Varázsló
Írta: Pelesz Alexandra
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 263
Varázsló
Tapsvihar zúgott keresztül a nézőtéren. A morajlást csak néhány hangos „Hogy csinálta?” és „Ez lehetetlen!” kiáltás törte meg. Andrew újra és újra meghajolt, majd kámforrá vált. Még hallotta a meglepett hangokat, de már kilépni készült a hátsó kijáraton.
Hozzászokott ehhez az életformához. Már az iskolában is mutatványokkal szórakoztatta az osztálytársait, szünetekben nyuszikat és kismacskákat varázsolt elő nekik a semmiből, hogy aztán a csengőszó felharsanásakor eltűntesse őket. Volt, aki tapsolt, volt, aki hangosan kacagott, sőt, olyan is akadt nem egyszer, aki sírva fakadt, amiért nem mondta meg, hová tűntette el a kisállatokat. De egyvalamiben mind egyformák voltak. Megállás nélkül azt kérdezgették, hogy hogyan csinálta. Követelték, hogy mondja el a bűvésztrükköt. Mindenki tudni akarta, hogyan tudja így átverni az érzékszerveiket. És ez nem változott később sem, a felnőttek körében. Amikor már ő is felnőtt.
Minden előadás előtt abban bízott, hogy akad majd a nézőközönség soraiban olyan ember, legalább csak egyetlen egy, aki nem a hogyan-okat kutatja majd, hanem egyszerűen csak ott ül, elhiszi és befogadja a csodát, amit ő adni tud. Hogy önfeledten élvezi a varázslatot, és nem őrülten elemezgeti a látottakat, kigúvadt szemmel, azt figyelve, hogy mikor pillant meg végre valamit, ami felfedi a trükköket. Egy láthatatlan zsinórt, egy rejtett csapóajtót, a zakó alá bújtatott kártyalapot, bármit. Bármit, csak ne a színtiszta varázslatot.
Ma is hiába bízott. Ma is minden tekintet mélyén ott ült a „Nincs varázslat!”.
– Andrew! – hallott meg a háta mögül egy öblös férfihangot. Megfordult. A színház igazgatója közeledett felé, arcán olyan széles mosollyal, hogy Andrew attól tartott, az a mosoly bekebelezi az igazgató egész fejét. – Ez az előadás egyszerűen fantasztikus volt! A nézőtér tombol! Már most újabb előadást követelnek! Mondja, hogy csinálja?
Andrew megrántotta a vállát, és mint mindig ilyenkor, csak annyit felelt.
– Magam sem tudom. Ez varázslat.
Az igazgató hahotázásba kezdett, és vállon veregette Andrew-t.
– És még a válasza is frappáns! Nemhogy egyszerűen azt mondaná, hogy nem akarja elmondani, meg titok, meg ilyesmi… na, de mindegy is! Engem ugyan nem érdekel, hogy hogyan csinálja, csak csinálja! Biztosra veszem, hogy a következő előadás is teltházas lesz!
– A következő előadás?
– Igen, jövő szombaton, ugyanebben az időpontban, ha megfelel. A város krémjét fogom idehozni magának, megvillanthatja a bűvészmesterség minden csodáját! Aztán pedig teletömheti a zsebeit a busás bevétellel.
Andrew legszívesebben azt felelte volna, hogy a busás bevétel helyett végre azt szeretné látni, hogy az emberek hisznek a varázslatban, de inkább csak ennyit mondott:
– Legyen! Ígérem, el fogom kápráztatni a város krémjét!
– Ez a beszéd, barátom! Kezet rá! – harsogott az igazgató, a két tenyér összecsattant, majd Andrew hazafelé indult.
A felesége talán most már büszke lenne rá. Talán még a fiának is azt mondaná: „Nézd apádat, milyen híres ember lett!” Talán most már hinne benne.
Előbányászta a zsebéből a mobilját, kikereste Melanie telefonszámát, majd elküldte a hívást. Hosszan kellett csengetnie.
– Mit akarsz Andrew? – szólt bele a nő álmosan. – Késő van, már majdnem elaludtam.
– Bocsáss meg, én nem… én nem akartalak felébreszteni. Csak tudni akartam, jól vagytok-e?
– Igen, jól vagyunk. Normális emberi életet élünk – felelte éllel a hangjában. – Jó így nekünk, Andrew.
– Tudom, tudom… esetleg… beszélhetnék Roberttel? Vagy már alszik?
Melanie hangosan felnevetett.
– Ugyan már, Andrew! Szombat este van! Robert a barátaival van valami buliban… ő normális életet él, olyat, mint bármelyik másik huszonéves. Inkább… inkább csak hagyd őt, jó?
