Tündérkirálynő kocsiján

Írta: Czirok Ferenc


Közzétéve 8 hónapja

Megtekintések száma: 153



Tündérkirálynő kocsiján


Vaságyon álmodott álmomban, karodba zárva dúdoltam, a fejemre húzott kincstári pokróc alatt. S nem tartottam furcsának – álmomban sem –, hogy a materializmust valló társadalmi rend kellős közepén, amikor vörös zászlókba öltözött az ország a legtöbb ünnepen, én tündérmesében járok. Az álom furcsán, valóságos színhelyén aztán tüzet ugrottam veled az év legrövidebb éjszakáján, azon a gyorsan múló, varázslatos éjjelen, amikor a tündérek és manók az emberek közé látogatnak. Ekkor történt, hogy a sejtelmesen fehér éjben, a halkan fecsegő tó vizéig lógó fűzfák lombjának nyári szellő himbálta sok-sok levele az álomhintón röppenő, szerelmet pártoló tündérkirálynőről mesélt nekünk, aki minden csínyre képes. A halak, kíváncsian a lobogó tűzre, ki-kiugrottak a tóból – belehallgatva a fűzfa meséjébe –, közben a lángok változó fénye különös színeket igézett csillogó testükre, s így megfestve csobbantak vissza az álomtóba. Mi, egy vén fűz ágainak szemérmes függönyétől védve, forró testtel, gyönyörbe torzult arccal öleltük egymást újra és újra, így ünnepelve a rövid éjszakát. Hosszú csókjainkat és beteljesülő örömünk fel-feltörő hangjait nevetgélő tündérlányok tapsolták lelkesen. Csodálatos volt ennek az álom-éjnek fölénk boruló ünnepi köntöse! Kékbe olvadt lassan fehérré szelídülő sárgán, majd jáspis zölden, áttetszően ragyogott felettünk csapongva az éjasszonyának fénnyel festett elbűvölő palástja.
Gyorsan eljött a hajnal. Reggelre hűvös gyöngyöket fűztek harmatból, szép ívű bokádra, a csíntalan manók. Arra ébredtem, hogy hajad csiklandozta orromat. Aztán boldogan sétáltunk a kelő nap aranyló fényében, míg a réten a virágok – melyekben az éjszakai tündérek találtak búvóhelyet – istennőként csodáltak, akárcsak én, s intés nélkül hódoltak előtted. Mire visszatértünk a fűzfákkal szegélyezett tó zegzugos partjára, örökös életkedvével zsongott köröttünk a meleget lehelő nyár. – Figyelj csak! – szóltál nevetve –, mutatok valamit, majd nagyot ugorva eltűntél a vízben. Opálos fényű tó vizén emberhattyú lettél. Az éjjel erősen derekamra fonódó lábad izgalmas íve, apró hullámoktól tördelt árnyat vetett a vízre. Megállt velünk az idő, ez a fáradhatatlan fuvaros, s én csak csodáltalak némán, az elmúlás fájdalmában, könnyes szemmel partra vetetten. – Ott úszik vágyaim asszonya – sóhajtottam keserűn.
– Jó reggelt elvtársak, ééébresztő föl! Ordították a visszhangzó folyosón teli torokkal az ügyeletes és naposai eltorzult hangon. – Reggeli tornára, a folyosón, kétsoros vonalban sorakozó! Ugorjanak ki az ágyból elvtárskáim, mintha élnének! Gyerünk, mozgás! A lajhár magukhoz képest kapkodó idegbolond! És belökték durván az ajtót.
Nyugtalanul ébredtem, álmom – ahová sokszor visszavágytam – valahol a túlparton maradt.

Minden végtelen,
és ami bennem volt, a
szerelem, hol van?