Vigaszféle Kaiser László barátomnak
Írta: Udvarhelyi András
Közzétéve 10 hónapja
Megtekintések száma: 1170
VIGASZFÉLE NYÍLT LEVÉL KAISER LÁSZLÓ BARÁTOMNAK
Egy játékos költő játékszabályai
„Üdvösségügyed van, és az üdvösségharc nem kerülhető meg: egy az életeddel.” (Németh László)
Soha ne add fel! (U. A.)
Kedves barátom a tollforgatásban és az észforgatásban!
Nem akarok szokványos elemzést, dicsérő recenziót írni verses kötetedhez, melynek sokat mondó címe: Az én térfelem, 70 év – 70 vers. Nem lenne méltó sem hozzád, sem hozzám. Inkább a nyílt levél műfaját, az irodalmi levélformát választom, abban szabadabban írhatok. Meg különben is, két kiváló irodalmár – Bakonyi István tanár úr könyved hátsó borítóján, Madarász Imre tanár úr az utószóban – már leírtak minden lényegest művedről, nagy elismeréssel. Ez önmagában is minősít. Ezért engedd meg, de ha nem engeded, akkor is így teszek, hogy először egy álmaimat és a valóságot összekeverő levélfélét írjak neked. Mert, mint Petőfi Jövendölés című verséből tudjuk:
„Anyám, az álmok nem hazudnak,
Takarjon bár a szemfödél:
Dicső neved költő-fiadnak,
Anyám, soká, örökkön él.”
Kell ez a hit, hogy a tollforgató leüljön verset írni. Titokban vagy nyíltan minden költő, ha nem is hangoztatja, szeretne örökké élni, vagy ha nem, hát nyomot hagyni maga után. És akkor jön a „rögvalóság”, és azt mondatja a reálisan gondolkodó alkotónak: lassan az agarakkal!, és kiegyezik önmagával és a világgal, és csak ír az írásért magáért, mert mire észbe kap, már csak az írásban, az anyanyelvben érzi magát otthon. Nem tehet mást: ír, gondolkodik, ír, gondolkodik… Természetesen időnként elfogja a reménytelenség érzése: érdemes? Érdemes küzdeni? Még ha „erőnk szerint a legnemesbekért” is? És akkor elszomorodik, sok esetben melankóliába, depresszióba menekül, vagyis egy időre lemond a küzdelemről, és csak teng-leng tétován, és azt hiszi, minden, amit írt, értelmetlen volt. Ismerem ezt az érzést, magam is voltam a depresszió gödrében, amiből a betű, az olvasás, a könyv segített kimászni. Meggyőződésem, hogy a betű gyógyít.
Miután leírtam ezeket a sorokat, elálmosodtam, és azt álmodtam, hogy egy képzeletbeli irodalmi játéktéren találtam magam, ahol éppen te, Kaiser László, a magányos költő gyakoroltad a cselezést, a kapura rúgást. Kissé sántítottál, és lelassultál, ráadásul nemrég menekültél meg a második kovid rohamtól, aztán eltörted a bokádat, de verslábaid, ahogy kötetedből kiolvastam, jól működnek.
Nos, kiültem a pálya szélére, kibicnek semmi sem drága. Néztem, elnézegettem ennek a hetvenes, de nem hetvenkedő, megfáradt, erősen lefogyott költő barátomnak a cseleit. Néztem, ahogy szorgalmasan, de már kissé rutinosan, kedvetlenül gyakorolsz, mint aki nem hiszi, hogy értelme lenne. És arra voltam kíváncsi, milyen szabályok szerint játszol, mert a pszichológusoknak igazuk van: megnézem, hogy játszol, s megmondom, ki vagy.
Ismerve az utóbbi években betegségeid és szenvedéseid, nem csoda, hogy kedvetlen vagy. Nem csoda, hogy mind a magánérzeted, mind a közérzeted rossz, és kedvetlenül játszol. Volt ott néhány pályatársad a térfeleden, de te rosszkedvedben sem rúgtad fel őket. Nem könyököltél, nem változtattad meg játék közben a szabályokat, hogy csak a te gólod legyen érvényes. Örültél társaid sikerének, és ha hibáztak, tapintatosan adtad tudtukra. A Henrik kocsmájában. Rájöttem, ez a legfőbb szabályod, amit betartottál egész életében, és be is tartatsz. Ez pedig a kanti értelemben értendő jóakarat.
A jóakarat a legfőbb iránymutatód.
Persze így nehéz játszani, nehéz győzni.
Amikor a durván lökdösőké, a neoprimitíveké, a szellemi vagonlakóké a világ, a kontároké, akik, amit felépítünk, lerombolják.
Ülök a pálya szélén; hol is ülhet máshol egy kíváncsi segédfogalmazó? És bele-belenézek verseskötetedbe, amely életszabálykönyvnek is felfogható. És olvasom Akinek nem inge című versed előtt mottóként Adytól az idézetet, ami nem véletlen, hiszen Adyt manapság az új undokak becsmérelnek, mert nem értik. Vagy nagyon is értik.
