Tavasz a bűn városában
Írta: Kriesch Natasa
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 474
Tavasz a bűn városában
,,A szerelem pillanata,, novella
Drága Adél!
Azért írom ezt a lelevelet, hogy figyelmeztesselek és felkészítselek arra, ami az következő napokban
vár rád. Holnap reggel, Budapest egy eldugott kávéháza előtt, rá fognak találni egy férfira a saját
belsőségeibe fagyva. Azt akarom, hogy ezek szavak visszhangozzanak elmédben mikor kihűlt testére
nézel és halálod napjáig kísértsenek:
Te vagy a gyilkos, Adél. Te ölted meg a férjedet.
Már régóta tudom, hogy gyűlöllek. Ez pár hónappal ezelőtt tudatosult bennem, mikor újra elmémbe
kúsztak közönyös pillantásaid és visszafogott mosolyaid. Ahogy neved ízét a nyelvem hegyén
éreztem, legszívesebben lerántottam volna magamról a bőrt csak hogy testem is lelkemmel együtt
szenvedhessen. Szívesebben néztem volna végig saját kínhalálomat, minthogy az arcodat lássam
magam előtt. Ezek a gondolatok tartottak fogva azon a végzetes éjszakán s még hosszú heteken át
húztak egyre lejjebb az őrület útján.
Azt hiszem, hogy valami összetört bennem aznap. Attól kezdve az ősz elrepült a fejem felett s a tél
dermesztő nappalai és forró érzelmei is elkerültek. Hamarosan beosont a tavasz a szívekbe, s hamis
pompájával üldözőbe vett. Virágokat hozott az addig kopár földekre, ám a frissen burjánzó rétek sem
hatottak érzékeimre többé. Tőlem éghetett volna a város, hamuvá perzselhette volna a bűn, akkor
sem találtam volna értelmet semmiben. Minden gondolatom, minden szavam Te voltál s ez a mai
napig nem változott.
Abban a pillanatban, hogy rájöttem gyűlöllek, tudnom kellett volna, hogy milyen őrültem szeretlek.
Olyan forró szerelemmel égtem s máig égek irántad, hogy azt hiszem a pokol sem lehet különb hely a
lelkemnél. A puszta gondolat, hogy egy férfi karjaiban próbálsz nyugalomra lelni s az ő csókjának
ízével térsz nyugovóra, belülről tépett darabokra. Láttam azt is, hogyan néztetek egymásra. Kívántad
őt, azt akartad, hogy a karjaiba zárjon és ne eresszen többé. De hinned kell nekem, ő sosem látott
téged úgy, ahogyan én! Ha rád nézett, csak egy nőt látott, aki bármit megtett volna a szerelméért. Én
viszont olyannak ismertelek, amilyen valójában vagy. Szemedben sosem múló kíváncsiság csillog s
millió talányba burkolózol. Elérhetetlen vagy és kegyetlen. Ajkaid és visszautasító pillantásod az
utolsó, amire az őrület előtti időkből emlékszem. Talán, ha egy csepp esélyt látok a boldogságra,
lelkem lángja is csillapodhatott volna. Ám így, hogy nem érinthettelek meg és sosem érezhettem
bőrödet a sajátomhoz simulni, napról napra jobban égtem, jobban gyűlöltem.
Mikor ezeket a sorokat olvasod, már messze járok. Csupán vért és könnyeket hagytam magam
mögött ám a tudat, hogy te ismered az igazságot, megnyugtat. Talán a várossal együtt, rémálmaimtól
és egy el nem követett gyilkosság emlékétől is megszabadulhatok.
Szerelmem, utoljára még azt kérem, hogy férjedért ne engedj utat könnyeidnek. Megérdemelte a
halált, hiszen olyat szeretett, akit sosem érdemelt volna meg. Öleld kebledre kihűlt, hófehér testét s
sirasd, ha úgy látod jónak. Csak tudd: bár nálam volt a kés, te voltál az, aki hidegvérrel meggyilkolta
őt.
Ég veled Adél, örökké szeretni foglak!
Éva, a 32-es lakásból
Budapest, 2022 tavasza