– Igazad van, ne haragudj! Jó éjt! Azért azt kérlek, mondd neki, hogy kerestem!
– Megmondom. Vigyázz magadra, Andrew!
A mobilt visszacsúsztatta a zsebébe, és újra, mint minden este, megpróbálta felidézni, mikor és hogyan rontotta el ezt a házasságot. Persze a választ tudta, mégis kínozta magát. Mel egyszerűen nem bírta azt, hogy ő varázsló. Egy normális, hétköznapi férfit szeretett volna maga mellé. Néhány évig persze tűrte, próbálta elfogadni, de nem sikerült neki. Elment, és magával vitt mindent: Robertet, a szerelmet, a boldogságot. Csak a varázslat maradt.
A következő szombaton zsúfolásig megtelt a nézőtér. Öltönyös, szmokingos férfiak, estélyiben libbenő, gyönyörű nők beszélgettek izgatottan. Az úriemberek aranyrudakat érő összegekben fogadtak, hogy le tudják leplezni a csalót, és rájönnek végre, hogyan csinálja a mutatványait. A színháztermet megtöltötte a kíváncsiság és a pénz szaga.
Andrew a függöny mögül kémlelte az arcokat, és a legnagyobb döbbenetére az első sorban talált egy fiatal nőt. Egy olyan nőt, akinek a szemében gyermeki lelkesedés csillogott, akinek a mellkasa izgatottan emelkedett és süllyedt, annyira várta a csodát. És akinek a combján, mintegy kifejezve a birtoklását, egy idősebb, dúsgazdagnak tűnő férfi tenyere pihent. Andrewnak felfordult a gyomra. Túl nagy kontrasztot alkotott a nő szemében tündöklő csillogás a vén fószer tenyerével.
– Kezdhetünk! – rántotta ki gondolatai sűrűjéből az igazgató hangja.
Andrew bólintott és a színpadra lépett. Óriási üdvrivalgás fogadta, mint egy igazi sztárt. Otthonosan és magabiztosan mozgott, egyik varázslatot mutatta be a másik után, tudta, hogy nem fog hibázni. Sohasem hibázott.
– A következő mutatványhoz szükségem lenne egy ifjú hölgyre! – hangja betöltötte a teret, megborzongatta a nők ruhái alatt a bőrt, megfeszítette a férfitesteket. Felnevetett. – Ne aggódjanak, nem esik semmi bántódása a kisasszonynak, akivel a következő varázslatot együtt fogom véghezvinni. Csak bátran!
Közben tekintetével már foglyul ejtette az első sorban ülő fiatal nőt, akinek a szemében még mindig ott táncolt az a gyermeki tűz, a hit a csodában, az önfeledt öröm. Mozdult, lerázta magáról az idős férfi kezét, és a színpadra lépett.
– El foglak tűntetni! – súgta a fülébe Andrew, mire a nő megborzongott. – A választás a tiéd: az otthonodban szeretnéd találni magad, vagy az én ágyamban?
A nő felnézett rá, tekintetük összefonódott, a nézőtéren síri csend honolt.
– Az ágyadban – formálta a nő ajka némán a szavakat.
Andrew hátrébb lépett, karjait széttárta, és a nézőtér felé fordult.
– Elvarázsolom a nőt ebből a világból, mely úgyis kivetné magából! Nem ide való! Őneki a csodák adnak otthont, és én megadom ezt neki!
A semmiből tűz gyulladt a színpadon, a lángnyelvek önálló életet éltek, körbetáncolták a nőt, majd a pillanat törtrésze alatt maguk alá temették. A tűz kialudt, a nő eltűnt.
A nézőtéren megfagyott a levegő.
– Hol van Anne? – szűrte a fogai között az idős férfi. – Hová tűntette?
Andrew felnevetett.
– Ugyan már, uram! Ez is csak a műsor része! Szórakozzon! Szórakozzanak! Élvezzék tovább az előadást! – fordult a nézőtér felé, mire mindenki tapsolni kezdett. Az idős férfi résnyire szűkült szemmel figyelte, de nem szólt többet. Ujjaival egyre idegesebben dobolt a combján, de uralkodott magán, egészen az előadás végéig. Amint véget ért a műsor, felállt, és szó nélkül kimasírozott a teremből.
A folyosón várta Andrew-t.
– Azonnal hozza vissza Anne-t! – sziszegte vérben forgó szemmel.
– Előbb megkérdezem, hogy vissza akar-e jönni, ha nem bánja! – sziszegett vissza Andrew.