„Seregesen senkik jönnek,
Megrabolnak, elköszönnek,
Gúnnyal, szabadon.”
Te talán azt is tudod, amit szegény József Attila, hogy nem muszáj győzni, ha nem lehet. Játszani a játékért magáért érdemes. És játszani, írni, gondolkodni muszáj. Az ilyen középpályásokat nem támogatja a mindenkori szövetség, mindent magának kell kiharcolnia, csak kevesen segítik. Azt mondhatom, a bibliai igazság szerint játszol, élsz.
Ez másik fő játékszabályod:
„Ne tedd azt mással, amit önmagadnak nem kívánsz.”
És ezzel megnehezíted életed. És ez meghatározza a játékstílusodat. Vagyis sportszerű vagy, hogy futballnyelven fogalmazzak.
Ülök a pálya szélén, kezemben köteted, bele-bele olvasok, amelyet, ha figyelmesen olvasok és félreteszem előítéleteimet – mert így kell, kellene olvasni, élni – akkor rá kell jöjjek, hogy ez szabálykönyvnek, életszabálykönyvnek is tekinthető: egy hosszú élet, hetven év tapasztalatait gyűjti egybe. Versben rigmusokba foglalt életrajz, mint Baranyi Ferenc összegző kötete: a Tiszta szándékkal. Baranyi is szövetségesed. Ez a tiszta szándék mozgatott téged is. És ezt egyszerű, még a segédfogalmazónak, nekem is érthető nyelven írod, hiszen dalolja például az áldott emlékű Dinnyés Jóska is. Az élet és művészet életszabályait ismerhetjük meg verseidből, mint Horatius Ars poeticájából, csak te nem hexameterben, hanem páros és keresztrímekben fogalmazol.
Ülök a pálya szélén. A kritikus mindig a pálya széléről kiabál be a térfélen játszóknak. És igyekszem játékodnak legfőbb indítékait, szabályait tovább kurkászni. Közben olvasgatom verseidet, hogy a tett és a szó mennyire egyezik. De te nem páva-táncolsz, igyekszel úgy élni, ahogy írsz, és úgy írni, ahogy élsz. Már az első versedbe beleírtad legfontosabb tulajdonságaidat. Ez a vers a magányos, vívódó, örökösen töprengő, kételkedő szelíd bozótharcos üzenete, az első szabály, amellyel kimondod a lényeget, amellyel születésnapodat versben „ünnepelted”, és amiben benne van egész gyötrődő, magányos, depresszióra hajlamos éned. Nehéz ebben a skizofrén világban élni. De hát miért ne lennél szomorú, amikor a világ gazságai már lakásainkban is tanyát ütnek? De te vigyázz, hogy az a letargia ne tartson sokáig! „Ne hagyd el magad, öregem, bőröd ne bízd kereskedőre, ki eladná felhőt az egen, és földön telket vesz belőle.” Nos, ez a fontos szabály prózában elmondva közhely, de versben üzenve megemelkedik, mint mikor egy-egy költeményedet Dinnyés Jóska, a daltulajdonos megénekelte. Ez a vers, ez a szabály: a világ kettősségének, és benne lehetőségeinek tudomásul vétele. De aki így látja, láttatja a világot, az szükségszerűen egyedül marad középen, mint a belga.
Ha valaki nem ismeri az anekdotát, amit nekem a megboldogult népszerű írónő, mára elfeledett Fehér Klára mesélt somolyogva, azoknak elmondom. Ő szélsőbalról verekedte magát középre.
Brüsszelben egy laktanyában felsorakoztatják a katonákat, akiket parancsnokuk felszólít: – Álljanak mellém jobbra a flamandok! – Kiállnak. – Álljanak bal oldalamra a vallonok! – Kiállnak. Egyetlen katona marad, aki azt kérdezi: Hát a belgák hová álljanak?
Te is, Kaiser László, „belga” vagy. Középen állsz. Középpályás vagy. Konzervatív, hagyományőrző vagy, aki ismeri és becsüli a múltunkat, a hagyományokat. És szociális, aki együtt érez az alul levőkkel. Magyar, és nem magyarkodó, akinek – mint Márainak – hazája az anyanyelv; és liberális a fogalom eredeti, eötvösi értelmében; nem szabados, hanem szabad, toleráns, csak az új butákkal türelmetlen időnként. És független szeretnél lenni ebben a függőségrendszerű országban, ahol már évszázadok óta a „fortélyos félelem igazgat és nem csalóka remény”, ahogy József Attila pontosan megfogalmazta, ami szomorú, de még mindig érvényes.
