Veres Tamásné - Párhuzamos vonalak
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 408
Veres Tamásné: Párhuzamos vonalak
Úgy érezted meg kell sebezned, pedig őszintén, gyermeki szívvel szerettelek, és ez
káprázatnak tűnt ebben a háborgó, hazug világban. A köztünk levő korkülönbség
áthidalhatatlannak tűnt, mert téged már fogva tartottak a múlt tapasztalatai. Nem volt már sem
fekete, sem fehér az álmaidban, szürke volt minden, de nekem a mai napig színesek az
álmaim. Vörösnek látom a tulipánt, a mohát zöldnek, a hollót feketének, a kimondott szavakat
igaznak, az érzést őszintének, minden praktika és fondorlat nélkülinek.
Te tiltakoztál az érzés ellen, ami áramütésként futott végig az idegpályáidon, de
hallgatásba burkolóztál, nem mondtad soha, hogy szeretsz. Megijedtél. Bevallom én is féltem.
Egyik délután őszintén elmondtad,, nem akarsz hozzám tarozni,mert nem tudsz, és nem is
akarsz senkihez kötődni. A homokot magával sodorja a szél, homok voltál a sivatagban, amit
magával ragadott annyi könnyű csók, múló vágy a forró éjszakákon, és mégis magányos
éjszakákon egyedül, vacogtál, mert valaki, valamikor megsebzett téged is.
Akkor úgy éreztem, elvitted egy időre magaddal a színeket. A tiltakozásom csak néma
kiáltás volt csupán az esti fák alatt. Úgy éreztem a szabadság csak akkor ér valamit, ha
megküzdök érte, kiharcolom magamnak, de úgy, hogy csak elém dobtad, nem tudtam mit
kezdeni vele. Én ünnepi ruhába öltöztem, felvettem a tűsarkú cipőm, így táncoltam át sok-sok
éjszakát, és nevettem, mert nevetve sírnak a bohócok. Sokszor csak a zenét hallgattam, aztán
valakivel baktattam az úton hazafelé, és csodálkoztam, hogy nem ismeri Ady, József Attila,
vagy Radnóti verseit, amit mi ketten régen együtt szavaltunk az őszülő fák alatt a sétányon.
Nem volt ott más akkor, csak mi ketten és Radnóti sorai: „Hangod befonja álmom, s
szívemben nappal újra megtalálom, hát hallgatok, míg zsong körém felállván sok hűvös
érintésű büszke páfrány.”
És mi otthagytuk a vers sorait a fák alatt. Nagyon régen nem jártunk már arra, és azóta már
a tél hideg keze végigsimított az alvó fákon, megdermedt a világ körülöttem. Váratlanul
feltűntél egy álmos, téli délután, engem kerestél, aztán újra és újra jöttél. Soha nem tudtam
mikor érkezel, meddig maradsz, de jó volt veled, úgy éreztem, ilyenkor élek. Szavaltunk,
nevettünk és zenét hallgattunk. Néha meglátogattuk az öreg sétányt. Minden csókom az
utolsónak szántam, hiszen mi mindig szavak nélkül búcsúztunk. Nem kérdeztem mikor jössz
újra, és meddig maradsz, vagy jössz-e még valaha. Később sokszor álltam a hólepte fák alatt,
és Ady versét idézem halkan: „Egymás húsába beletépünk, S lehullunk az őszi avaron”, mert
akkor már bántottál mindig, mindenhol. Méltatlan volt hozzád, hozzám és az érzés
tisztaságához is a bántás. Én felvettem a legszebb ruhám, táncoltam és nevettem, hiszen
szabad voltam, és tudtam, kimondatlanul is tudtam, ez fáj neked.
Ott ültél egy homályos sarokban, cigarettafüstbe burkolózva, és engem néztél.
Úgy éreztem, szűk lett a kettőnk számára a város.
Jött egy vonat, és én mentem. Hittem más becéző szavának, ígéretének, a kimondott eskü
tisztaságának, hiszen szabad voltam. Elmúlt a pillanat, és te némán hagytad, hogy az a
szerelvény másfele vigye az életem. A sínek egymás mellett futottak végig az úton, de soha
nem érintik meg egymást.
Ezer év telt már el azóta, és én visszajöttem ebbe a városba.
Várok a buszmegállóban, nézem, az égen egy repülőgép fehér csíkot húz maga után, ami
lágyan szétfoszlik, eltűnik, mint a hosszú időn át dédelgetett emlék. Te is odaérsz a
megállóba. Nézzük egymáson a változást, te epés megjegyzést teszel a ráncaimra. Durva,
udvariatlan dolog, de én mosolygok. Rég elfogadtam az idő múlását, a ráncaim az életemről
mesélnek. Tudnod kell, hogy küzdelmes, de szép és teljes az életem. Tudom, hogy bántani
akarsz, te már csak így tudsz szeretni vagy gyűlölni engem. Nézem a szemed, és látom a
tekintetedben a kételyt, a ki nem mondott kérdést az érzés tisztaságáról, igazságáról, de nem
kérdezed meg, mert félsz, hogy végleg elveszted a színeket, amik mindig ott voltak, ott
lapultak a szürkeség mögött.
Ez az örökséged tőlem, ez a kétely. Olyanok vagyunk, mint két párhuzamos vonal, amik
soha nem találkozhatnak, és amik soha nem érinthetik egymást. Párhuzamos vonalak
vagyunk, egy elcsúszott idősíkban. Belém marsz újra, annyi év után is, de tudom, hogy
elbújtam a homlokod mögött, a csendesen csordogáló patak mellett lehunyt szemhéjad mögött
ott lapultam sok-sok éven át. Tudom, hogy a sétányon, ha arra jársz, a szél Radnóti Miklós
versét suttogja az őszülő fák alatt.