William Blake: A visszhangos zöld

Írta: Török Nándor


Közzétéve 1 hónapja

Megtekintések száma: 124



William Blake: A visszhangos Zöld

Hajnalpír, ha gyúl,
Az ég boldog azúr;
Vidám csengő csöng,
Tavaszt így köszönt;
Pacsirta, s rigók,
S más bokorlakók,
Hangos daluk szól,
Csengőkre válaszol.
Lásd, játékunk jár körbe,
A visszhangos Zöldbe’.
John élt sok telet
s gondtalan nevet.
A tölgy alatt ül,
Társak őt körül
veszik, s ránk kacag,
S meséli az agg:
„Az igaz öröm
Az ifjakra köszön,
Láss legény-, s lányidőnkbe,
A visszhangos a Zöldbe.”
Egy csöppség kimerült.
Kedvre már nem derült.
A nap nyugvóra tért.
Játékunk véget ért:
Anyaölben mind,
Nővér, s báty megint,
Mint fészkén a madár,
Mi pihenésre vár;
Lásd, mókánk félbetörve,
A szürkületi Zöldbe.

The Ecchoing Green
By William Blake

The sun does arise,
And make happy the skies.
The merry bells ring
To welcome the Spring.
The sky-lark and thrush,
The birds of the bush,
Sing louder around,
To the bells’ cheerful sound. 
While our sports shall be seen
On the Ecchoing Green.
 
Old John, with white hair 
Does laugh away care,
Sitting under the oak,
Among the old folk, 
They laugh at our play, 
And soon they all say.
‘Such, such were the joys. 
When we all girls & boys, 
In our youth-time were seen, 
On the Ecchoing Green.’
 
Till the little ones weary
No more can be merry
The sun does descend,
And our sports have an end: 
Round the laps of their mothers, 
Many sisters and brothers,
Like birds in their nest,
Are ready for rest;
And sport no more seen,
On the darkening Green.