Te, Kaiser László, középpályás vagy, focinyelven szólva. Nem csatlakozol egyetlen hadhoz sem, csak a képzeletbeli irodalom köztársaságának megbecsült tagjaihoz. Az ilyen embernek ebben a pártos, iszap-birkózós világban bizony nehéz a megélhetés, hát még az, hogy ne legyen az írástudók árulója.
Ülök a pálya szélén, és látom: te, a középpályás, önzetlenül passzolsz társaidnak, igyekszel őket helyzetbe hozni. Mint a közéletben is. 1995 óta könyvkiadással foglalkozol, és 800 könyvet adtál ki. Nem semmi ez, pestiesen szólva. Ezzel nyolcszáz barátot szereztél, és több száz hívet kiadódnak, a Hungarovoxnak, és persze magadnak is. Ismernek és becsülnek a jobb irodalmi körökben. A hatalom nem áraszt el elismeréseivel, kitüntetésekkel. Vigasznak szánom, hogy nevedet – mind a kiadó, mind a költő nevét – ismerik és becsülik ebben az országban, igaz, nem milliók, nem a tömeg, nem a karrieristák. Itt az irodalmi stadionban is látok néhány ismerős irodalmárt, akik drukkolnak neked. Nem hagyhatod el magad!
Tovább olvasom szabálykönyvedből, azaz verseskötetedből a nekem is üzenő első sorokat, amelyekben a goethei polaritás, a kettősség található.
„Most föl vagy elhagyod magad
most pincemély vagy szelíd koccanat
most remélsz vagy leszel búskomor
most pengeagy vagy fejed szétbomol
most egyben vagy lehet szerteszéjjel
lehet minden lehet a nagy semmi
szókat ellökni vagy kezet kézbe venni
Lehet Istennel és Isten nélkül lenni.”
Én e mondatok első felét vallom. Ha agykurkász lennék, azt mondhatnám: ezek egy tudathasadásos ember sorai, de te nem vagy skizofrén, csak értelmes szomorú. Amikor rád tör a reménytelenség – és ki az a gondolkodó értelmiségi, aki nem ismerné ezt az érzést –, nehéz ellenállni. Hogy is mondja szegény József Attila Reménytelenül?
„Az ember végül homokos,
szomorú vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.”
És persze, néha elfog a kétely: mi értelme volt küzdeni egy életen át? De egy igazi küzdőnél ez nem lehet hosszan tartó állapot. A fociból jól tudjuk, hogy az utolsó percig küzdeni kell, hátha… Tudod te is, hogy hátha a 90. perc, a hosszabbítás után találhatsz be az ellenfél kapujába. Ezt bizonyítja ez a kötet, mely szabálykönyv is, mert a szabályok között az is benne foglaltatik, hogy:
Soha nem szabad feladni!
Így aztán az időnkénti reménytelenséget felváltja a reménység. Azt tanácsolom nagyképűen, amit Cromwell: „Bízzál Istenben, és tartsd szárazon a puskaport!” Tudod, Isten csak annak tud segíteni, aki maga is akarja. Mint hívő embernek, majd minden versedben ott rejtőzik az Isten. De te nem vagy formális hívő, hanem olyan ember, aki igyekszik közvetlen kapcsolatot tartani az Úrral, időnként kétkedve, vitatkozva is, ahogy Madarász Imre a kötet utószavában találóan írja. De hát ezzel mindannyian, mi, értelmes szomorúak, így vagyunk. A depresszióból kikecmergünk és felkelünk, mint Anteusz, és újra kezdjük.
Második versed is a goethei polaritásról, kettősségről szól. Tudomásul veszed, hogy mint a világban: a jó és rossz szükségszerűen működik, úgy énünkben is ott rejtőzik. De gondolom, te igyekszel, amennyire lehet, rosszabb énedet féken tartani. Ezért szigorú vagy önmagadhoz, sokat követelsz magadtól, de másoktól is.
„Voltam éhes, voltam szomjas,
voltam bárány, voltam ordas.”
Nem csoda ez az önkritika, hiszen a nagy, tépelődő példaképed: Németh László, akiről szakdolgozatodat írtad, és akit e szabálykönyvben, verseskötetedben idézel: „Üdvösségügyed van, és az üdvösségharc nem kerülhető meg: egy az életeddel.”
Ülök a pálya szélén. Nézem Kaisert, a középpályást, ahogy ösztönösen jól passzol. Persze a pályán nincs idő arra, hogy üdvösségügyünkre gondoljunk, a gondolkodás nem sápaszthatja itt el a tetteinket, itt a pillanat tört része alatt dönteni kell. Miként az életben az egyre gyorsuló időben…
Amikor mindezt megálmodtam, felébredtem és rájöttem: végül is írtam rólad és verseskötetedről. Ezért abba is hagyom levelem, ami remélem, egy parányi vigasszal szolgált.
Lassan siess!
Baráti üdvözlettel: Udvarhelyi András segédfogalmazó
(Kaiser László: Az én térfelem, 70 év – 70 vers. Hungarovox Kiadó, 2023, 87 oldal)