem és az anya, de konfliktusait remekül megoldja velük.
- Nem eszi meg, és nem is szereti - érvel Zsuzsi reménykedve. Sürgetően nézi anyját, hogy tegyen igazságot. Mikor nem történik semmi, elrántja fejét a vigasztaló simogatás elől, és kirohan a kertbe. Az előszoba küszöbéről azonban visszafordul és odaáll a nagyszoba ajtaja elé. Az osztott üvegen át látja az ágyat és a pihenő tisztet, akinek arcát a szemére húzott tányérsapka félig eltakarja. Ismeri, Szergejnek hívják, biztos benne, hogy öccse tőle kapta a cukrot. Megpróbálja felhívni magára a figyelmét, köhög, hosszan törli cipőjét az összehajtott pokrócdarabon, nagyokat sóhajt, de kopogni nem mer, pedig a vágy a cukor, az édes íz után már szinte fáj.
 - Mit csinálsz itt? - kiált rá bátyja, hóna alatt a kenyér, amiért hajnal óta állt sorban. Dühös hangja keményen vágja hátba a kislányt. Megint cukrot koldulsz, nem szégyelled magad? A kamasz fiú, izzó gyűlöletét, amit a beszállásolt katonák iránt érez, forró masszaként önti húgára.
- Ezektől koldulsz, akik az ágyunkban alszanak, lelőtték Pajtást, eltüzelték Apa könyveit? - Zsuzsi szeme megtelik könnyel, vaksin pislog, majd az elszabadult könnyek végigfutnak sápadt arcán, az orra folyni kezd, szipog, zsebkendő híján kézfejével ragadós masszává dörgöli az egészet.
-  Jóska, mi ez a ricsaj? - lép ki anyjuk a konyhából, és eltereli őket a szoba elől.
- Megint kunyerál, miért nem tiltod meg neki? – hangja, pillantása számon kérő.
- Gyerek még, ha Szergej észreveszi, ad neki.
- Szergej? - fia szeme résnyire szűkül, most úgy néz, mint az apja, ha nem tetszik neki valami.
- Rendes ember, lehetne sokkal rosszabb is - védekezik anyja. - A konzerveket te is megeszed, pedig tudod, hogy nem az égből pottyannak. Három gyerek mellől nem mehetek batyuzni.
A kamasz konokul hallgat, mint akit nem győztek meg. Anyja hozzálép, átöleli, tudja, hogy fiát megviselik az apátlan évek. - Vége lesz ennek is és Apa hazajön - vigasztalja.
-  Még Zolikát se látta, nem is ír.
A fiú hangjában elfojtott zokogás bujkál. A két kicsi ijedten nézi.

Szergej megáll az ajtóban, félszegen mosolyog. Mikor az asszony ránéz, invitálásnak veszi és belép. Zubbonya zsebéből megviselt fényképet húz elő, a fekete-fehér fotóról telt fiatalasszony és egy szőke kisfiú néz a lencsébe. Annyi idős lehet, mint Zolika.
- Szép család – dícséri az asszony, hosszan nézi őket, közben kedvesen bólogat. A férfi szemei felragyognak, a képre mutogatva oroszul magyaráz. Nem beszélik egymás nyelvét, nem is törekszenek rá, a két ember között pillantások, hangsúlyok, gesztusok és az aktuális tárgyak közvetítenek. Mielőtt visszagyűrné a zsebébe, még egyszer megnézi a képet. Elmegy, de pillanatokon belül visszatér megpakolva konzervekkel.
- Köszönjük – ismétli sokszor az asszony, és különös színű, sárgásbarna szemében fény bujkál. Szergej hárítóan emeli fel a kezét, majd előhúz a zsebéből egy maroknyi kockacukrot és Zsuzsi felé nyújtja. A kislány szeme előtt ott fénylenek az áhított, édes, fehér kristályok, szájában összefut a nyál, nagyokat nyel, de nem nyúl értük, bátyjára les. A kéz pár pillanatig vár, majd a kicsi ölébe borítja az egészet. Zolika kimarkol egy szemet, a többit hagyja leesni. Szétpattognak a kövön, az egyik a kamasz lába elé, aki nem mozdul. Anyjuk szedi össze, a hajlongástól, vagy a szégyentől sima, kreol bőrén átüt a vér. Szergej nézi őket, az arcán nincs harag, szótlanul kifordul a konyhából.
