Tenger, ajtó
Írta: Németh Lili Veronika
Közzétéve 5 napja
Megtekintések száma: 34
Tenger, ajtó
“vámja nemzedékeken keresztül nehezedik”
Anne Carson: Antigonick
*
- Rossz vér - kántálja az utca.
- Rossz máj - vágja rá Zsuzsanna húgom nevetve. Hazafele ballagunk, késő az este. Az árnyék négyfelé szedi arcainkat; fogaink igazgyöngyök.
*
A családban sokan ódzkodnak a nagy ünnepléstől. Ezt inkább a babona, mintsem a tapintat okozza s ez a reciprok racionalitás végighúzódik majd testvéreimen és rajtam.
Benjámin az első a sorban, az elsőszülött.
*
Cecil és Alex '94 májusában házasodnak össze. Már kora reggel érezhető, hogy vihar lesz.
Anyám ezt a termékeny házasság jelének könyveli el. Hangosan ecseteli saját asszonnyá válásának napját, s kiemeli, hogy nem csupán zuhogott, de úgy dörgött az ég, mintha ordítana.
S lám, négy gyereke lett: mind egészséges.
Benjámin bátyám az orgonaszóra toppan a templomba.
Megdörren az ég.
*
Zsuzsanna egyedül éjjel látogat meg. Ilyenkor a parton találom magam, s húgom haja hínárhosszú, hangja szirénhang. Integet. Lia, mondja lágyan, hullámhangon. Gyere, gyere, gyere. Lia. Gyere le. Lele. Nana. Már zsibbad a fejem sarka, mert halogatom, húzogatom, hagyom magam.
Beballagunk a vízbe.
Bebe, nyújtja nyelvét Zsuzsi, majd elmerül.
Ekkor mindig felkelek. Magam is vízben úszom, s kezem az ágyam mellett elhelyezett telefonra vándorol. Tárcsázni akarok, hívni valakit, mint ahogy húgom tette, s teszi újra meg újra.
Végül mindig visszafekszem. Visszaúszom álmaimba.
*
Miközben a tengernyi ember látványát emésztem, Cecil közelebb lép hozzám. A temetés rövid, de hatalmas. Sokan csodálták a halottat. Talán még féltek is tőle egy kicsit.
Cecil szipogni kezd. Ránézni sem tudok - megvetem könnyeiért. Nincs ok vagy érdek, amiért a halottért könnyet kéne áldoznunk. Főleg könnyeket; villan át az agyamon.
Az én arcom mosolyog, és fényes és vakuszerű és természetesen szemfényvesztés.
*
Évente háromszázhetvenkétezer a fulladásos halál.
*
Benjámin egy késkészletet ajándékoz Ceciléknek. A csomag mellett található kártyára ennyit firkant:
Sok szerencsét!
*
Mire Zsuzsit kihalászták a folyóból, már nem volt mit tenni. Apám vonyítva ugrott Benjáminra, s ha Anya nem lett volna ott, cserébe őt is vízbe fojtotta volna. Rajongásig szerette legidősebbjét, pedig végül Benjámin vitte Anyát a sírba.
Őt is.
Boldogok a békességszerzők!
*
Bátyám egyedül a szájával nagylelkű. S azzal rettenetesen, így nem lepődöm meg, amikor megjelenik lakásom előtt. Olyan ő, mint egy herpesz - megjelenése hirtelen, s már látványa is fájdalmas.
- Tália.
Kedd a napja. Arca nehezen kivehető, s ezért nagyon hálás vagyok. Benjámin arca aszimmetrikus és kissé hosszabb a kelleténél. Csupa rosszul rajzolt szög, egy karikatúra, mintsem egy ember.
- Tália, figyelj csak.
Közelebb lép; napalmszaga arcon csap. Seszínű az arca és a haja, mint Magda anyánknak.
Elvből nem lépek hátra.
- Tessék? - hangom kellemesen nyugodt. Bátyám szája szegletében megjelenik A ránc, a mindentudó hajlat, az az istenverte istensarok. Átlát rajtam. - Sietnem kell, mondjad.
Nyel egyet. Megnyalja higanyajkát. A szála is túl széles. Arra figyelek, mert azzal fog becsapni.
- Hol van?
- Mi?
- A papa pénze?
Erre számítottam.
- Megpróbáltam vele beszélni - mondom, de nem nézek rá.
Köhög egyet, harácsol. Ez a nevetése.
- Kihúztatok?
Megrándul az arcom. Figyeli a tikkelést.
- Nem hittem, hogy Cecil megteszi.
- Hát - vágok vissza. - Tennünk kellett valamit, mielőtt ráveszed anyát a pénzadásra.
Széttárja a kezeit. Mosolyog, tele szájjal. Az egyik foga is ferde.
- Hogyan venném rá anyukát erre?
- Tudod te azt - vágom rá, halkan. Szomorúan. - A Zsuzsi arcoddal.
Erre megfagy. Bátyám bástyaként védelmezi magát mindenhol, csak szemből nem. Szíven szúrom, majd ott hagyom a parkolóban. A helyzet gyújtóbombaszerű, tik-tak, így ver az én szívem is.
Hátrafordulok, hátha úgy dönt, követ - de Benjámin még mindig földbe gyökerezett lábakkal, előre meredt szemekkel áll, szellemet látva és idézve.
Csakúgy mint ő, én sem feledek soha.
Így fogok rá emlékezni, miután Cecil egy héttel később belefojtja a kádba.
*
- A nyaklánca volt - suttogja. Két héttel apa halála előtt vagyunk; de a halálra váró már igen beteg. Cecil és én őrködünk felette. Benjámin csak akkor kukkant be a szobába, ha már biztos benne, hogy véradója alszik.
- A nyaklánca volt - ismétli újra. Éppen a harmadik pohár boromat öntöm magamnak és már szédül a szoba. Benjámin mindig homályos a szemeimben, így nem tudom, változott-e valami a kozmikusan furcsa arckifejezésében. - Elejtette, utána ugrott, s a keze beszorult. Beszorult. Elszorul a hangja, nekem meg nevetnem kell, így megteszem. De a nevetésem nem éri a szemem, mert dühös vagyok, nagyon haragos. Ki akar bújni, le akar rázni. Fél, nagyon fél. S engem is kétségbe akar ejteni; megkérdőjeleztetni. Ezért kegyetlenné válok.
- Nem kellett volna bemenned vele.
Benjámin arca továbbtorzul.
- Nem kellett vagy nem akartátok, hogy bemenjek vele?
Nekem is elszorul a torkom.
- Takarodj - suttogom. Remeg a kezem. - Takarodj.Takarodj.Takarodj.
*
Zsuzsi és Benjámin között hét év a különbség. Sötét szemük, szőke hajuk, szeplős válluk van; tiszta apa mindkettő, tiszta tekintetük őszinte.
*
- Azt mondja, véletlen volt - mondom Cecilnek, aki horkant, és faképnél hagy. Szeretnénk azt hinni mind a ketten, hogy ezt a rést, ez a csúnya foltot Benjámin okozta és jelenléte itatta belénk; de az igazság az, hogy bátyánk csak meglátta azt a foltot és kiemelte saját szégyentelenségével.
A rést nevezhetnénk bűnnek. Vagy akár hagyatéknak is.
*
Álmomban néha megcsókolom Benjámin homlokát.
- Te sétáló seb - szólok.
A számra hajol, de kezei már nyakamra kulcsolódva szorítanak.
*
Igen, Pál Benjámin koraszülött. Szőrőssé, sárgává lett sietségében. Májzavar, ugyebár; mondták az orvosok csendesen, hogy anyám meg ne hallja.