– De bánom! És ha nekem nem hisz, hát majd hisz ennek!
Andrew megérezte, hogy valami kemény és hideg nyomódik az oldalának. Óvatosan lepillantott, és pontosan azt látta, amire számított. Egy pisztoly csöve feszült a bordáinak.
– Egy órája van, hogy visszahozza Anne-t, aztán levadászom. Megtalálom. Van pénzem, mindenkit megveszek, akit csak kell, hogy megtaláljam magát!
Andrew nagyot nyelt, majd bólintott.
– Menjen haza! Anne egy órán belül otthon lesz – nyögte.
Rohant hazáig. Feltépte az ajtót, Anne ott feküdt a kanapén, csillogó szemmel, igazi mosollyal az arcán, boldogan. Őt várta. És ő el fogja árulni.
– Haza kell menned! – mondta keményen, mire a nő felugrott, a nyaka köré fonta a karját.
– Nem! Nem! Nem teheted ezt! Rád vártam… annyira tudtam, hogy létezik a csoda, hogy létezik varázslat, hogy létezik minden, amiben hittem!
Andrew megsimította a nő arcát.
– Sajnálom – súgta. – De ha a férjed ránk talál, mindkettőnket megöl. Életben tartalak azzal, hogy visszaküldelek.
– Nem élet az! – kiabált a nő, de Andrew csak a fejét rázta. Széttárta a karját, a semmiből tüzet gyújtott, a nő pedig eltűnt. A szíve hasadt meg, de tudta, gyilkosság és öngyilkosság lenne itt tartani őt. Bízott benne, hogy az Anne-ben tündöklő csoda lesz olyan erős, hogy kiutat találjon a hitetlenek közül.
Eltelt még néhány év, Andrew-t mindenhol látni akarták, mindenki tudni akarta, hogy csinálja. A róla készült plakátokkal volt tele minden város, a tévéműsorokban ő volt a díszvendég, az újságok ontották róla a cikkeket. Már a bűvésztársadalom is ferde szemmel nézett rá, amiért mindenkinél jobb volt, és olyan mutatványokat is hiba nélkül megcsinált, amire senki nem volt képes rajta kívül. Névtelen fenyegetőleveleket kapott, amelyben követelték a trükkjei felfedését, rajongók csábították el, hogy aztán a takaró alatt, a legvadabb kéjek közepette próbálják kicsikarni belőle a titkot, de az ő válasza mindig ugyanaz maradt, mint ezen az estén is.
– Magam sem tudom. Ez varázslat.
A nő kimászott az ágyból, magára kapkodta a ruháit, majd a válla fölött még hátraszólt:
– Tartsd meg magadnak a titkodat, vén bolond! – azzal kirobogott az ajtón.
Andrew a mennyezetet bámulta. Nem érezte jól magát, szorított a mellkasa, nehezen kapott levegőt. Fel akart kelni, de nem volt erő a karjaiban, zsibbadni kezdett, hallotta az egyre szaporodó lélegzetvételeit.
– Hát, ennyi volt – hörögte magának. – Ezennel eltávozik a Földről az utolsó élő, igazi varázsló.
Ugyanebben a pillanatban lángok csaptak fel a szoba sarkában, és közülük egy fiatal férfi lépett ki, majd Andrew ágya mellé térdelt.
– Apa! – súgta. – Itt vagyok. Nem vagy egyedül!
– Robert! – súgta a varázsló. – Hát te is…
A férfi bólintott.
– Ne félj! Ne félj attól, hogy át kell menned! Az közel sem a vég…
– Honnan… honnan tudod, fiam?
Robert felnevetett, majd megrántotta a vállát.
– Rendszeresen járok odaát. Jó hely!
– Hogy micsoda? – suttogta Andrew erőtlenül, aztán elsötétült előtte minden.
– Átkísérlek – hallotta még a fia hangját, majd megérezte bőrén a lángnyelvek ismerős simítását.
A két rendőr a szoba közepén állt.
– A vén hülye. Lehet, hogy a legjobb bűvész volt a világon, de annyi esze már nem volt, hogy ne aludjon el cigivel a kezében.
– Jah. Frankón felgyújtotta magát. Kár érte. Pedig jó bűvész volt.
– Kérsz? – nyújtotta az idősebb rendőr a cigarettásdobozt a másiknak. – Elszívhatunk egy szálat az öreg Andrew tiszteletére.
Mindketten a szájukba vették a cigarettát, az idősebbik meggyújtotta az öngyújtót, a kékes lángból pedig egy nevető szempár villant rájuk.