A délután csendes, a kicsi alszik, Zsuzsi a kertben, Jóska beszerző útra indult, egyre önállóbb, sose jön haza üres kézzel, komolyan veszi apja szavait, aki bevonulásakor tréfásan rábízta a „lányokat”.
 Előszedi férje leveleit, olvasgatja, nézi a dátumokat, féléve tábori lap sem jött. Nem akar a legrosszabbra gondolni, inkább felidézi az utolsó éjszakát. Kétségbeesett szenvedéllyel ölelték egymást. Annyira más volt ez az ölelés, férje teste keményebb, szikárabb lett, más volt az illata, eltűnt a becéző lágyság, célratörő, gyors volt, mintha hajszolná az idő, vagy bomba ketyegne a füle mellett. Magának is alig merte bevallani, új volt, izgalmas, mintha egy vonzó idegennel szeretkezett volna. A fullasztó csókok pillanatnyi szünetében kérte, vigyázzon, vagy csak kérni akarta, most már mindegy.
   A napok egyformán telnek, Szergejt csak futtában látják, ahogy jön-megy, intézkedik. Az asszony szokatlan nyugtalanságot észlel, valami készülődik. Egyik nap összetalálkoznak, ő az udvarról tart befelé, a férfi a nyitott szobaajtóban áll zubbony nélkül, hajadonfőtt. Az asszony szíve örült táncba kezd, a kinti fénytől elvakulva, egy pillanatig azt hiszi, a férjét látja, bozontos, szőke üstökét, ami minden fésűn kifogott. A felvillanó, majd kihunyó öröm tűzijátékát Szergej félreérti, a mögötte lévő menetkész felszerelésre mutat sajnálkozva.
Este lebontják az egymásra rakott szalmazsákokat, lefekszenek. Jóskával közrefogják a kicsiket. A falnál a kamasz alszik, anyjuk közel az ajtóhoz, a szélén. A gyerekek hamar elalszanak, csak az asszony bámul álmatlanul a sötétbe. Mi lesz, ha új katonákat vezényelnek ide, ha sokáig tart még ez a szörnyű háború, és amit végig se mer gondolni, ha a férje elesett? A megválaszolatlan kérdések, mint szú a fát, rágják belül. Átmenet nélkül zuhan egy mély, zavaros álomba.
   Óvatos érintés ébreszti, valaki a nevén szólítja. Egy ideig az álom és az ébrenlét határán vergődik, csak lassan érzékeli a valóságot, egy idegen jelenlétét. Hirtelen felül, de mielőtt rémülten kiáltana, felismeri Szergej hangját, aki a nevét ismételgeti lágy, csitító hangokba burkolva, mintha álmából felriasztott gyermeket nyugtatna. Most szólította először Margitnak. A nevét sohase szerette, úgy érezte nincs benne kedvesség, olyan zárt, határozott, mint egy felszólítás. Az első két összekapaszkodó hang, a MA lágyságát felülírja a recsegő R, a torokból kibújó G és a pattogó T. Szergej most mégis puhán, szerethető akcentussal ejti ki.
   Felkel, elhárítja a segítséget. 
- Mi történt? – kérdi halkan. A férfi izgatottan magyaráz, közben két nyitott tenyere leszállni készülő madárként repked az asszony válla és dereka körül.  Arca homályos folt, nem olvasható. Beszédes éjszakai pantomimmel próbálja csendre inteni. Szergej érti és suttogni kezd, de lehalkítva ösztönösen közelebb hajol. Az asszony tudja, búcsúzni jött. Suttogva köszöni meg a segítséget a gyerekek nevében is, kéri, hogy vigyázzon magára, érjen haza baj nélkül. Szergej most nem érti, vagy nem akarja érteni a hangsúlyokat, tovább beszél, egyre szenvedélyesebb. Az asszony hátrálni kezd, fél, hogy a forróságtól, ami a férfiből árad, maga is meggyullad. Kezeit védekezően maga elé tartja, a két női tenyér gyenge bástya, Szergej elkapja őket és saját mellére szorítja. Megvan a híd, az érintés, melyen keresztül szabadon áramlik a vágy. Nem erőszakos, csak kér, könyörög, mint lázas beteg kis enyhülésért, szomjazó egy korty vízért. Az asszony lába megremeg, tiltakozó feszessége meglágyul, hagyja sodortatni magát a szoba felé. Az ajtóból visszanéz, hogy egy utolsó pillantást vessen a gyerekekre. Alszanak, csak a konyha falához támaszkodik egy mozdulatlan kis alak, feketén, mint egy felkiáltójel.