Te-l-hetetlenség - VI.
Írta: Tatár Nikoletta
Közzétéve 9 hónapja
Megtekintések száma: 215
V. rész
Ez a levél a sokadik el-nem-küldött. Teli torokból íródik, mégis halkszavú. Részleges, hiszen monologizálok. Szeretted ezt a szót.
Egyszer már átéltünk valami hasonlót. Egyre többször azon kapom magam, hogy párhuzamot vonok: mint akkor, úgy most is eltűnsz a valóságos életemből. Eltűnni látszol. Még látszol, még az üzeneted szavaival borogatom lázas tépelődéseimet, következtetéseim fájdalmát még csillapítja értelmük, erejük. Legyek nyugodt és türelmes. Kérted sokszor, de milyen messze van ez a kérés, nem tud elterebélyesedni bennem, folyton keresnem kell, ezt adtad útravalóul, és én mindig elhagyom.
Ugyanakkor azt is írtad, keresel, ha jól leszel. Nem keresel. Nem vagy jól. Hogy legyek így nyugodt?! Eleinte dúsítottam az új korszakunkat - a szótlant -, mindenféle cirádát aggattam a kapujára, na nem díszítésképpen, a belépést nincs miért ünnepelni, sőt(!), hanem mert meg akartam érteni, el akartam fogadni, be akartam látni, hogy ez az egyetlen dolog amit tehetek, hogy ezen átmenjek. Kiegészítettem a töredékeket, összerekosgattam a darabokat, a tudott és az elképzelt, a valószínűsíthető, a logikus történéseket, mi lehet Veled és miért. De a magyarázat csak az én logikám szerinti okfejtés. Vagy az élet logikája?
Mostanra két állapot keményedett meg bennem, az eddigi illesztési kísérleteimet magam mögött hagytam. Az egyik lázálom, ami meglékelve vaskos burkát alattomosan szivárog és fertőz, megbénítva láttat Téged, sűrűn befonva az ottani életedből ránk vonatkozó kikerülhetetlen következményekből szőtt ragacsos hálóval. Nincs részleges szabadulás.
A másikban kitapintható a masszív kitartás csíraképes magja, amit éreznem kell, hinnem, hogy életerősen várakozik, tudnom kell, hogy Te is hordozod, és előásod majd Magadból! Ez jelenleg sivár talajú vidék a számunkra, de megvan a mag bennem és Benned, mit sem számít a múló idő, talán múlhatatlanságunk felülmúlja.
Mi van a csend mögött?
Ki van a csend mögött?
Az óriásira terebélyesedő, testét elvonszolni immár képtelen, falánk csenddel való néma hadakozásában a nő a belőle kirágott részek sajgását gyúrja kemény gombóccá, és tuszkolja az ingerküszöb olyan tartományaiba, ahol megfeledkezhet róla. Sziszifuszi igyekezetében gördíti felfele menet, görgeti lehetőleg a látóhatár fölé, bízva abban, hogy ott majd valami ismeretlen, erőteljes érvényesülés beszippantja málháját. Következő elszántságában kényszerterhe lefelé zuhanását próbálja végérvényessé tenni egy határozott rásegítéssel a szakadék mélyének felszíne alá, hogy meggyőződésének fogyatkozásáról, reményének foghíjassá válásáról ne vehessen tudomást.
Mindezt elrejteni sem lehet, beilleszteni sem lehet. Nincs mód a valóraváltására. Nem tehető zárójelbe és nem lehet átlépni rajta.
A történet szálai most sem elvarrottak. Ez ugyanaz az eseménysor, mint az első?
Kis változtatásokkal van megtűzdelve, de lényegét tekintve azonos azzal. Ugyanaz a minta, azonos színezet, aprólékos kidolgozottság, kifogyhatatlan alkotókedv és elnagyolt befejezés az ismétlődés alkotóelemei.
A megvalósítás során éppen a megvalósítás miatt rohan az egész a végzetébe, és ütközik frontálisan az elnagyolt befejezéssel, mert a körülmények nem hagyhatók figyelmen kívül. Ezúttal sem.
Nincs fogalomzavar, mert hiába a fékevesztettség, a hajtóerő, ami úttalan utakon vinné őket közös küldetésükön, nem száguldhatnak árkon-bokron át: mindennek az ígéretét mindössze a kettőjük történetének elvarratlan szálai lebegtetik az éveken át.
Kettőjük ígéretessége érvényes, ám a véghezvitel, a kiteljesítés megfeneklettek az időben, vesztegelnek mozdíthatatlanul. Érvényességük viszont időközönként összetereli őket egy-egy léleksimulásra, és a determinációkon felülemelkedve súlytalanodnak, vagy azokat kikerülve merülnek alá utat keresve-törve-vágva, hogy keresztül-kasul bejárják vágyaik, álmaik mozgásterét. Szépséges megéléseik körül azonban mindenkor az ellehetetlenedésük ólálkodik: az áthidalhatatlanság öltéstávolságát kihasználva, odasettenkedve telhetetlenségükhöz kiharap belőle egy tényleges falatot, mely ilyeténképpen foghíjassá válva kibillen
tehetetlen,
marad telítetlenül
letehetetlen.
Marad
az 'l'(v)evés dacára
elvehetetlen.
Összeálltak a szavak, a valóságosak.
Mi legyen a női meg(ít)élésével?
Megvannak a kettőjük szavai,
leképeződött a történetük anatómiája.
Vajon mit tesz a férfi a szavaikkal,
az érvényes szavakkal?
Borítékolhatók lesznek a lezárt(?) fejezet lapjai közé rejtve?
Mi a soron következő lépés?
Összeértek a szavak, keményfedelessé.
Az egyetlen dolog amit tehet, az utolsó, amit megtehet, hogy egymásra helyezi a megkísérléseiket, érvényesülésük két próbálkozását, hiszen ép(p)en fedik egymást. Óvón közéjük illeszti magukat, léleksimulásukat, és az egész(ük)et összevarrja, bevarrja a történetük lebegő szálával.
Az olvasatát az időre bízva...
Esélyeik peremidejeiben, a koraiságban és a megkésettségben ismétlődve és elidőzve - elidőzítve keresik a végérvényes
jelenüket
jelentőségüket
kijelenthetőségüket.
2018. 02. 21.
Elszámolás
Elszámoltam 28-ig.
Megfosztottan az időtől
Megfosztom az időt az általam ráruházott allegóriától:
lenyesem szárnyait.
Tollam hegyére tűztem főnixmadár tollazatának tündöklését.
Már nem firtatom szándékai felől,
mert kiveséztem.
Marad szenvtelen fogalom
Amivel számolni kell.
Megoldottam a példát.
Megoldottam annak idején a fizika könyvben.
Te is ugyanazt a feladatot dolgoztad ki, előttem ültél a padban, egy csoportban voltunk.
Meg(t)oldottam gyakorlati alkalmazásokkal.
Számontartom az időt, ami nem jár nekünk.
Tartom a szám.
Ennek a tónak
az elmondhatónak
az álmodhatónak
a megmaradhatónak
megelevenedése
bennünk ülepedik.
Ezeknek a szereplőknek
az elmondónak
az álmodónak
a megmaradónak
elnevezése
belőlünk fakad.
VÉGE