Zoé
Írta: Édes Anna
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 265
Zoé
Végre, nagyszünet. Éhes vagyok. Mindenki bőszen bontogatja a szendvicseit. Zsíros kenyeret kaptam, paradicsommal. Nagymama nyugdíja nagyon kevés. Nagypapa beteg, drága a gyógyszer. Bányász volt. Gégerákja van. Ő nem tud róla, nagymama nem engedte az orvosoknak, hogy elmondják neki. Nagyszüleim nevelnek kéthónapos korom óta. Nem régen múltam nyolc. Apa meghalt. Anyám ott hagyott nagymamáéknál, azt mondta: mindjárt jövök. Nem jött vissza többé. Zoé, ez a nevem. Utálom! Nagymama azt mondta, anyád meg az ő nagyzási hóbortjai, milyen név ez? Néha hallani róla. Részegen tántorog egyik kocsmából a másikba.
Éppen harapnék a kenyerembe, amikor ott terem Kerekes Bernadett.
– Már megint ezt a vackot eszed? – kérdezi és lenézően grimaszol.
– Szeretem a zsíros kenyeret, én kértem nagymamát, hogy ezt készítsen –lesütöm a szemem és belepirulok ekkora hazugságba.
– Jövő héten szülinapom lesz, eljöhetsz – mondja Bernadett. Apukája nőgyógyász, anyukája az egyetemen tanít. Sokszor elmondja, csak hogy érezzük, mi azért nem vagyunk egy csapat vele. Kivéve néhány barátnőjét, akik szintén „jó” családdal büszkélkedhetnek.
– Engem? – nézek rá és megáll a falat a számban. Nem értem. Nem vagyunk barátnők.
– Téged is – mondja –, mindenkit az osztályból. – Nagyon megörülök. –Öltözz fel rendesen! – teszi hozzá és elvonul.
Este nagymama szigorú arccal néz rám.
– Nem vagy te odavaló!
– Mindenki megy, mami, tessék elengedni – kérlelem, és érzem, gyűlnek a könnyek a szememben.
– Hát, jó, veszünk neked egy ruhát, ha annyira akarod, csak meg ne bánd!
Összeül a kupaktanács. Nagypapa számol.
– Nincs sok pénz ruhára, de valahogy majd összehozzuk, bikfic – mosolyog. Tudja, ettől a szótól nevetnem kell.
Eljön a nagy nap. Felveszem a ruhát. Pörgök-forgok.
– Szép vagy, mint egy hercegnő – mondja nagypapa. Boldog vagyok. Bernadették háza csodaszép. Hatalmas a kert, medence is van benne. Szinte mindenki itt van már. Nagymama megpuszil.
– Hét órára érted jövök – mondja. És én bevonulok a szépséges ruhámban. Boldogan megyek Bernadetthez, hoztam ajándékot, szépen becsomagoltam. Egy plüss kacsa. Kicsomagolja, de alig nézi meg.
– Kösz – szűri fogai között és leteszi a többi ajándék mellé. Láthatóan nem örül neki, pedig én annyi szeretettel hoztam. Az asztalon hajas baba, selyemsál, drága bonbonok. Elszégyellem magam, de nem volt több pénzem, így is fel kellett törnöm a malacperselyem. Bernadett anyukája mosolyogva jön.
– Gyertek lányok, egyetek, igyatok! – A kert árnyékos részében egy hosszú asztalon gyönyörű hidegtálak. Csak nézem, ennyiféle étel nálunk karácsonykor sincs. Bernadettel és három barátnőjével egyszerre érünk az asztalhoz. A többiek már hangosan, nevetgélve rakosgatják a papírtálcákra a szendvicskölteményeket. Nem férek oda, várok. Nagymama mindig azt mondja, légy türelmes. Néha szülinapomon elvisz a vidámparkba. Be kell állni a sorba, nem szabad tolakodni, az csúnya dolog. Ha leülök a villamoson és felszáll egy öreg néni, át kell adni a helyet. Vagy ha egy fiatal nő jön nagy hassal, neki is, mert kisbabát vár. A szomszéd lánnyal barátok vagyunk, sokszor átmegyek játszani. Nagymama a lelkemre köti, ha leülnek enni, hazajössz! Kedves emberek, de nem kell oda még egy éhes száj. Ők is szigorú beosztással élnek. És én megyek. Nagymama nagyon szigorú, és ha nem fogadok szót, megver a fakanállal, de tudom, hogy szeret engem.
– Menj enni – riaszt fel gondolataimból Bernadett hangja.
– Köszi – felelem mosolyogva, már odaférek az asztalhoz. Egy szép nagy szendvicset elveszek. Téliszalámis. Imádom, már ettem néhányszor, amikor utaztunk a rokonokhoz. Olyankor kicsit többet szabad költeni. Nagymama összespórolja a plusz pénzt. Elveszek egy üdítőt is, többféle van az asztalon. Találok egy padot a sűrű bokrok közt, az árnyékban. Leülök. Bernadett és a barátnői megállnak a bokor másik oldalán, nem látnak engem. Nevetgélnek.
– Az én barátnőm beteg, nem tudott eljönni – Bernadett viszi a szót. – A tortát majd később hozzák, emeletes – folytatja flegmán. – Apa elment érte.
Beszélgetnek, nem nagyon figyelek, a téliszalámisra koncentrálok. Egyszer csak meghallom a nevem.
– Nem akartam mindenkit meghívni, de anya ragaszkodott hozzá. Az ilyen Zoé-féléket nem nagyon bírom. Szegények, mint a templom egere. Ma is milyen szutyok ruhában jött, nálunk a takarítónő is szebben öltözik.
Ez szíven üt. Mindig tiszta vagyok. Nagymama azt mondja, ha szegények is vagyunk, tisztának kell lenni. Aztán megértem, mire gondol Bernadett.
– Hozott egy vacak plüss kacsát, első dolgom lesz kidobni, ha elmentetek. Ezt még az a részeges anyja is ott hagyta.
Nevetnek, gúnyosan, szívből. Kiesik a szendvics a kezemből. Olyan fájdalmat érzek, mint még soha. Felállok, elindulok a kapu felé. Végül már futok, ki az utcára, haza. Két buszmegállóra lakunk, de meg sem állok hazáig. A lépcsőházban leülök a lépcsőre, és most már sírok, megállíthatatlanul. Végre lecsillapodom. Nagymama meglepetten néz rám, aztán halkan csak azt mondja:
– Ugye, megmondtam? – átölelem, és arra gondolok, mennyire szeretem őket, nem baj, ha nincs szép ruhám, ha nincs téliszalámi. Van valami, ami sokkal fontosabb! Amit a Bernadett-félék soha nem érezhetnek. Ja, és soha nem cserélem többé a zsíros kenyeremet téliszalámis szendvicsre.